Fals kép alapján folyik a magyar tehetséggondozás

Köbüki néven tehetséggondozó tanári ösztöndíjprogramot hirdetett meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium. A program keretében a havi nettó 75 ezer forintos ösztöndíjra pályázhatnak azok a tanárok, akik kulcsszerepet játszanak a tehetséggondozásban. A pedagógusoknak ezért a pluszpénzért nem kell pluszmunkát vállalniuk, a minisztérium azt szeretné, ha továbbra is tevékenyen részük lenne a tehetséggondozásban. A pályázat mindenki számára nyitott, de azok jelentkezhetnek, akik már legalább három éve középfokú köznevelési intézményben tanítanak és a tehetségek fejlesztésében eddig is példaértékű eredményeket értek el. A pályázat független attól, hogy a jelentkező melyik középfokú oktatási intézményben dolgozik. A most kezdődő tanévben több mint 1600 pedagógus részesülhet a támogatásban, amelyre több mint 1,2 milliárd forintot különítettek el.

Nahalka Istvántól azt kérdeztük, a kormány esetleg rájött, hogy a pedagógusokkal szemben túllőtt a célon, és ezzel akarná őket kiengesztelni?

Az oktatáskutató szerint az 1600 pedagógus azért nagyon kicsi arány az összes pedagógushoz képest, úgyhogy ezzel nehezen tudna mindannyiukkal jót tenni. Ennek a kormánynak általában bizonyos értékrendet szokása ilyesmivel jelezni, és ők azt képviselik a legelejétől kezdve, hogy a tehetségek fejlesztését nagyon magasra értékelik. Persze az a kérdés, hogy mit értenek alatta.

Magyarországon van egy olyan szemléletmód – és a kormány is ezt képviseli –, hogy a tehetséggondozás az, ami az elitiskolákban zajlik a legjobb tanulókkal. Ők azok, akik ezekben a híres, nagy iskolákban nagyon jól tanulnak, ők a tehetségek, és akkor az ő fejlesztésük az, ami rettenetesen fontos. „Félek tőle – persze, nem biztos, hogy így lesz –, hogy elsősorban olyan pedagógusok ösztöndíjazásáról lesz szó, akik ilyen iskolákban tanítanak. Nyilván van közöttük is olyan, aki megérdemel plusz pénzt, mert jó színvonalon, odaadó munkát végez, úgyhogy nincs ezzel olyan nagyon nagy baj” – tette hozzá az oktatáskutató. 

Nahalka István szerint a probléma az, hogy Magyarországon sokan tényleg azt gondolják, ezekben a „jó” iskolákban történik a tehetségnevelés, másutt meg a felzárkóztatás folyik, és ennek nagyon, nagyon nem így kellene lennie. A hátrányos helyzetű gyerekeket ugyanis nagyon nem lenne szabad kizárni a tehetségnevelésből. Állami dokumentumokban úgy fogalmaznak: „olyan gyerekek, akik tehetségesek vagy hátrányos helyzetűek”, vagy „olyan gyerekek vannak, akik tehetségesek vagy sajátos nevelési igényűek”, mintha egy hátrányos helyzetű és egy sajátos nevelési igényű gyerek nem lehetne tehetséges. Még jogszabályokban is találhatók ilyen megfogalmazások. Ezért félő, hogy a figyelem kevésbé fog azokra a pedagógusokra kiterjedni, akik a hátrányos helyzetűekkel, sajátos nevelési igényű gyerekekkel, szegényekkel, cigány gyerekekkel áldozatos munkát végeznek, és – sokszor sikerrel – próbálják kihozni belőlük a maximumot. 

Azért van remény rá, hogy nem a legrosszabb verzió következik be, és a minisztérium fog figyelni arra, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek között is jó tehetségnevelő munkát végző pedagógusokat is hozzájuthassanak ehhez az ösztöndíjhoz. Csak Magyarországon a közfelfogás, sőt, a pedagógiai közfelfogás sem errefelé mutat. „Bár csak ne ez érvényesülne!” – tette hozzá.

Baj-e, hogy a már meglévő valamennyi tehetséggondozó programot az új rendszerhez igazítva „finomhangolják”, és egységes mérési rendszerbe integrálják úgy, mintha az lenne fontos, hogy darabra mérhető legyen, ki lehessen számolni, hogy hány gyerek nyert versenyt, hány nem – vetettük fel.

Nahalka István szerint akkor lenne csak igazán baj. Ez kifejezetten annak a bornírt nézetnek a megjelenése, amiről a hibás közfelfogás mentén beszéltünk. Mert az, hogy kik jelennek meg ezeken a versenyeken, hogy kik jutnak előbbre rajtuk, és azután kik győznek a tanulmányi versenyeken, rettenetesen függ ezeknek a gyerekeknek az iskolai előéletétől, az pedig nagyon szoros kapcsolatban van a szociális hátterükkel. Ha megnézzük, hogy kik az országos, a különböző nagy múltú tanulmányi, tantárgyi versenyek győztesei, akkor kiderül, hogy mind, de túlnyomó többségükben mindenképpen a magasabb társadalmi státuszú családok gyermekei. Magyarul egy olyan szelekciós, kiválogatódási folyamatnak az eredménye, és bizonyos értelemben a betetőzése, ami egyébként is széles körben zajlik az országban. Ott már baj van, amikor azt hisszük, hogy egy tehetséget nevelő, tehetségeket gondozó pedagógus munkáját azon lehet lemérni, hány győztes, meg hány versenyen magas szintre jutott tanulója van. Az rendszeresen nem rajta múlik. Amikor az adott gimnázium ki tudja válogatni az adott város és környéke, vagy még nagyobb területről a legjobb matematikai felkészültségű negyedikes, hatodikos és nyolcadikos tanulókat, attól függően, hogy hány osztályos gimnáziumról van szó, és matematika tagozatra rakja be őket, akkor már bejött az a tehetség, amelyikkel szinte semmit nem kell csinálni. Persze, Nahalka István nem azt mondja, hogy semmit se kell velük csinálni, de tulajdonképpen elég könnyű elindítani őket versenyen, és ők nagy valószínűséggel tovább is fognak jutni. „Vagyis nem állítom, hogy munka nélkül, de mindenesetre nem nagy pedagógiai tehetséggel el lehet érni eredményeket a gyerekek versenyeztetésével kapcsolatban. Vagyis, ha az eredményességet a versenyekre eljuttatott, és ott eredményeket elért gyerekek száma alapján akarják megállapítani, akkor nagyon nagy baj van” – összegezte az oktatáskutató.

Sajnálatosnak nevezte azt, hogy nem elsősorban a programok függvénye, és nem rajtuk múlik, ki válik ma tehetségessé az iskolákban. Nagyon erősen függ a családi háttértől. Természetesen kell hozzá a pedagógusok jó iskolai teljesítménye is, mert, ha nem törődnek ezekkel a gyerekekkel, elhanyagolják őket, akkor nem lesz belőlük versenygyőztes, de sokkal kevesebbet kell hozzátenniük, mint egy olyan pedagógusnak, aki eldugott helyen dolgozik, hátrányos helyzetű, csupa szegény gyereket tanít. Ha ez egy gimnázium, akkor ezek a gyerekek már az általános iskola alsó- és felső tagozatában lemaradtak, nem tudták azt produkálni, amit egyébként adottságaik alapján tudnának. Ha egy ilyen pedagógus éri el, hogy el tud juttatni versenyekre gyerekeket, már maga az eljuttatás is lehet, hogy nagyobb teljesítmény, mintha valaki az osztályába került, négy éves kora óta kiváló matematikus palántát juttatja el oda, hogy második, vagy harmadik legyen egy versenyen. Lehet, hogy az előbbi pedagógus sokkal többet tett le az asztalra. 

Az egész Köbüki-történethez hozzátartozik az is, hogy a beadott pályázatokat a kiírásban is szereplő objektív pontozási rendszer alapján bizottság értékeli majd, ahová egy tagot a Belügyminisztérium, egyet a Kulturális és Innovációs Minisztérium, egyet pedig a Nemzeti Pedagógus Kar delegál. Ők készítik elő a pályázatokról a döntést, amelyet végül a kulturális és innovációs miniszter hoz meg. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, lehet, hogy nem is annyira a tehetségfejlesztés lesz majd az elbírálás alapja? 

Nahalka István szerint kiválóak vagyunk abban, hogy szervezetileg, formálisan deklaráljunk bizonyos dolgokat. Lehetne még tovább is menni, és le lehetne írni azt is például, hogy milyen ásványvíz legyen a bizottság asztalán, és egyebeket. Csak épp a lényegről nincs szó, arról, hogy mi lesz abban a pontozási rendszerben, amiről beszélnek, mi alapján pontoznak majd. Erről valószínűleg később sem lesz szó, és nem kerül majd szélesebb szakmai elbírálás alá sem.  Majd valakik kialakítják a saját szájuk íze szerint. Mint mondta, ezzel kapcsolatban rosszak az előjelek.