Európai politikai igazodás: jobbról át még jobbra 

Valóban a Patrióták pártcsaládjáé a jövő a politikában? 

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, először egy kis történeti kitérőt kell tenni. Ennek a mostani, szélsőjobbról induló politikai „fellángolásnak” Európában már volt előzménye. Számos párhuzam felfedezhető az első világháború utáni évek politikai folyamatai és a jelenlegi tendenciák között. Azokban az években is a jobboldalról érkező pártok voltak a leginkább sikeresek, mert a liberális demokrácia Nyugat-Európában a tömegeket érintő sok problémára nem tudott meggyőző választ adni. A háborút követő években a liberális politikusok nem látták be, hogy az úgynevezett „éjjeliőr állam” koncepciója kiigazításra szorul, nem lett volna szabad szociális kérdésekben elengedni a tömegek „kezét”, mert az emberek nem tudnak olyan mértékben gondoskodni magukról, ahogyan azt a liberális politikusok feltételezték. Ez komoly társadalmi feszültségeket szült, főleg az 1929-es gazdasági világválság idején.  

Ezen miként tudott változtatni a következő világháború?

A nácizmus és a fasizmus mérhetetlen károkat okozott az egész emberiségnek, de Európát különösen megrázta. Az utána következő években az európai fejlődés elindult egy olyan politikai íven, amely megpróbált szociálisabb lenni, tanulva a korábbi hibákból. Néhány évtizedig élvezhették a tömegek egy viszonylagos jólét minden előnyét, ami persze el is kényeztette őket. Kibontakozhatott az országok között az integráció. Ez volt az unió alapító atyáinak egyik legfontosabb „találmánya”, ami lehetővé tette az államok közötti egyre szorosabb együttműködés révén azt is, hogy a nyugati demokráciák jóléti államokat kezdjenek el működtetni. Ezzel hosszú évekig le tudták csillapítani, fel tudták oldani az elégedetlenségeket, ezért viszonylag alacsony maradt a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártok támogatottsága. Ez a '90-es évekkel megváltozott. Történt egy fordulat, megszűnt a kétpólusú világrend, mindenki optimistán nézett a jövőbe, azt gondolta, hogy egyszer s mindenkorra győzedelmeskedett a liberális demokrácia. De valami közbejött: a neoliberalizmus, amivel visszatért egy korábbi felfogás is, miszerint itt az ideje, hogy az emberek mégis maguk próbálják megoldani a saját problémáikat. Ennek az irányzatnak a legkiemelkedőbb képviselői Margaret Thatcher és Ronald Reagan voltak. Ez vezetett el napjainkig. Sokaknak Európában abból lett elegük, hogy a fősodor politikai pártjai megint magukra hagyták a tömegeket. Előbb a 2000-es évek gazdasági válsága közepette, majd 2021-22-ben a Covid okozta gazdasági összeomlás nyomán. 

Nem tanultak a két világháborút övező évek kudarcaiból?  

Talán elfelejtették, talán elkényelmesedtek. Úgy gondolták, az „aranykor” elhozta az új világot, ahol minden rendben van, pedig a politikai időközben fordulatot vett, az olyan értékek, mint az európaiság, vagy a demokrácia kezdtek megkopni, hiszen nem volt, aki komolyabban megkérdőjelezze azok jelentéstartalmát. Az újonnan tényezővé erősödő szélsőségesebb és radikális jobboldali pártok, ha nem is hirdetik a demokratikus rend megdöntését, de egyfajta korrekciót akarnak. Több demokráciát és kevesebb liberalizmust követelnek. Megint visszanyúlnak a korábbi felismeréshez: a tömegek nem mindig tudják maguk megoldani a problémáikat. 

Ha Európában a tömegeknek erre van szükségük, akkor lehetséges, hogy igaza van Orbánnak és a többi eszmetársának, hogy az ő útjuk a jövő útja?

Az utóbbi években az európai demokratikus közép-, jobbközép pártok megpróbálták karanténba zárni az összes olyan politikai formációt, ami tőlük jobbra állt. De ez szerintem hiba volt. Ha valakiket kirekesztünk, akkor nem látnak bele a mi lapjainkba, és mi sem értjük meg az őket mozgató szándékokat, így nem tudunk azokból tanulni, önreflexiókat elvégezni. Nagyon komoly válságtünetek azok, amelyeket ezek a pártok képviselnek, ahogyan bizonyos problémákra válaszolnak. Korábban a liberálisok még említeni sem akartak egyes mélyen gyökerező gondolatokat, mert nem tartották politikailag korrektnek őket. Kényelmetlennek tartották szóba hozni, tabusították. Valójában az európai politikai fő sodor hibázott, hibázik, amikor nem hajlandó ezekre reagálni, amikor „tűzfalat” emelnek az ilyen elméleteket képviselő politikai erők és maguk közé. Nem lesz könnyű korrigálni ezt a hibát, nem olyan „bagatell” problémáról van szó, amit egy-két európai parlamenti választással az idő majd megold.  

Azt állítja: a karantén többet árt, mint használ? Bizonyos „ordas eszmék” terjedését a politikai tűzfalak nem tudják megállítani? 

Néhány nyugat-európai ország ott tart, hogy hajlik a tűzfalak lebontására. Megpróbálják bevonni a kormányzásba ezeket a pártokat, arra számítva, hogy ellensúlyt tudnak velük szemben teremteni, és kormányra kerülve, felelős pozícióban visszafogják a szélsőséges nézeteiket. Olaszországban Meloni ezt az utat járja, Salvini esetében ez nem működik. Ausztriában befogadták a kormányba őket, a hollandoknál Wilders, ha nem is kormánytag, a háttérben komoly befolyása van. Más országokban, mint például Németországban a történeti tapasztalat azt mondatja az elittel, hogy a tűzzel játszanak, ha teret adnak a fősodron kívülről érkező AFD-nek.

Ebben a jobboldali játszmában elveszett a baloldal? 

Ez nagyon fogós kérdés. Erre nincs egyértelmű válasz. Úgy néz ki, hogy az emberek számára ma jobban elfogadhatók a középjobb politikai gondolatok. A baloldal lába alól mintha kicsúszott volna a talaj, de azt nem állítom, hogy ma ne volna igény a politikai baloldalra. Most nem akarok visszavenni akár száz évet is a történelemben, elég a 2009-es válságot követően körülnézni a világban. Akkoriban például Görögországban és Spanyolországban is tényezőkké váltak olyan radikális baloldali pártok, amelyek nagyon sok kérdésben hasonló választ adtak a felmerülő problémákra, mint napjainkban az olyan sokat bírált új-jobboldali politikusok. Kritizálták a globalizációt, a neoliberális kapitalizmust, hogy sem az emberek, sem a piac nem tudja megoldani az egyre aggasztóbb egzisztenciális gondokat, miközben az egyenlőtlenségek is elszaladtak. Kiálltak amellett, hogy ezekben a szociális kérdésekben az állam vállaljon komolyabb szerepet, és ki kell igazítani a strukturális problémákat. Érdekes módon, e téren a szélsőjobb hamarabb tanult a baloldaltól, mint a fő sodor pártjai, hiszen sok esetben ugyan társadalmilag konzervatív politikát folytatnak, miközben azt akarják, hogy az állam minél nagyobb szerepet vállaljon a közemberek életének szabályozásában. Ezzel szemben a baloldal sok esetben a „hagyományos” progresszív politikát folytatná, ami most éppen nem annyira kelendő. 

Nem kell messzire mennünk, a Fidesz jobboldali populizmusa időnként kifejezetten baloldali húrokat penget.

Igen, a jobboldali populizmus vállal időnként baloldali jelszavakat, és ezzel próbálja kihúzni a talajt a baloldal alól. De ebben is van egy „csavar”: mint már mondtam, a modern demokráciában jelen van a liberalizmus, amely elég erős ahhoz, hogy őrködni tudjon a demokratikus intézményrendszer működése felett, hiszen a többségnek sincsen mindig mindenben igaza. Akkor beszélünk demokráciáról, ha a többség akarata érvényesül, ám ez a kettő olykor komoly feszültségbe kerül egymással. Mi van akkor, ha az uralkodó elit valójában nem a nép érdekeit, hanem valami mást szolgál? Ha a nép úgy gondolja, hogy ebből nem kér, és azokat szeretné kormányon látni, akikre eddig gondolnia sem volt szabad? Valami ilyen helyzet felé sodródik Európa. A fősodort képző bal- és jobbközép pártok felelőssége abban áll, hogy tanuljanak ebből és a történelmi példákból.    

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. július 17.-i adása itt nézhető meg: