Európa fellélegzett Orbán bukása után, de fogy a türelem

Megkönnyebbült Európa, de fogyó türelem

A kérdés, hogy Magyarország visszaszerezte-e a külföld bizalmát Magyar Péter nemzetközi útjai nyomán, Lattmann Tamás szerint nem dönthető el pusztán diplomáciai gesztusok alapján. A nemzetközi jogász úgy fogalmazott: „a külföldi utakon önmagában szerintem nem”, ugyanakkor szerinte „a lehetőség adott rá”, hogy Magyarország ismét megbecsült partner legyen Európában. Ehhez azonban nem elegendő a politikai hangulatváltozás, hanem „le kell tenni a munkát az asztalra”.

Lattmann szerint az új magyar kormány jelentős, megelőlegezett bizalommal indult Európában, ami részben annak következménye, hogy Orbán Viktor távozása „nagyon nagy megkönnyebbülést okozott” az európai politikai közösségben. Értelmezése szerint az előző miniszterelnök nemcsak a magyar alkotmányosságot rombolta le, hanem rendszeresen konfliktusokat generált európai politikai ügyekben is, sokszor belpolitikai kommunikációs érdekből.

A bizalom azonban szerinte nem végtelen. Ahogy fogalmazott, ezt nem szabad személyes szimpátiaként értelmezni Magyar Péter iránt, hiszen minden európai országban működik a belpolitika, és a választók eredményeket várnak. Az „átlagos holland szavazó” – utalt egy szemléletes példára – nem fogja „vízestre sírni a párnáját azért, hogy a holland adóeurók nem mennek Magyarországra”. A türelmi idő tehát véges, és az új kabinetnek gyorsan bizonyítania kell, különösen az uniós forrásokhoz kapcsolódó feltételek teljesítésében.

Kuncze Gábor úgy vélte, Magyarország renoméját részben már a választók helyreállították azzal, hogy változást akartak. Ez szerinte abban is megmutatkozik, ahogyan az új miniszterelnököt fogadják külföldön. Az Európai Unióval megszületett politikai megállapodást a bizalom jelének nevezte, ugyanakkor figyelmeztetett arra: a háttérben továbbra is ott maradtak azok a feltételek, amelyek teljesítése nélkül nincs tényleges előrelépés.

Rezsimérdek kontra nemzeti érdek

A beszélgetés egyik legerősebb állítása az volt, hogy az Orbán-kormány rendszeresen összemosta a rezsimérdeket a nemzeti érdekkel. Lattmann szerint az elmúlt tizenhat év egyik legfontosabb politikai manipulációja éppen ez volt: olyan ügyeket tüntettek fel nemzeti szuverenitási kérdésként, amelyek valójában a hatalom megtartását szolgálták.

Példaként említette az európai ügyészség kérdését vagy a jogállamisági mechanizmus körüli konfliktusokat. Felidézte, hogy a 2020-as uniós költségvetési viták idején Orbán Viktor politikai eszközként használta a vétófenyegetést azért, hogy lassítsa a kondicionalitási mechanizmus elfogadását. Szerinte ez nem Magyarország érdeke volt, hanem „rezsimérdek”.

A jogász élesen kritizálta azokat a politikusokat is, akik korábban nem láttak alkotmányossági problémát bizonyos uniós intézményekben, később azonban szuverenitási fenyegetésként kezdték értelmezni ugyanazokat. Az ilyen fordulatok szerinte komoly kérdéseket vetnek fel „a személyes integritásról meg a függetlenségről”.

Kuncze szerint az Európai Unióval való viszony egyik legnagyobb problémája az volt, hogy Orbán Viktor folyamatos konfliktusokra építette politikáját. Miközben az ország gazdasági és biztonsági érdekei erősen kötődnek az uniós tagsághoz, a kormányzat gyakran úgy viselkedett, mintha Brüsszel külső ellenség lenne. „Ami nekünk jár, azt kérjük, amit meg meg kellene tenni, abból nem teszünk meg semmit” – foglalta össze ironikusan az előző rendszer logikáját.

A volt belügyminiszter külön kitért arra a bizalmatlanságra is, amelyet Európában az orosz kapcsolatok okoztak. Mint mondta, sokszor az volt az érzés a partnerekben, hogy amikor Orbán Viktor tárgyalóasztalhoz ül, „ott látják az ajtó mögött Putyint hallgatózni”. Ez a gyanú szerinte most megszűnt, ami önmagában javítja Magyarország nemzetközi helyzetét.

A „helló diktátor” öröksége és a normalitás keresése

A beszélgetés egyik legemlékezetesebb pontján előkerült az a sokat idézett jelenet, amikor Jean-Claude Juncker egy találkozón „helló diktátor” felkiáltással üdvözölte Orbán Viktort, majd játékosnak szánt pofonnal illette. Kuncze szerint a jelenet szimbolikus erejűvé vált, még ha Juncker eredetileg viccnek is szánta.

Lattmann úgy vélte, Juncker kezdetben nem tekintette komolyan az Orbán-jelenséget, és az uniós politikában megszokott bűnbakképzés részeként értelmezte a brüsszeli plakátkampányokat. Szerinte senki nem gondolta volna, hogy a magyar kormány ennyire tartósan és mélyen építi politikáját az Európai Unióval szembeni konfliktusokra.

Különösen éles kritikával beszélt Orbán külpolitikai orientációjáról és az orosz kapcsolatrendszerről. Felidézte, hogy a 2022-es orosz invázió után sokan arra számítottak, hogy a magyar kormány „arcvesztés nélkül lejön erről a hülye orosz vonalról”, és akár közvetítő szerepet vállalhat Moszkva és a Nyugat között. Ehelyett szerinte világossá vált, hogy Orbán Viktornak „semmilyen kreditje nincs” Vlagyimir Putyinnál, és a különutas politika nem hozott eredményt.

A jövő szempontjából mindkét vendég óvatos optimizmust fogalmazott meg. Lattmann szerint Magyar Péter előtt az a feladat áll, hogy megmutassa: az ország képes „a legvadabb kreténységekből visszajönni”, miközben valódi nemzeti érdekeket képvisel, nem pedig hatalmi szempontokat csomagol patrióta retorikába. Ugyanakkor hangsúlyozta: nem vár csodát az új kormánytól, mert rendkívül nehéz örökséget vett át.

Az Európai Uniót szerinte éppen arra találták ki, hogy a tagállamok közötti konfliktusokat kompromisszumokkal oldják fel, és ha a magyar kormány partnerként viselkedik, a jelenlegi feszültségek sem szükségszerűen tartósak. Ahhoz azonban – figyelmeztetett – olyan politikai hozzáállásra van szükség, „ami nem abban érdekelt, hogy a viták fönn maradjanak”.