Ferenc pápa és az esendőség pillanata
A szektás gondolkodás nem ismer mértéket. Így lesz a kormánykritikából magyargyűlölet, így lesz a határok megvédésének igényéből idegengyűlölet, és így lesz a radikális feminizmus liberális kritikájából nőgyűlölet.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy ne létezne magyar-, idegen- vagy nőgyűlölet, hanem azt, hogy ezek a fogalmak a posztmodern tömegnyilvánosságban túl alacsonyan röpködnek – a televízió és a klipkultúra oly mértékben szocializál az erős impulzusokra, hogy ezeknél a kifejezéseknél kevesebb nem üti át az ingerküszöböt.
Ferenc pápa egy erőszakosan karjába kapaszkodó nő kezét előbb lerázni próbálta magáról, aztán rá is csapott. Kellemetlen közjáték, hisz' emberileg bármilyen érthető, ha valaki nem bírja, hogy a szabad mozgásában erőszakosan korlátozzák, azért Krisztus földi helytartójától ez az ingerültség legfeljebb akkor elvárható, ha a papok Isten házában ministránsokat rontanak meg, vagy ha a közöny és a politikai számítás emberek ezreit veszejti a Földközi-tengerbe, és nyilván nem akkor, ha egy kétségbeesett hívő túlságosan elragadtatja magát.
A közösségi ítélkezés hullámai azonnal felcsaptak – hiába kért Ferenc pápa bocsánatot, ezzel nem tudta elfedni, hogy amit tett, azt férfiként tette. Egy esendő pillanat azonnal felülírta egy teljes élet példamutató munkáját, amit a pápa még Bergoglio atyaként szegények és nők szolgálatában végzett: a radikális feministák szemében Ferenc többé már nem több, mint egy bántalmazó, fehér férfi.
„Amit a pápa tett ma, csak egy dolgot támaszt alá: hogy férfi” – idézi az Index, s erre csak annyit mondhatok, hogy amit a pápa tett, csak egy dolgot támaszt alá: hogy ember.
Hibázik, mint bárki, s neki épp úgy joga van a bűnbocsánatra, mint bárkinek. Beszédes mindenesetre, hogy a kultúrbal igazságharcosai épp abból a Ferencből gyártanak ellenséget, aki pápaként menekültszállásokon bevándorlók lábát mossa. A forradalom atyáit és gyermekeit egyaránt felfalja.
