Egyáltalán nem szép elbocsátó üzenetek
A pedagógustársadalmat nem lepte meg az Alkotmánybíróság legújabb döntése – mondta a Hírklikknek Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének ügyvezetője. A taláros testület ugyanis jogszerűnek találta, hogy polgári engedetlenség miatt elbocsátottak öt tanárt, az alkotmányjogi panaszukat elutasította, azzal az indokkal, hogy „a pedagógusi hivatással összeegyeztethetetlen a polgári engedetlenség, egyrészt mert jogellenes magatartás, másrészt mert az oktatáshoz fűződő jog és a gyermekek érdeke elsőbbséget élvez a tanár véleménynyilvánítási szabadságával szemben, ha a kettő összeütközik”. A tanárok elbocsátása így jogszerű maradt, emellett a perköltséget is meg kell fizetniük. „A döntés azt üzeni, hogy a közalkalmazotti, pedagógusi jogviszony azonnali hatályú megszüntetésének jogszerű indoka lehet már az olyan csekély mértékű jogosulatlan mulasztás is, mint amilyen a polgári engedetlenség” – fogalmazta meg a döntés „üzenetét” a neve elhallgatását kérő védőügyvéd.
Emlékezetes, a pedagógusok státusztörvényével – a szakmában csak „bosszútörvényként” emlegetett jogszabállyal – reagált három évvel ezelőtt a kormány a tiltakozásokra. Növelték az iskolai terhelést és a pedagógusok kiszolgáltatottságát, de az AB egy korábbi döntésében már elutasította a sztrájkjogot kiüresítő kormányzati szabályok felülvizsgálatának kérelmét is.
2022-ben azonnali hatállyal felmentettek öt tanárt, mert több napon át nem tartották meg az órarend szerinti tanóráikat. Polgári engedetlenség formájában tiltakoztak az oktatás helyzete ellen. A tanárok azért döntöttek így, mert nem értettek egyet a köznevelés romló állapotával és a jobb munkafeltételek érdekében akartak tiltakozni. A pedagógusok sztrájkját a kormány gyakorlatilag lehetetlenné tette, úgy kiüresítette, hogy az valójában teljesen hatástalanná vált a drasztikus véleménynyilvánítás kifejezésére. Az érintett pedagógusok a bíróságon próbáltak munkajogi elégtételt szerezni az azonnali elbocsátásuk miatt, a panaszuk eljutott egészen az Alkotmánybíróságig.
Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének ügyvezetője szerint az Alkotmánybíróság ítélete ma már alig váltott ki meglepetést a pedagógusok körében, nagyjából mindenki erre számított. Úgy látja, az AB szerepe ebben a „történetben” főként jogi lépcsőfokként fontos, mert az elbocsátott tanárok csak akkor fordulhatnak panaszukkal az Emberi Jogok Európai Bíróságához, ha a hazai jogorvoslati lehetőségeket maradéktalanul végigjárták. Szerinte ezzel az érintettek már az első bírósági tárgyalás után tisztában lehettek, ezért volt jelentősége annak, hogy a hazai legfelső fórumhoz is benyújtsák a panaszukat, még akkor is, ha a nekik kedvező döntés kimenetelében nem nagyon bízhattak.
Az ügyvivő felidézte, hogy már a polgári engedetlenség megjelenésekor sejthető volt: aki vállaltan megszegi a szabályokat, annak következményekkel kell számolnia. Sokan mégis abban reménykedtek, hogy ha elég pedagógus vállalja a tiltakozást, akkor a „mindenkit úgysem lehet kirúgni” elv alapján elkerülhetik talán a retorziókat, ám a belügyi vezetés azt a stratégiát választotta, hogy néhány kirúgással megmutatta, kész megtorolni az engedetlenséget.
„Ez hamar meg is törte a tiltakozások lendületét” – ismerte el Nagy Erzsébet, de hozzátette: a szakszervezet megtalálta a „tiltott sztrájk” gyakorlati megszervezésének kiskapuját. A törvényben kötelezővé tett „még elégséges szolgáltatásról” szóló szabályok szerint a sztrájk idején is meg kell tartani az órák egy részét, az érettségizők felkészítését pedig teljes egészében biztosítani kell, és emellett kötelező a gyermekfelügyelet is. Mivel azonban a jogszabály nem rögzíti pontosan, mikor kell tanítani, a szakszervezet azt javasolta: jelöljenek ki olyan sztrájknapokat, amikor ténylegesen nem tartanak tanórát, majd egy későbbi napon pótolják az elmaradt óraszámot. Így papíron megfelelnek az előírásoknak, miközben mégis látható tiltakozást szerveztek. Nagy Erzsébet szerint több helyen éltek is ezzel a taktikával, amely a szűk jogi keretek között is mozgásteret adott az elégedetlenség kifejezésének. Külön kiemelte a nevelést-oktatást közvetlenül segítő és egyéb munkakörben dolgozó iskolai alkalmazottak szerepét, akik nem tanítanak, ezért rájuk nem lehet tanítási kötelezettséget előírni a sztrájk alatt sem. Úgy vélte, ha ez a kör és a pedagógusok közösen vállalnának sztrájkot, az máris „látható” nyomásgyakorlás lehetne, erre a jogszabályokban sincsenek szankciós paragrafusok.
A PDSZ ügyvezetője szerint a hatalom stratégiája egyértelműen a megfélemlítésre épült: elég volt „megtizedelni” a pedagógusokat ahhoz, hogy a többiek elbizonytalanodjanak. A tizenöt elbocsátott tanár ügye szerinte azt az üzenetet hordozta, hogy aki kilép a sorból, az könnyen egzisztenciális szakadékba kerülhet, miközben a legtöbb pedagógusnak nincs reális lehetősége egyik napról a másikra más munkára váltani.
Azokat az intézkedéseket, amelyek a státusztörvény kapcsán megszülettek, egyszerűen „bosszúnak” minősítette. Ismeretei szerint olyanokat is értek hátrányok, akik csak annyit tettek, hogy jelezték: nem kívánnak a státusztörvény hatálya alatt dolgozni, noha a polgári engedetlenségben nem is vettek részt. Ha nem írták alá a beleegyező nyilatkozatot, az máris elég volt az azonnali elbocsátáshoz. Szakszervezeti vezetőként számtalan pedagógust ismer, akiket azóta sem vesznek vissza egyetlen iskolába sem, hiába szeretnének újra tanítani. A szakmán belül sokan „fekete listáról” beszélnek, még ha ezt a döntéshozók hivatalosan tagadják is. Mindez szerinte odavezetett, hogy kifelé sokan elhallgatnak, befelé viszont tovább forronganak a közoktatásban dolgozó tanárok.
Az ügyvivő a közelmúltban bevezetett teljesítményértékelési rendszert is olyan méltánytalanságnak tartja, amely a „rabszolgatörvény” után mélyen felháborította a pedagógus társadalmat. Egy teljesen szubjektív és igazságtalan bérfejlesztési konstrukciót erőltettek rá a tantestületekre, ez a mindennapokban újra és újra megalázó helyzeteket teremt, ami nemcsak a méltatlanul leminősített tanárokat, hanem az intézmények vezetőit is nehéz helyzetbe hozza saját kollégái előtt. Különösen problémásnak tartja mindezt a munkahelyet váltók esetében, ugyanis őket az előző intézményben az értékelés miatt egész éven át komoly nyomás alatt tartották, majd az új munkahelyen egyszerűen közölhetik velük, hogy az ott szerzett minősítés ebben az intézményben senkit nem kötelez, majd az év végén újabb minősítést készítenek. Ez szerinte azt az érzetet erősíti, hogy a rendszer csak az alávetettség fenntartására alkalmas, valós szakmai visszajelzést nem ad az érintetteknek.
Megoldást egyedül a szervezettség növelésében lát: össze kell fogni, iskolán belüli szakszervezeti csoportokat kell létrehozni, csoportképviselőket választani, hogy minden konfliktusnak legyen tanúja és semmit ne hagyjanak „elsimítani” az intézmény falain belül. Úgy látja, „aki ma behúzza fülét-farkát, az csak még kiszolgáltatottabb lesz a hatalom önkényének”.
Az Alkotmánybíróság mostani döntése „már senkit nem rázott meg”, számítani lehetett rá, de a pedagógustársadalom lelkiállapota ettől aligha lett jobb. Nagy Erzsébet megítélése szerint folyamatosan éri a szakmát „egy újabb és újabb ütés”, ami fárasztó és reményromboló, ugyanakkor egyre többen ismerik fel, hogy ha mindent szó nélkül elfogadnak, csak tovább romlik a helyzetük. „A pálya elhagyása után, nyugdíjasként, a legtöbb kollégában már többnyire csak a tanári hivatás pozitív emlékei maradnak meg. Ilyen sok hálás visszajelzést kevés hivatás ad az embernek. Kár, hogy addig a napi megaláztatásokat is el kell viselnünk” – mondta a szakszervezeti vezető.
