„Egyszemélyi vezetés helyett valódi csapatmunka kell” – Az Eszenyi utáni időkről kérdeztük Lengyel Anna dramaturgot

(Az interjúra a hétvégén került sor – ekkor még nem sejthettük, hogy a Vígszínház vezetéséről kedden délután döntés születik – a szerk.)

A Vígszínház történetében mintha a jelenünk tükröződne, nem is kicsit, ahogy mostanában mondani szokás, de nagyon. Nyolc-tíz éves elnyomás, néma alázat vagy kapituláció, levajazott(nak tűnő) pályázati rendszer  és hirtelen kirobbant a lázadás. Ez utóbbi a közéletben még várat magára, de forr – legalábbis ezt reméljük optimistán. Előrébb tartana a színházi szakma a megtisztulásban. Váratlan lépés volt Eszenyi Enikő lemondása?

Bár némileg engem is váratlanul ért, de egyértelműen jó döntés volt, hogy visszalépett Eszenyi Enikő. Annak ellenére, hogy az egész történetben rengeteg olyan elem van mind az elmúlt tíz évet, mind az elmúlt heteket illetően, amikor Eszenyi rosszul döntött. Meggyőződésem, hogy őt is kikészítették a történtek, bár a lépését kísérő nyilatkozatából úgy tűnik, mintha továbbra sem értené, hogy valójában mi történik.

Már a személyét ért támadásokkal kapcsolatban?

Nem – azzal kapcsolatban, amit ő tett. Ebben a történetben sok dolgot tisztázni kellene. Fontosnak tartottam például, amit Kovács Patrícia nyilatkozott, hogy vele lehet kiabálni, hogy nem ezt kifogásolja. A színházi-művészi munka jellegéből adódik, hogy bizonyos időszakokban — mondjuk egy főpróbahéten — ki tud alakulni a közösségben vagy egy-egy emberben feszültebb lelkiállapot. Szerintem lehet néha kiabálni, de aztán bocsánatot kell kérni, hogy tovább tudjunk lépni. Ez azért is fontos, mert például az, hogy Máté Gábor lincselésként jellemzi a történteket, az szerintem azt jelenti, hogy nem eléggé értette meg, miről van itt szó. Talán azt hiszi, hogy a Vígszínházban csak arról a bizonyos, az alkotómunkát kísérő érzelmi felfokozottságról van szó, ami ebben a szakmában úgymond bocsánatos „munkahelyi ártalom”. Tévedés. A Vígben egy folyamatosan mérgező légkörről, terrorról számolt be részletesen és hitelesen, névvel vállalva mára már legalább egy tucat ott dolgozó ember, egy olyan rendszerről, amelybe emberek belebetegszenek. Bár én Eszenyi mellett nem dolgoztam, egyetlen személyes és elrettentő élményem mégis volt vele kapcsolatban egy megnézésen. S mondhatom, hogy húsz év tapasztalatával, az a kápóhoz illő hang ismeretlen volt előttem, noha olyan rendezőkön edződtem Kaposváron például, akiktől bőven láttam-hallottam kiabálást vagy rosszabbat is.

Aberrált rémtörténetek is megjelentek a sajtóban, miszerint akarata ellenére kellett volna egy színésznek a darab menetében lekvárt nyalni a direktornő hónaljából, amitől szinte idegösszeroppanást kapott. Nem túlozták el némileg Eszenyi démonizálását?

Telekes Péter interjújából kiragadtak egy klikkhajhász mondatot egy adott esetben rendhagyó rendezői megoldásként simán elfogadható ötletről (amelyhez azért persze az is kell, hogy a színészek rábólintsanak). A konkrét helyzettel sokkal inkább az volt a probléma, hogy a darabot nem Eszenyi rendezte, de gond nélkül felülírta a rendező instrukcióit, akinek esélye sem volt dönteni ebben a kérdésben, helyette – Péter elmondása szerint – Marton László és Eszenyi döntött. Ez némileg ellentmond például Fesztbaum Béla nyilatkozatának, aki úgy tartja, hogy Martonnál nem voltak átrendezések. Én háromszor dolgoztam a Vígszínházban Marton idejében. Ezekben az esetekben úgy rendezett át nem saját darabokat a megnézésen — amely egyébként arra szolgál, hogy az igazgató és a színház más állandó rendezői és dramaturgjai a próba után, a színészek távollétében, az alkotó csapatnak friss szemmel mondják el a véleményüket, vagy konstruktív ötleteiket a rendező kollégájukat segítve —, hogy tíz perc után felállt és elkezdett instruálni, a rendezőre rá sem nézve. Nemhogy egyeztetett volna. Ez pedig elfogadhatatlan gyakorlat.

Marton László ettől függetlenül is megjárta a maga dicstelen kanosszáját, lényegében a hazai „metoo-mozgalmat” elindító bűnösként.

Én elég jól ismertem őt, sokat beszélgettünk a munkáink során és azt fontosnak érzem elmondani, semmivel sem kicsinyítve a szexuális visszaéléseit, hogy a színházi munka tekintetében tapasztalatom szerint, egyáltalán nem kísérte az a terrorlégkör, amely Eszenyinek minden beszámoló szerint alapvető igazgatói eszköze volt és amely  végül, bő tíz év múltán, a bukásához vezetett. Marton lényegében kulturált úrifiú volt, úgy is kommunikált, velem és jelenlétemben a többiekkel is.

A Klubrádióban az időközben lemondott direktor pályázatának elfogadása kapcsán, parázs vitába bonyolódott a kulturális ügyekért – is – felelős főpolgármester-helyettes Gy. Németh Erzsébettel s mintha – finoman fogalmazva – kompetencia-deficit kritikáját éreztem volna ki az ön szavaiból. Jól értettem?  

Igazság szerint, formálisan én voltam az udvariatlanabb, mivel belevágtam a mondandójába, de a formánál engem inkább a tartalmi része érdekelt, az, hogy ez inkább süketek párbeszéde, semmint szakmai vita volt. Túl azon, hogy Gy. Németh Erzsébet úgy emlékezett, hogy az első nyilatkozatok Eszenyi súlyos hatalmi visszaélései az úgynevezett „szakmai” bizottság ülése után láttak napvilágot — aminek az ellenkezője igaz, 24-36 órával korábban már másról sem szólt a nyilvános diskurzus —, a főváros által a bizottságba delegált képviselőkkel van a legnagyobb gond. Korábban ugye Karácsony Gergely visszavonta a Szabad Tér Színház pályázatát — itt szerintem komoly hibát követett el abban a tekintetben, hogy az okokat pontosan meg kellett volna nevezni, hogy mondjuk nem egy kézben akarná tartani a főváros ezeket az intézményeket, hanem új konstrukcióban gondolkozik, ez pedig elmaradt. De ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a pályázatokról döntő szakmai bizottságba a minisztérium ugyan messze nem a legkompetensebb és a személyes ízlésem ellen való személyeket delegálta, mint például Fekete Pétert vagy Fülöp Pétert, de ők azért mégiscsak színházvezetéssel töltöttek már több évet az életükből, tehát joggal nevezik őket szakembernek. Ehhez képest viszont a főváros Hassay Zsófia és Tóth József személyében két politikust ültetett a szakmai bizottságba, akikről pártbeli hovatartozástól függetlenül, egyaránt elmondhatjuk, hogy semmi közük a színházhoz, semmi közük a kultúrához, vagyis nem szakemberek és semmi keresnivalójuk a szakmai bizottságban. Bicskanyitogató lépés volt ez a főváros részéről, hiszen akkor mi a fenének választottunk új városvezetést, ha ugyanaz a mutyi folyik, ha ugyanazokat a politikai patikamérlegen kidekázott paktumok köttetnek meg a kulisszák mögött. Egy szakmai bizottság álljon kizárólag szakemberekből. Azzal, hogy a hatalmi visszaélésről szóló beszámolók egy részének napvilágra kerülése után Hassay és Tóth simán megszavazták Eszenyit, egyértelmű alapot szolgáltattak arra, hogy főpolgármester úr visszahívja őket és egyszer és mindenkorra elismert szakmai képviselőket delegáljon a bizottságba. Olyanokat, akiket mondjuk már önmagában az is elgondolkodtat, ha a társulat szavazóinak közel 100 százaléka elutasítja a pályázót. (Voltaképp  a rendszer rossz, hiszen a társulat szinte egyöntetű véleményét sokkal nagyobb súllyal kellene kezelni.)

Az Eszenyi utódjaként biztos befutóként számon tartott Rudolf Pétert évtizedek óta ismerhetjük – mint rendezőt. Arról viszont honnan szerezhető bizonyosság, hogy társulatvezetőként is megállja a helyét Budapest legnagyobb prózai színháza élén?

Én olvastam mindhárom pályázatot és a lényegi kérdéseket külön kell választani. Csányi János inkább grafománként jegyezte az elképzeléseit, s bár nagyon impresszív a pályázat alapossága, közben olyasmi is szerepel benne, amiből kiderül, hogy teljesen irreális, szakmaiatlan elképzelései vannak egy színház vezetéséról (például évente több mint ezer előadás), de hát azt is tudjuk, hogy már többször belebukott az igazgatásba. Egyébként Rudolf Péter pályázata sem volt számomra meggyőző, különösen a nyilvánosságra hozott formájában nem: egyetlen alkotótárs, egyetlen szerző, egyetlen mű megnevezése nélkül – bár hozzáteszem, hogy egyikükhöz sem fűz sem szakmai, sem egyéb kötődés vagy érdek, Rudolfot nem is ismerem személyesen, Csányit vagy 15 éve nem láttam. És azt is be kell látni, hogy a Víg Eszenyi alatt igen sikeres színház volt: komoly művészi igénnyel 1800 jegyet eladni esténként nem kis teljesítmény. Véleményem szerint, most az egyedüli helyes döntés az lenne, ha érvénytelenítenék a pályázati kiírást és újat hirdetnének. Ugyanis ha Eszenyi Enikő nem pályázik, akkor nagy esély lenne új, kiváló jelentkezők felbukkanására, hiszen könnyen lehetnek olyan csapatok, akik azért nem pályáztak, mert azt gondolták, hogy úgyis Eszenyié lesz a terep továbbra is.

Ön, mint a szakmát évtizedek óta belülről ismerő színházi ember, kinek a kezében látná szívesen és biztonsággal a teátrum vezetését? 

Mint már említettem, Eszenyi kiemelten sikeres színházat vezetett, ezt nem lesz könnyű utánacsinálni, vagyis úgy megtölteni a Víget, a Pestit és a Háziszínpadot estéről estére, hogy közben nem megy el a színház sem a bulvár, sem a zenés könnyedség irányába. Nem tudom, ki lesz erre képes, meglehet az is, hogy senki – vagy a jegyeladás csökken vagy a művészi igény. Ezzel együtt sokkal fontosabbnak gondolom, hogy a hatalmával ilyen mértékben visszaélő vezető ne maradjon tovább a társulat élén, és ne nyomorítsa meg őket egy életre. A jelen helyzetben viszont jó esély van rá, hogy több kiváló — nem egyszemélyi vezetésre alapozó — csapat jelentkezik nagyszerű pályázatokkal, mint legutóbb az Újszínházra, ahol az akkori városvezetés teljesen ignorálta őket. Egy-egy ilyen csapat nagyon izgalmas irányba vihetné el a Víget. De persze nyilván Rudolf Péter is pályázni fog.

Viszont amennyiben új pályázatot írna ki a főváros, arra ugyanúgy jelentkezhetne Eszenyi Enikő is.

De nem fog. Nagyon bölcsen, nem csak visszavonta a pályázatát, hanem lemondott a színház vezetéséről is. Most alapvetően megváltozott a helyzet, a pályázatot vissza lehetne vonni, még ha a kormánymédia Karácsonyéknak esne is ezért. Ezért is kell a bejelentéssel együtt Hassay Zsófiát és Tóth Józsefet visszahívni a szakmai bizottságból, hogy egy megbízhatóan kompetens összeállítású grémium döntsön az új pályázatról. Ha Gy. Németh Erzsébetnek nem világos, hogy mit takar a „szakmai bizottság” kifejezés, akkor adják a kulturális tárcát a fővárosnál olyan embernek, aki ért is hozzá. Minderre a jelen járványveszély miatt kialakult helyzet még némi haladékot is ad, mivel úgy tűnik – szeptemberig nem lesz színházi élet.

Elkanyarodtunk az előző kérdéstől – Ön kit képzelne el a főváros vezető színházának az élén? De egy kicsit kitágítva a kérdést – a jövőben hasonló, politikai nyomással betárazott kereszttűzbe kerülhet-e újabb fővárosi színház? Miként lehet jó gazdája a főváros a szárnyai alá vett színházaknak, ha nem tud az érdekükben döntéseket hozni?

A Vígszínház pont nem tartozott ebbe a körbe – a főváros a Radnótit, az Örkényt, a Katonát és a Trafót vette kizárólagos fenntartása alá. Az a hatalmi visszaélés vagy ennek veszélye, amire inkább irányulhat a kérdése, ezekben a színházakban nincs jelen.

A mostani időszak minden szempontból és világszerte új időszámításként értékelhető. A 2008-as válság kutyafüle szerintem ahhoz képest, ami most vár ránk, aminek a történelmi súlya sokkal inkább fog hasonlítani az 1929-es gazdasági világválságra, mint a 12 évvel ezelőttire. Kifejezetten fenyegető több országban ugyanakkor – így nálunk is –, hogy diktatúrával válaszolnak a felmerülő társadalmi problémákra. Ennek tükrében, még fontosabb, hogy ki-ki a saját szakmájában kiálljon a hatalmi visszaélések ellen – mi például a színházi szakmában. Ami a Vígszínház jövőjét illeti, én személyesen fontosnak tartom, hogy amellett, hogy természetesen kell az élére művészeti vezető és menedzserigaztató is, lehetőleg olyan csapat vezesse, amelynek tagjai a saját szakmájukban kompetensek, e területek felelős vezetői is lehetnek, s az ő szakmai döntésüket, amely persze beleilleszkedik a közösen kidolgozott koncepcióba, csak nagyon indokolt esetben írja felül az igazgató. Az én szívemnek legkedvesebb egy negyvenes éveiben járó szakmai csapat volna, amelyhez nyilván szükséges egy művészi szempontból bizonyító húzónév, de nem ártana mellé egy menedzserigazgató, mint például a Katonában 18 éven át Mattyasovszky Bence volt. Az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház például hetente tartott vezetőségi ülést, itt nagyjából ugyanazok ültek, akikkel a pályázatát is közösen jegyezte, tehát — Alföldi erős keze alatt ugyan, de — egy team vitte a színházi koncepciót. Én egy ehhez hasonló, hiteles emberekből álló csapatot látnék szívesen a Vígszínház élén a pályázatban és a vezetőségben egyaránt.

Az új pályázat kiírásához viszont ideiglenes vezetésre van szükség, hiszen az új vezetés leghamarabb nyilván 2021. január 1-jén tudna kezdeni. Amikor a Bárka Színház hajdan Csányi János vezetésének köszönhetően, teljes anyagi és művészi válságba került, a társulat megszavazta, kit látnának szívesen az igazgatói székben. Ők akkor Alföldire szavaztak. A Víg társulata ma talán Rudolf Péter mellett tenné le a voksát, de nem tudom. Döntsön mindenesetre a társulat az ideiglenes vezetésről 2020. december 31-ig, hogy a közben kiírt pályázatra jelentkezők közül egy valóban szakmai bizottság tehessen megalapozott szakmai javaslatot a fővárosnak, s Karácsony Gergely főpolgármester úr e döntés alapján nevezhesse ki a Vígszínház új vezetőit.

FRISSÍTÉS:

Kedden délután Karácsony Gergely főpolgármester facebook-oldalán közölte, hogy Rudolf Pétert bízza meg a Vígszínház vezetésével. Mint írta: „a Fővárosi Közgyűlés nevében eljárva, a közgyűlés valamennyi frakciójával és minden érintettel egyeztetve 2021. december 31-ig Rudolf Pétert bízom meg a Vígszínház vezetésével.”