El a fideszes mancsokkal végre a magyar oktatástól!
Azután, hogy a XXI. század 21 évvel ezelőtt a maga hihetetlen gyors technikai fejlődésével ránk törte az ajtót, Magyarország az oktatás terén épp egy ellenkező irányba tartó vonatra szállt föl. Eszméletlen sebességgel rohan vissza a XIX. századba, abba is az akkor még működő, de ma már jócskán meghaladott, megpenészedett porosz modell felé. Pedig a sínek mellett ott a figyelmeztető tábla, ez az út a semmibe visz!
A magyar oktatás a rendszerváltás után épp a porosz iskola sablonjaitól akart megszabadulni, az oktatást meghatározó reformok indultak el, ehhez igazodó, új Nemzeti alaptanterv készült, hogy a 2010-es fideszes hatalomátvétel után, minden modernizációs törekvés füstbe menjen. A magukat kifutni nem tudó reformok helyett, az ellenség megtévesztésére szintén reformnak titulált, ám azzal köszönő viszonyban sem levő, sokkal inkább ellenreformnak mondható intézkedések jöttek, hogy végül a magyar oktatás a saját maga torzója legyen.
Talán érthetőbb, ha úgy mondom, hogy például a közoktatást felváltotta a köznevelés, vagyis az oktatás helyett a nevelésé lett a főszerep. És milyen nevelésé?! Amikor tudós emberek ma azt mondják, hogy az oktatás mindenkinek az ügye kellene, hogy legyen, akkor arra (is) gondolnak, hogy a mai köznevelési viszonyok kétosztatúak, létezik bennük egy nagyon széles cseléd-, és egy nagyon szűk elitképző rész.
Hogy ki melyiknek lesz a részese, azt az határozza meg, hogy hova született, és hogy szülei, ő maga mennyire híve a jelenlegi rendszernek. És itt most nem az oktatási, hanem a hatalmi rendszerre gondoltam. És ehhez azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekei e kétosztatú nevelésben részesülnek, szinte szavuk sincs. Persze, nem általánosítanék, a tisztelet a kivételnek mindig kijár! Általánosságban mégis az a szemlélet nyer többséget, hogy „én is ilyen iskolába jártam, mégis ember lett belőlem.” Igen, csakhogy az régen volt, azóta már borzasztóan nagyot fordult a világ. Finnországban például a változások legfőbb mozgatói maguk a szülők voltak, akik nagyon jól látták, hogy nincs biztosítva az esélyegyenlőség.
Persze, a tíz éves tudásleépítő oktatás mára beérett. Azt nem mondom, hogy gyümölcsöt is hozott, mert eleve terméketlennek született. Csakhogy nem véletlen, hogy most már a kormányzati oldalt nem túlságosan kritizáló, annak hű, de legalábbis eddig hallgatag katonái, elsősorban a saját gazdasági jólétükre figyelők is egyre többet emlegetik a finn modellt. Rájöttek ugyanis, hogyha a cselédsorsban tartanak valakit, és nem tanul meg rendesen olvasni, számolni, írni, ha számára a szöveg értelmezése lehetetlen, akkor nem is lehet odaállítani őt több milliós gépek mellé, mert nem fogja tudni azokat még bekapcsolni sem, nemhogy működtetni. Tapogatóznak is a finn modell felé, de mivel a lényegét nem értik, ugyan mazsolázhatnak belőle, de eredménytelen lesz a törekvésük. Ha a jelenlegi politikai rendszer egyáltalán hagyja őket eljutni odáig. Mert ezen törekvésükkel az ellenkező irányba futó vonatok közül épp a XXI. századit kellene választaniuk, míg a jelenlegi politikai rendszer az ellenkező irányún ül. Így érdekvezéreltségük okán, egyre inkább távolodnak egymástól. Mivel azonban ma minden érdek a kormányfő kezében fut össze, vagy szakítanak vele, vagy, ha továbbra is hallgatnak, minden marad a régiben.
De mi is az a finn oktatási modell, miben állt a finn oktatási reform?
Ha röviden akarnám leírni, a lényege az volt, hogy a közérdeket, a közjót a magánérdek fölé rendelték, és, hogy olyan pedagógus béreket alakítottak ki, hogy a legjobb fejű emberek igyekezzenek tanárrá, tanítóvá lenni. Igyekeznek is, Finnországban a pedagógus szakma nagy tekintélynek örvend és igen keresett, annak ellenére, hogy a képzés időigényes (minimálisan öt, de inkább ennél több egyetemi év). A pedagógusoktól igen erős elkötelezettséget várnak el. A pedagógusképzésben pedig nem az oktatás tartalmára, hanem a pedagógiára, azaz az ismeretátadás módszereire fordítanak sok időt.
Ha mindezt összevetjük azzal, hogy a magyar pedagógusok keresete messze elmarad még az értelmiségi átlagtól is, hogy egy kezdő pedagógus annyit keres, mint egy szakmunkás, akkor ne is csodálkozzunk rajta, ha még mindig többen hagyják el a pályát egy évben, mint ahányan annak képviselőjévé szeretnének válni. Mi csak álmodozhatunk a 8-10-szeres túljelentkezésről. És, ha már a megbecsültségnél tartunk, hadd emlékeztessek a Covid-fertőzés elleni oltásuk huzavonájára, az akörüli huzavona hazug, kis ferde, kormányzati beszólásaira.
Tehát a közérdek előtérbe helyezése és a pedagógusbérek nagysága volt az az alap, amire a jó finn oktatás felépítményét fel lehetett húzni.
A finnek például az esélyteremtést tekintik elsődlegesnek és ez az esélyteremtésre fókuszáló rendszer eredményeit tekintve, a legversenyképesebbé teszi a gyermekeket. Finnországban nem szelektálják a gyerekeket, az első hat évfolyamban nincs osztályozás, nem buktatják, nem versenyeztetik őket, hanem személyre szabott oktatási programot valósítanak meg. A gyermek áll a középpontban, és az iskola igazodik a gyermek igényeihez, nem pedig fordítva. Nincsenek sztenderd módszerek, a tanárok autonómiát kapnak, maguk döntik el, mit és hogyan tanítanak.
Ez csak néhány példa, mindet úgysem tudnám fölsorolni. Ám mindezekből egy jottányi se található meg a mi nemzeti köznevelési rendszerünkben. Ahogy abból az alapvető szemléletből sem, amit a finn pedagógusok zöme vall: „állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy teszteket oldjanak meg. Az életet jönnek tanulni, s szeretnének rátalálni saját útjukra. Vajon egyáltalán lehetséges-e mérni az életet?” Hiányzik az a hozzáállás is, amelyik azt mondja, hogy: „Egy olyan kis északi ország, mint Finnország gazdagságának egyetlen forrása a humán tőke. Minden egyes emberre szükségük van.” Nekünk is egyetlen forrásunk a humán tőke, és nekünk is minden egyes emberre szükségünk lenne!
De a Fidesz jóvoltából – mint a cikk elején írtam – Magyarország jelenleg épp az ellenkező irányba tartó vonaton ül. Ezért végre el a fideszes mancsokkal a magyar oktatástól!
