Egy vérből vagyunk?

Én ezt nem a Kossuth Rádióban hallottam, mert az nálam „gyárilag” ki van kötve, hanem a Magyar Nemzetben olvastam. Becs’ szóra nem fogok gúnyolódni, de ha tényleg az az elmúlt évtized legnagyobb diplomáciai sikere, hogy – többszörös pótvizsga után – nagy nehezen elcsíptünk egy megmaradt uniós biztosi helyet, akkor nagyon nagy lehet a baj a külügyeink, a külpolitika területén.

Üzbegisztánon, Kazahsztánon, Oroszországon, Szerbián, Törökországon, Kínán és a V4-eken túl nem tudtunk előremutató kapcsolatokat építeni, a fejlett és demokratikus országok másodosztályú rokonként tekintenek ránk. Kicsik vagyunk és hangosak, plusz rendkívül udvariatlanok. A külső körletre szorultunk, néha vétózunk egy „sárkányosat”, de igazából már senki nem vesz bennünket komolyan. Nem azért mert aprók vagyunk: a nálunk kisebb Ausztria vagy a még kisebb Luxemburg szava igen is számít, de a megbízhatatlan magyarok esetében már előre kalkulálnak a destruktív magatartással.

A magyar biztos körülményes kinevezését sikerként előadni csak úgy lehet, mint ahogy az M4 csatorna szakértői és a Nemzeti Sport főszerkesztője egyaránt sikerként értékelték a magyar csapat EB - csoportbeli szereplését. Ezen a szemüvegen át Várhelyi pozícióba juttatása tényleg nagy mutatvány lehetett, csak erre az esetre is igaz a mondás, hogy: az ország lakossága és a miniszterelnök nem ugyanazt a meccset látta.

„A magyar miniszterelnök a Kossuth rádióban idézte az Ismerős Arcok Nélküled című számát. Mi egy vérből valók vagyunk, összetartozunk – mondta. Sorosozott, migránsozott is.” – ezt meg a hvg.hu-n olvastam.

Mielőtt valaki „lehazaárulózna” bejelentem, hogy korábban is ismertem a szerzeményt. Fájdalmas és szívet szorító dal, könnyen énekelhető. De himnikus előadását a Népstadionban azért nem értem, mert a dal a határon túli kisebbségi magyarság érzéseit foglalja keretbe: „Mint a leszakított haldokló virág, Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág” (…) S bár a lényeget még nem érthetted, Amíg nem éltél nehéz éveket”.  A szöveg teljesen hiteles és jó, csak éppen nem a budapesti foci arénába való és nem a nemzeti ódánk. Szerintem nekünk abból pillanatnyilag kettő van: a Himnusz és a Szózat, amelyek nem öt, nem tíz, hanem tizenötmillió magyarhoz szólnak. Bárhol, bármikor.

Egyetemista voltam 1975-79 között, ez volt nagy a tivornyázások és a kocsmai „tanszékek” látogatásának korszaka. Rendes közgázosoknak és jogészeknek nem kell ragoznom. Éjfél körül – mikor már mindenki rendesen bebambizott – „kitört” az 1921-ben komponált Székely Himnusz, és a pincérek (ők józanok voltak) azért intettek minket csendre, mert attól féltek, hogy bevonják a „műintézmény” működési engedélyét, mellesleg minket is kicsaphatnak a felsőoktatásból. Brahiból, szembenállásból, csibészségből tanultuk meg és énekeltük. Azóta – családi kapcsolat révén – legalább 15 alkalommal voltam Romániában, idén Torockón, Nagyenyeden és Szovátán. Eszembe nem jut elénekelni, még akkor sem, ha ezt ott a helyiek átszellemülten meg is teszik. Az ő szájukból abszolút originális, az én számból pedig szimpla majomkodás lenne.     

„Mi egy vérből vagyunk”- így a dal, s így a miniszterelnök. Oké, egy vérből vagyunk: a nemzeti kormány tagjai is, a bevándorlás párti képviselők is, Soros György is, Imre Kertész is, a kipcsák törzsfőnök is, én is. Mert, ha így gondolta az első számú magyar vezető, akkor teljesen rendben.  De, ha nem?!  Akkor lehet, hogy mégsem vagyunk egy vérből. Jó lenne már tisztázni!

Nagykamasz koromban (1971-1972 körül) kérdeztem Drága Apámtól, hogy mégis mi a családi vérvonal, aki csak annyit válaszolt bölcsen, hogy a sváb, a sokác és a szlovák vér az biztosan játszik, a maradék akár még magyar is lehet. Abszolút korrektül felelt az Öreg, de már most valószínű, hogy az unokáimnak egyszer majd hosszabb felsorolást kell tartanom az „egy vérből vagyunk” című témakörből. Nem lesz egyszerű, de így van ez rendjén...