Fásyék ügye csak a kezdet lehet: a háttérben másokhoz is vezethetnek a szálak

Lendvai Ildikó: a női szerep nem jelenthet felmentést

Lendvai Ildikó szerint abból, hogy Fásy Ádám felesége nő, nem következhet automatikusan az, hogy kisebb felelősség terheli. Mint mondta, feminista szempontból éppen azt tartja fontosnak, hogy ne feltételezzék: egy nőnek egy családi vállalkozásban csak másodlagos szerepe lehetett. Ha valaki egy cég bejegyzett tulajdonosa, és szerződésekben is szerepel a neve, akkor annak felelősségével is számolnia kell. Azt ugyanakkor Lendvai sem állította, hogy a család többi tagja ne játszhatott volna szerepet az ügyben, de szerinte ezt bizonyítani kell, ahogyan azt is, hogy az érintett ténylegesen milyen mértékben vett részt a döntésekben.

A vezetőszár alkalmazását azonban már sokkal problematikusabbnak tartotta. Lendvai szerint ha valaki nem jelent fizikai veszélyt, és nem reális a szökés lehetősége, akkor nehéz megmagyarázni, mi szükség van egy olyan intézkedésre, amely szerinte a megszégyenítés látszatát keltheti. Úgy fogalmazott, hogy a bűnösségről majd a bíróság dönt, az előzetes eljárásban pedig nem lenne helyes egyfajta előzetes ítéletet sugallni.

Marjai Judit ezzel együtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a büntetőeljárásban sokan nem feltétlenül az ügy közvetlen szereplőire kíváncsiak, hanem arra, hogy kikhez vezethet tovább a történet. Szerinte az ilyen ügyekben gyakran felmerül, hogy az elsőként előkerülő szereplőkön keresztül próbálnak eljutni másokhoz. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy személyesen ismeri az érintetteket, és nem tekinti őket áldozatoknak. A vezetőszáron történő elvezetés látványa mégis rossz érzést keltett benne, különösen azért, mert szerinte az intézkedésnek az elrettentő hatás mellett megalázó oldala is lehet.

Nem a látványos megalázás, hanem a felelősség a lényeg

A műsorban az elszámoltatás kérdése is előkerült. Lendvai Ildikó szerint valóban jogos társadalmi igény, hogy az esetleges bűncselekmények elkövetőit felelősségre vonják, de szerinte nem szabad összekeverni ezt az igényt a nyilvános megalázás iránti vággyal. Azt mondta, bizonyítsák rá az érintettekre, amit elkövettek, és kapják el az összes bűnöst, de a megszégyenítés akkor sem válik helyessé attól, hogy egy részük ezt várja.

A beszélgetésben az is felvetődött, hogy a politikai rendszerhez kötődő szerződések és támogatások esetében az elszámoltatás egyik nehézsége éppen az lehet, hogy a dokumentumokon szereplő személyek és a tényleges döntéshozók nem feltétlenül ugyanazok. Lendvai szerint ezért különösen fontos kérdés lehet a strómanok szerepe. Utalt arra is, hogy egy jogszabály-módosítás már olyan lehetőséget teremthet, amely a vagyonelkobzásnál azokkal szemben is felléphet, akik a nevükön lévő vagyont nem tudják megfelelően igazolni.

Marjai Judit saját tapasztalatával érzékeltette, milyen nagyságrendi különbségeket lát a kulturális támogatások világában. Elmondta, hogy egy budapesti kórus pályázatait több mint tíz éve figyelemmel kíséri, miközben a támogatásuk a korábbi másfél millió forintról végül 300 ezer forintra csökkent. A kórusban ötven-hatvan ember énekel, köztük olyanok is, akik korábban az Operából vonultak vissza, és a közösség számára az éneklés az életük, illetve az egészségük része. A társulat ráadásul ingyenes koncerteket is ad, miközben egy kisebb zenekar költsége önmagában elérheti az egymillió forintot.

Pénz, politika és a művészek szabadsága

A kulturális támogatások kapcsán a vendégek azt is vizsgálták, hogyan alakult ki a Fideszhez kötődő kulturális közeg, és miért kerülhettek egyes művészek, előadók vagy alkotók jelentős állami támogatások közelébe. Lendvai szerint nem az a kérdés, hogy egy politikai oldalhoz közel álló művész lehet-e tehetséges. Inkább az, hogy a politikai függőség milyen hatással van magára a tehetségre és az alkotói szabadságra.

Csernyánszky Judit szerint a művészek politikai szerepvállalása önmagában nem magyar sajátosság. Az Egyesült Államokban is erősen megosztott a művészvilág, és ismert előadók nyíltan vállalják politikai szimpátiájukat. Példaként Susan Sarandont említette, aki Bernie Sanders mellett állt ki, és politikai döntéseinek következményeit is megtapasztalta. A különbség szerinte részben abból adódhat, hogy az amerikai művészek anyagi helyzete sok esetben kevésbé függ közvetlenül az államtól.

A magyar helyzetet Marjai Judit úgy jellemezte, hogy itt sok művésznek a megélhetése is múlhat azon, kap-e munkát vagy támogatást. Ez pedig egészen más helyzetet teremt, mint amikor valaki politikai meggyőződésből vállal fel egy oldalt. Lendvai szerint ezért nem lehet minden politikai szerepvállalást ugyanazzal a mércével megítélni: más, ha valaki saját meggyőződéséből, akár kockázatot vállalva áll ki egy ügy mellett, és más, ha a politikai támogatásért cserébe válik egy rendszer hűséges szereplőjévé.

A műsorban szóba került az is, hogy a kulturális intézmények kuratóriumainak összeállítása milyen nehézségeket vethet fel egy politikai korszakváltás után. Lendvai szerint különösen bonyolult helyzetet teremthet, ha az intézmények maguk tesznek javaslatot a kuratóriumi tagokra, miközben a korábbi rendszerben kinevezett vezetők még pozícióban vannak. Ilyenkor szerinte az új döntéshozóknak egyszerre kell figyelembe venniük az intézmények javaslatait és azt az igényt, hogy valóban új szellemiség jelenjen meg a kulturális életben.

A beszélgetés végén abban egyetértés körvonalazódott, hogy a művészek politikai szerepvállalása önmagában nem feltétlenül probléma. A kérdés inkább az, hogy az állásfoglalás mögött valódi meggyőződés és szabadság áll-e, vagy olyan függőségi viszony, amelyben a támogatás, a munkalehetőség és a politikai lojalitás egymáshoz kapcsolódik.