Éljen a vírus, dögöljön meg a beteg – Kafka fetrengve nevet

Taxi rendel, szájmaszk a légzőszervek előtt, egyszer használatos kesztyű a kézen, irány a Honvéd Kórház, ahová berendelték.

A bejáratnál három katona posztol, benn, az aulában éppen egy tucatnyi, védőruhába öltözött munkavállaló és/vagy önkéntes áll különböző „stációknál”, de kerekesszék sehol. A bejárattól balra található információ zárva van.

Az első megállónál, ahol megmérik a hőmérsékletünket, bátorkodom megjegyezni, hogy mivel az édesanyám térde törött, látják, gipszben van, szeretnék egy kerekesszéket kérni. A válasz erre az, hogy most is a lábán jött be, nem?! Hát persze, kísérettel, a taxitól, gondolom és mondom is, de a válasz: előbb menjünk végig az ellenőrzőkörön (több száz méter, s később kiderül, utána is el kell menni további, abszolút másik irányba, mint ahová időre berendelték), majd ha minden papírt kitöltöttünk a „vizsgálat” után (ez mindösszesen a hőmérséklet-ellenőrzés volt), a következő „stációnál” alaposan kikérdeznek, hogy jártál-e mostanában külföldön, érintkeztél-e nemrégiben hazatért külföldivel, és ha válaszoltál, akkor az alig látó, halló, állni egyáltalán nem tudó hetven pluszos beteg elé teszik a minden személyes adattal kitöltendő nyomtatványt. Nagyszerű. Újra kérem a kerekesszéket, amit kikér magának az ápoló, ő nem azért van ott, hogy vitatkozzon velünk, hanem azért, hogy eldöntse, tovább mehetünk-e. Mehetünk. Kézfertőtlenítésre. Mondom a következő hölgynek is, aki szintén továbbküldene, hogy szívesen megyünk, ha hoznak egy kerekesszéket. Nem hoznak, és nincs kinn, mert ellopják, jön a válasz balról.

Abból az információs helyiségből lépnek ki hárman, ami egyébként a betegek előtt zárva tart. Egy viszonylag higgadt, kommunikációképes Honvéd-alkalmazott hölgy elmondja: csak akkor kaphatunk tolókocsit, ha „bevételezzük”, tehát személyit, lakcímkártyát adunk, és garantáljuk, hogy visszahozzuk. Mondanék már valami nagyon csúnyát, és annyit meg is jegyzek, hogy elég nagy szégyen, ha úgy el tudnak vinni innen egy bazi nagy, fehér betűkkel felcímkézett kerekesszéket, hogy a bejáratnál három katonaőr áll, s a folyosókon is mindenhol katonák vannak, s közben még egy tucatnyi személyzet beszélget egymással (ebből legfeljebb hárman az érkező betegekkel, mert egyébként alig jön be valaki az utcáról, aki bejön, nyilván jó okkal teszi ezt) az aulában.

Több mint 15 perccel az érkezés után, a törött lábú édesanyám megkapja a kikövetelt kerekesszéket. De még mindig nem mehetünk a felülvizsgálatra, hanem el kell mennünk egy cetlivel teljesen más irányba, hogy ott újabb cetlit kapjunk arról, hogy közlekedhetünk a kórházban. OK. Megvan. Visszakerekeztetem a hetven pluszos anyum az aulán keresztül, a másik oldalra, ahol a kontroll lesz. Várunk. Kijönnek. Beveszik a beutalót és a cetlit. Várunk. Behívják, az orvos átküldi a gipszelőbe, új gipszet kap, majd gipszelés után, elküldi a röntgenbe. Cetlit a nővér a gipszelőbe behozza, mert a cetli nagyon kell ahhoz, hogy továbbmehessünk.

A földszintről fel a magasföldszintre, szerencsére működik a lift. A magasföldszinti aulában kell a röntgenvizsgálatra jelentkezni. Jelentkezünk. A felvételi pultos hölgy azonnal közli, hogy ma nem végeznek röntgenvizsgálatot, nem hallottam? Mondom neki, hogy most küldött ide az ő orvosuk, mint látja. Látja, válaszolja, de az is ott van, hogy nem sürgős. Menjünk vissza az orvoshoz, és kérjek egy másik beutalót. Nem megyünk, mert ha kimegyünk, nem mehetünk újra vissza. Ezt a nő egyébként jobban tudja, mint én. Csupán az imént világosította fel erről a magasföldszinti aula bejárata előtt posztoló katonaőr. Elmegyünk gondolkodni. Pár perc múlva visszamegyek a röntgenfelvételi pulthoz, és a következőt közlöm: „Kérem, adja írásba céges pecséttel, hogy a mai napon nem végeznek röntgenvizsgálatot.” Na, mi történik erre? Dehogy adja írásba! Eltűnik a nő a beutalóval, bemegy a röntgenbe, visszajön, és láss csodát, a következőt mondja: „a főorvosnő úgy döntött, hogy kivételt tesz, mert nincs sok beteg.” Mindent értek. Ha írásba kell adni, hogy nincs röntgen, akkor tehát mégis inkább van. Remek.

Cirka újabb negyedóra, és kész a röntgenfelvétel. Átküldik az orvosnak. Visszakerekeztetem a mamám a liftbe, le a lifttel. Betolom a sebészeti ambuláns vizsgáló elé. Beteg egy sincs. Orvosi szoba ajtaja zárva. Van viszont a vizsgálók előtt, kinn, a kis folyosón, öt csevegő Honvéd-alkalmazott. Az egyik épp arról számol be, hogy milyen jó volt „görögben”, a másik alig várja, hogy leteljen a munkaidő, a harmadik rárivall az édesanyámra, hogy ne kopogjon, nem látja, hogy ki van írva, ne zavarja a rendelést?! Erre édesanyám már valóban nem higgadtan megkérdezi, hogy miért, van benn valaki a rendelőben? Mire az a válasz, hogy nincs. Megkérdezi, hogy akkor hol az orvos. Válasz: magának ahhoz semmi köze, hogy hol van az orvos, és ha tovább hisztizik, akkor eltávolíttatjuk az őrökkel!

Erre már anyu is bepörög, és azt mondja, hogy azt próbálják meg, akkor ő viszont az intézményvezetővel fog beszélni. Tromfolok én is, megkérdezem, hogy ha ennyire nincs dolguk, esetleg szólhatnának az orvosnak, hogy jöhetne rendelni, mert visszajött a vizsgálatról a beteg. Pár perc múlva az orvos asszisztense megjelenik, majd a következő percben követi az orvos. Bekerekezik a hetvenkét éves, porig alázott édesanyám az orvosi rendelőbe, ahol az összesen több mint kétórás kontroll után (egyetlen egy kórházi alkalmazott rokona volt benn rajtunk kívül, kéztöréssel 10:30-kor), tizenkét órakor szerencsére kiderül, nincs komoly probléma, legalábbis a röntgenfelvétel alapján jól illeszkednek a térdcsontok. Elég lesz április végén visszamennie kontrollra. Remélhetőleg, addigra már egyáltalán nem lesz szükség arra a kerekesszékre, pláne röntgenfelvételre, amelyekért a főváros úgynevezett elitkórházában ölre kell menni.

Ha Franz Kafka ezt megélhette volna, ma újra átváltozna. Talán víruskává, és írva irtana. 

Holakovszki Genovéva

A szerző ápoló, tanár, fordító, újságíró.