Erőt adnak az orvosnak a gyógyultak
Komoly bajban van a hazai egészségügy. Orvos- és nővérhiánnyal küzd. Egyre többen döntenek úgy, hogy elhagyják az országot és a határon túl helyezkednek el. A friss diplomások jó része is így gondolkodik. Minden nehézség, gond ellenére, dr. Kis Adrián igazi hivatásának tekinti a gyógyítást. Jó volt találkozni vele, a betegének lenni, és beszélgetni, egy kicsit jobban megismerni…
Egy daganatos betegekkel foglalkozó, európai országokról készített jelentés szerint Magyarországon kiemelkedően magas a rákos megbetegedések előfordulása és halálozási aránya. Ez a tény ijesztően hat az emberekre. Engem is megrémített, amikor az évente szokványos tüdőszűrést követően, a háziorvosom azt mondta, biztos, ami biztos, keressem föl a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet pulmonológiai osztályát, dr. Kis Adrián főorvost.
A kórházi kivizsgálások kellemetlenségeit feledtette, hogy mindenki udvarias, előzékeny, segítőkész volt, ami abban az egészségügyi helyzetben, ami ma hazánkban sajnos oly jellemző, ritkaság – habár, aki már járt ebben a kórházban, az csak jót mondott róla.
Engem legjobban az ragadott meg, hogy a főorvos egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy azt általában a főorvosoktól megszoktuk. (Természetesen vannak kivételek, akikről azt mondjuk, ők igazi orvosok, akikben feltétel nélkül megbízunk.) Azzal kezdődött, hogy amikor először fölhívtam, hogy megtudjam, mikor lesz rám ideje, nem vette föl a telefont. Aztán legnagyobb döbbenetemre, nem kellett ismét tárcsáznom, mert visszahívott. Aztán jött a többi kellemes meglepetés. Nem sajnálta rám az időt. Mindent elmagyarázott, türelmesen válaszolt minden kérdésemre, és azt is részletesen elmondta, hogy az egyes vizsgálati eredmények milyen irányban befolyásolják a végső diagnózist. Bevallom, féltem, nem akartam kés alá menni. De végül sikerült meggyőznie arról is, hogy a műtét egyértelműen megakadályozza a későbbi bajokat. Az eredmények őt igazolták.
De a műtétet követően sem feledkezett meg rólam. Érdekelte, hogy vagyok, érdekelték a szövettan eredményei, sőt, még el is magyarázta azokat. Megnyugtatott: annyira időben került sor a műtétre, hogy nincs szükség utókezelésre, további vizsgálatokra. A lényeg: soha többé nem szabad rágyújtanom! Arra most nem térek ki, hogy milyen megpróbáltatás ez a mai Magyarországon. Nem kell elemezni, mindenki tudja…
Ilyen előzmények után, nem csoda, hogy egyre jobban kezdett érdekelni nem a főorvos, hanem Kis Adrián. Végül, egy ügyeletben eltöltött éjszakája után, egy kávé mellett leültünk beszélgetni. Miután az a tapasztalatom, hogy a legtöbben belgyógyásznak, nőgyógyásznak készülnek, természetesen megkérdeztem, mi késztette arra, hogy tüdőgyógyász legyen.
– A példaadó orvosok, akikre mindig emlékezni fogok. Hat éves korom óta járok rendszeresen – a mai napig – kardiológushoz. Kezdetben dr. Kamarás Jánoshoz, aki az Országos Kardiológiai Intézet gyermekkardiológiai osztályvezető főorvosa volt. Ő nemcsak a kardiológiához értett, a gyerekeket is nagyon szerette, amit mi éreztünk és ez az évek során őszinte, mély kapcsolattá vált közöttünk. Az ő hatására határoztam el, hogy én is orvos leszek. Aztán, a későbbiekben megismertem dr. Cserháti Endre gyermektüdőgyógyászt. Ők ketten olyan hatással voltak rám, ami végképp meghatározta a felnőtt életemet, a pályaválasztásomat. Olyan szerettem volna lenni, amilyennek őket megismertem. Több területre jelentkeztem, és végül a pulmonológiát választottam. Két évig ösztöndíjjal Amerikában voltam, aztán a végén Törökbálinton kötöttem ki.
– Határozottan kölyökképű. Alig töltötte be a 40-et. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna valaha ilyen fiatal főorvossal.
– Ami igaz, az igaz. Az osztályon én vagyok a legfiatalabb.
– Elfogadják az idősebb kollégái?
– Úgy vélem, igen! Talán azért is, mert igyekszem minden teendőből kivenni a részem. Vizsgálataink szerves része a bronhoszkópia, vagyis hörgőtükrözés. Azt például igen gyakran – ha nem is mindig – én csinálom.
– Jaj, ne is említse! Borzasztó volt! Álmomban ne jöjjön elő!
– Valóban elég kellemetlen vizsgálat, de a diagnózishoz elengedhetetlen.
– Nem lehet sok szabadideje. Mivel tölti?
– Van egy 10 éves kislányom, s így számos közös programunk. Újabban, ha belefér az időmbe, falra mászom. És szó szerint értse, ez nem idegeskedés, hanem sport!
– Abból, amit tapasztaltam, láttam a munkájából, úgy vélem, Önnek rendkívül fontosak a betegek, nagyon fontos a gyógyítás.
– A betegek közt érzem igazán jól magam. Igyekszem nekik mindent úgy magyarázni, hogy valóban megértsék. És hiába a latin a gyógyítás nyelve, mindent magyarul mondok, mert a siker egyik fontos része a jó kommunikáció, és az sem elhanyagolható szempont, hogy nagyon szeretek segíteni. És ha sikerül, az nekem is újabb erőt ad a további munkához.
