Elrohant a világ a hazai iskolarendszer mellett

Évek óta szorgalmazzák az oktatáspolitika reformját. Eddig falra hányt borsó volt. Miért gondolták, hogy szükség van egy újabb javaslatcsomagra?

Mielőtt az iskola szerepének újra definiálásáról beszélnék, érdemes elmondani, hogyan jutottunk el odáig, hogy ezt az anyagot egyáltalán megcsináljuk. A Tanítanék fennállása óta, gyakorlatilag minden választás előtt letett az asztalra valamilyen javaslatcsomagot, mert küldetésünknek tekintjük, hogy igyekezzünk újszerű, kreatív megoldásokat keresni az oktatás problémáira. 2018-ban elkészítettük az úgynevezett „oktatási minimumot”, 2022-ben pedig a Tanítanék is részt vett a Civil Közoktatási Platform 100 pontos programjának kidolgozásában. Ez a 100 pont most újjászületett, a tagszervezetek képviselői és oktatási szakértők aktualizálták. Tíz éve létezünk, és tíz éve mondjuk, hogy a „terepen dolgozók” és az érintettek véleménye nélkül nem lehet jó oktatáspolitikát csinálni, ezért vágtunk bele több mint egy évvel ezelőtt a mostani javaslatcsomag megalkotásába. Ez egy olyan projekt, amelynek kiindulópontja az volt, hogy kérdezzük meg az iskola használóit, a diákokat, a szülőket és a pedagógusokat. Arra voltunk kíváncsiak, milyen problémákat érzékelnek, és milyen javaslataik vannak. Nem felülről akartunk „ránézni” a rendszerre, hanem az érintettek szemszögéből szerettünk volna egy elvárásgyűjteményt, javaslatcsomagot kialakítani.

Hányan vettek részt ebben a munkában? 

Több mint hatezer véleményt sikerült összegyűjteni. Volt egy széles körben terjesztett kérdőíves szakasz, majd ezt követték a workshopok szakértők és az érintettek bevonásával. Ezeken a műhelybeszélgetéseken a felmerült problémákat megpróbáltuk rendszerezni, megválaszolni, és konkrét megoldási javaslatokat társítani hozzájuk. A résztvevők nagy része pedagógus és szülő volt, de diákok is csatlakoztak, igaz, ők kisebb számban. Mégis ez a többezres közösség adta azt a hátteret, amelyből a most nyilvánosságra hozott új oktatáspolitikai javaslatcsomag kinőtt, és amelyet megosztottunk a pártokkal, a sajtóval és a szélesebb közvéleménnyel.​

Az anyag első pontja az iskola szerepének újra definiálása. Mit jelent ez pontosan?​

Nagyon régóta érezzük, hogy az iskolarendszer mellett egyszerűen elrohant a világ. Ez nem csak magyar jelenség, más országokban is komoly probléma. Az elmúlt évtizedekben olyan jelentős geopolitikai, klímaválsághoz kapcsolódó, de főleg információ-technológiai változások zajlottak le, amelyeket a nagy, lassan alakítható rendszerek – mint amilyenek az oktatási rendszer is – nagyon nehezen tudnak követni. Mégis, muszáj lenne megpróbálni az iskolát valahogy a jelen kihívásaihoz és a mai társadalom, a gyerekeink helyzetéhez igazítani. Azt látjuk, hogy a magyar iskolarendszer – különösen az elmúlt 10-15 év iskolareformjai után –, egy tradicionális, sőt annál is konzervatívabb, a 20. század elejét ideálképként maga elé állító iskolaképet erőltet, miközben ez a modell ma már egyszerűen nem működik. Ezért gondoljuk, hogy újra kell fogalmazni az iskola társadalmi szerepét és feladatát. Beszédes a fejezetek alcíme is. Az előszó: „A múlt iskoláiban a jelen gyerekeit a jövőre akarjuk felkészíteni”. Ezt a nagyon pontos megfogalmazást dr. Gyarmathy Éva javasolta.  Ebből aztán számos leágazás következik: tisztázni kell, mi a tanár szerepe, mit értünk általános műveltség alatt, mi a „tudás” egy olyan korszakban, amikor az információt a zsebünkben hordott „szuperszámítógépekből” néhány másodperc alatt elő lehet hívni. Az a kérdés, mit tud ehhez hozzátenni az iskola és a pedagógus, hogyan tud egy igazságosabb, jobb rendszer kialakulásához hozzájárulni, hogy minden gyerek a megérdemelt legjobb tanulási lehetőségeket kapja.​

Az anyagban azt írják, hogy egyértelművé kell tenni: az iskola van a gyerekekért, és nem fordítva. Van, akinek ez „újszerű felismerésnek” tűnhet? ​

Valójában ez az, ami egyáltalán nem újszerű. Mi magunk is legalább tíz éve mondjuk, és természetesen nem mi voltunk az elsők, akik ezt szóvá tettük. Az évszázadokon át működő paternalista, alá-fölérendeltségen alapuló rendszer arról szólt, hogy kevesek férhettek hozzá a műveltséghez, és nekik ezért nagyon komoly áldozatokat kellett hozniuk. Az iskolában a fegyelem, a hierarchia, a szigorú megfelelés volt az elvárás. Ebből a logikából kellene elmozdulni egy partneribb, a gyerekeket inkább kísérő, az ő egyéni igényeiket figyelembe vevő rendszer felé. A világ „boldogabb” országaiban már elindult ez a szemléletváltás. A helyes irány az, hogy ne a tananyag, ne a vizsgák, ne a fegyelmezés kerüljön a középpontba, hanem az, hogy mire van szükségük a mai Magyarországon élő gyerekeknek. Milyen készségekkel és tapasztalatokkal tudnak majd boldogulni a jövőben. ​

A javaslatban az is szerepel, hogy fel kell adni a tanár–diák alá- és fölérendeltségi viszonyt. Megvannak ennek ma a feltételei? Sok tanár arról számol be, hogy már általános iskolában is nagyon nehéz kezelni a mai tinédzsereket, nemhogy középiskolában. Ha ez a hierarchia lazul, nem vesznek el a fegyelmezési lehetőségek?​

Azt gondolom, ezt sokkal hosszabb távon kell átgondolni. Ha minden marad úgy, ahogy most van, akkor valóban szükség lesz fegyelmezési eszközökre, mert az iskolában olyan dolgok történnek, amiket a gyerekek nagy része nem szeret, nem érzi magát benne jól, ezért nem is érzi magáénak a folyamatot. Ha viszont létrehozunk egy olyan iskolát – és itt 5, 10, 15, akár 20 éves távlatokról beszélünk –, ahol a gyerekek jól érzik magukat, ahol megtalálják azokat a tanulási helyzeteket, tereket, útvonalakat, amelyek segítik őket, és kibontakoztatják a tehetségüket, akkor a fegyelmezési problémák is csökkenhetnek. Ha valaki „xilofonművész a lelkében”, akkor legyen út, amely elvezeti a zenéhez; ha valaki vegyészprofesszor szeretne lenni, akkor ahhoz találja meg az utat; ha pedig valakinek az ácsmesterség az álma, akkor ahhoz legyenek megfelelő tanulási lehetőségei. Ráadásul ma már nem egy egész életre választunk szakmát…  A változtatásra, a váltásra is fel kell készülni. Nyilván ezt nagyon nehéz program-szerűen, néhány mondatban rögzíteni, és óriási kihívás az egész rendszert átállítani. De a cél az, hogy a tanár–diák viszony inkább partnerségen alapuljon. Ehhez szemléletváltás kell, ami a legnehezebb része az egésznek. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy maga a javaslatcsomag is részvételi módon, az érintettek bevonásával készüljön.

Ez mennyiben érinti a tananyag-szerkezetet? Hogy nézne ki ez a gyakorlatban? Például aki vegyésznek készül, kevesebb irodalmat tanuljon, aki zenésznek készül, kevesebb matematikát? Aki ács akar lenni, annak lehetősége legyen több gyakorlati, kézügyességet fejlesztő órát venni?​

Nagyon nagy vonalakban valóban arról van szó, hogy közelebb kell vinni a tanulási útvonalakat a gyerekek valódi érdeklődéséhez és jövőbeli terveihez, de ez a leegyszerűsítés nem adja vissza a teljes koncepciónkat. Az anyag azt is feszegeti, hogy egyáltalán fenntartható-e az a modell, amelyben a tudást mereven „dobozolt” tantárgyakra osztjuk, úgy, ahogyan annak idején mi magunk is megismertük az iskolát. A kérdés az, hogy a tantárgyak merev felosztása helyett lehet-e olyan tanulásszervezési formákat kialakítani, amelyek jobban igazodnak ahhoz, ahogyan a világ ma működik és ahogy a gyerekek információhoz jutnak. Mindez természetesen nem megy egyik pillanatról a másikra, hiszen mindenki – a tanárok, a diákok, a szülők – a régi rendszerben szocializálódott, és bár vannak kutatások, nemzetközi példák, ez mégis hosszú, fokozatos átalakulást igényel.

A javaslatcsomag mennyire csak „hosszú távú vízió”, és mennyire tartalmaz azonnal végrehajtható, rövid távú elemeket?

A szakpolitikai csomag egyszerre fogalmaz meg hosszú távú célokat és olyan javaslatokat, amelyek már most is azonnal könnyíthetnének a rendszerben lévők terhein. Eddig főleg a diákokról beszéltem, de legalább ilyen fontos, hogyan érzik magukat a tanárok, a tanítók, az óvodapedagógusok, akik naponta „viszik a hátukon” az iskolát. Az is kulcskérdés, ők hogyan tudnak alkalmazkodni az új világhoz, és az új pedagógusszerephez, hogyan tudják átalakítani a saját fejükben létező tudást úgy, hogy azok jobban megfeleljenek a jelen kihívásainak. A javaslatcsomag ezért nemcsak a tananyagról és a struktúráról szól, hanem a pedagógusok szakmai autonómiájáról, megbecsüléséről és támogatásáról is.​

Az anyag végén az szerepel, hogy ez a csomag nem a fióknak készült, hanem nyilvános kihívás az oktatás irányítása számára. Mit gondol, kihívásnak fogja ezt venni az aktuális oktatásirányítás, vagy egyszerűen félreteszik? Mekkora esélyt lát arra, hogy ebből 20 éven belül tényleges változás legyen?​

Azért készítettük el ezt a mintegy 20 nyomtatott oldalas tanulmányt, mert hiszünk abban, hogy ezeket a lépéseket és változtatásokat hosszú távon nem lehet megkerülni. A jelenlegi oktatásirányításról nehéz bármit mondani, hiszen sokszor az az érzésünk, hogy valójában „nem is létezik”. Ezért tőlük nem várunk komoly, érdemi választ. Ugyanakkor, ha később bárki mások kerülnek hatalomra, nekik már komoly oktatáspolitikai, sőt politikai döntésekre kell elszánni magukat. Azt reméljük, hogy ezek a szereplők felismerik: saját érdekük is az, hogy figyelembe vegyék a javaslatcsomagunkat. Az oktatási rendszer reformja ugyanis ciklusokon átívelő, hosszú távú folyamat. Nagyon rossz, ha pusztán a politikai játszmák terepévé válik. Több mint tíz éve mondjuk, hogy az oktatást nem így kellene kezelni, hanem az ehhez értő szakemberek és a terepen dolgozók igényei alapján, átgondolt, perspektívákat felrajzoló tervekben kellene gondolkodni. A dokumentumot eljuttatjuk minden demokratikus parlamenti pártnak, és a parlamenten kívüli komolyabb politikai erőknek is. Szeretnénk, ha látnák, mi az az általános vélemény, amit az érintettek segítségével letettünk az asztalra. A Tanítanék nem dolgozna tíz éve, ha nem élne bennünk az a remény, hogy egyszer ezek az üzeneteink átlépik az illetékesek figyelmének ingerküszöbét. Világszerte látszik az igény egy olyan oktatásra, amely jobban illeszkedik a 21. századhoz. Van, ahol már elindultak ebbe az irányba. Magyarországon nagyon hosszú, nehéz, göröngyös út vezet majd odáig, hogy ezek a változások megvalósuljanak. De mégsem szabad lemondani arról, hogy a gyerekeink olyan képzést kapjanak, ami nekik valóban hasznos. Az is célunk, hogy az oktatás segítse az ország gazdasági és társadalmi fejlődését, és hogy egy kicsit boldogabban, jobban, demokratikusabban működjön ez az egész rendszer, s ez az egész ország. Az oktatás szinte minden szakpolitika alapja, ha megkapargatunk egy-egy másik problémát, nagyon gyakran kiderül, hogy a probléma gyökerei az oktatás hibáiból erednek, s a megoldások is onnan indulhatnak el.