Ne azt nézzék mit mondok, az a fontos, mit teszek!

„Ne azt nézzék mit mondok, hanem azt, mit teszek” – jelentette ki jónéhány éve a miniszterelnök, s ez a kettősség a mai napig jelen van mind a politikában, mind a gazdasági életben. Amikor a kormány az elkötelezett fiskális politika mellett tesz – szavakban – hitet, a másik oldalon két kézzel szórja a választási adományokat. A kormány egyik mondatával a Nemzeti Bank függetlenségét hirdeti, a másikkal felhánytorgatja, ha a bank elképzelései nem találkoznak az övével.

A közgazdasági és politikai térben gyakran hangzik el az a vád, hogy a jegybank „a kormány mellé áll”, „kiszolgálja a költségvetési igényeket”, s példaként azt hozzák fel, ha az állam az MNB támogatását igényli, akkor a bank készségesen vásárol a másodlagos piacon állampapírokat, hogy forrásokkal segítse ki az üres államkincstárat. Az MNB vezetőváltásakor egy akkori véleménycikk azt sugallta, hogy Varga Mihály kinevezése azt a tendenciát erősítheti, hogy az MNB a következő években mindinkább a kormány „fiókvállalatává” válhat, a Fidesz a korábbinál nagyobb befolyást gyakorol majd a banki döntéshozatalra. Az ilyen vélemények azonban nem feltétlenül tükrözik a tényeket, de kétségtelen, hogy sok szereplő bizonyos potenciális kockázatot értékelt a volt pénzügyminiszter kinevezésében. Az azóta eltelt hónapokban nem látszottak olyan jelek, amelyek alapján feltételezni lehetne, hogy az MNB alárendelődne a kormányzati politikának. Az, hogy a bank a stabilitás és kiszámíthatóság szerepét hangsúlyozza, arra utal, hogy igyekszik saját hitelességét fenntartani és politikai ingadozásoktól viszonylag védett maradni.

Az utóbbi évek néhány intézkedése talán jól érzékelteti, hogy a közelmúltban mennyire volt „összhangban” az MNB a kormánnyal, hol lehettek ellentétek, és milyen kompromisszumokat hoztak a gyakorlatban. Erre az egyik, sokat emlegetett klasszikus példa a devizahitelek 2014-2015 között lehetővé tett forintosítása. Abban az időben a lakosság nagy részének svájci frank alapú hitele volt, amely árfolyamkockázatot hordozott. A kormány törvényt hozott a devizahitelek átválthatóságról, az MNB rábólintott, előkészítette, illetve támogatta a kormány szándékát abban, hogy a bankok számára biztosította a szükséges devizát. Ebben az esetben jól láthatóak voltak a jegybank és a kormány összehangolt intézkedései. 

A Monetáris Tanács legutóbbi üléséről kiadott közleményből már egyáltalán nem ez az egyetértés olvasható ki. Az MNB figyelmezteti a kormányt, hogy a háztartási hitelállomány várható jelentős növekedése, a kormányzat ezzel kapcsolatos intézkedései a fogyasztás dinamikus növekedését hozhatják. Vagyis a jegybank mérlegeli a kormányzati döntések makrogazdasági következményeit, azokat, ha nem is üdvözli, de beépíti a maga előrejelzéseibe.

A szeptemberben kinevezett új alelnök, Sipos-Tompa Levente – aki a pénzügyi szervezetek felügyeletéért és fogyasztóvédelemért felelős területet vezeti – bejelentette: szem előtt tartja az MNB függetlenségét, a forint stabilitásán fog dolgozni, miközben nem kíván mereven elzárkózni a kormányzati igényektől sem. Az MNB – részben az árrésstop kormányzati döntése miatt – átszámolta a gazdasági előrejelzéseit, vagyis a kormány által bevezetett intézkedések közvetlenül befolyásolták a jegybank által tervezett inflációs pályát. Ez jól mutatja, hogy az MNB nem tud és nem is akar „elkülönülten” működni. Ha a kormány árrögzítési intézkedéseket hoz, azt az MNB-nek is figyelembe kell vennie.

A Varga Mihály által követett pénzügyi politika mennyiben áll összhangban az Orbán-kormány gazdaságpolitikájával? Az MNB kommunikációja arra utal, hogy az infláció elleni harc, az árstabilitás visszaállítása, továbbra is kiemelt cél. Ezt a bank elnöke a közelmúltban nyomatékosította: „el kell felejteni, hogy a gyengébb árfolyam segíti a gazdaságot, vagyis nem az árfolyamgyengítésre alapozzuk a versenyképesség fenntartását”. Egyes vélemények szerint a jegybank célja, hogy „védőbástyaként” jelenjen meg a gazdaság szabályozó keretrendszerében. Az MNB maga is deklarálja, hogy célja nem csak az árstabilitás, hanem a pénzügyi közvetítőrendszer ellenálló képességének erősítése, a gazdasági növekedéshez való fenntartható hozzájárulás és a kormány gazdaságpolitikájának támogatása, amennyiben az nem veszélyezteti az elsődleges célokat. 

Molnár László, a GKI szakmai vezetője szerint nagyon összetett kérdést feszegetünk, amikor arra próbálunk választ kapni, milyen viszonyban áll egymással az MNB által képviselt fiskális politika és a gazdasági növekedésben érdekelt költségvetés? A valóságban a „pénzügyi politika iránya” nem fekete-fehér, attól is függ, hogy milyen időhorizonton, milyen külső feltételekkel, és milyen gazdasági célokkal nézzük. Amíg a monetáris politika magas kamattal próbál operálni, a gazdaságpolitika alacsony kamatokkal, és a költségvetésen keresztül finanszírozott hitelekkel igyekszik növelni a fogyasztást, s ez a kettő nincs összhangban. „Amikor a költségvetés expanzív, a belső kereslet erős, a kínálat viszont változatlan, annak kettős következménye lehet: nő az import és emelkednek az árak. Az import növekedése gazdasági szempontból kedvezőtlen, mert belső versenyt teremt a hazai termelőknek, ami könnyen recesszióhoz vezethet. Másrészt az expanzív költségvetés is problémás, mert miközben a jegybank magasan tartja a kamatokat, a kormány egyre alacsonyabb kamathiteleket nyújt a lakosságnak, a vállalatoknak. Emiatt a monetáris szabályozás, ami a kamatokon keresztül próbálná befolyásolni például az inflációt, nyilvánvalóan kontraproduktív lesz” – vezeti le a folyamat hátulütőit a szakember. Hozzáteszi: a Nemzeti Banknak továbbra sincsen árfolyamcélja, csupán bizonyos inflációs célokat igyekszik követni, de ha a forint gyenge, akkor az importált infláció növekszik, ha erősebb a forint, akkor az infláció is alacsonyabb lehet.

A Nemzeti Bank vezetői hangsúlyozzák, nemcsak az árstabilitás a céljuk, hanem a pénzügyi közvetítő rendszer ellenálló képességének erősítése is. „Ez korábban is így volt” – mondja Molnár László, mert praktikusan azt jelenti, hogy az MNB felelősséget érez azért, hogy Magyarországon a bankok ne lehessenek a kelleténél nagyobb mértékben kitéve egy esetleges csődhelyzetnek. Ezzel a közelmúltban elindult fix 3 százalékos lakáshitelezésre, a Széchenyi Kártya Program keretében 2025-ben bevezetett szintén 3 százalékos beruházási típusú hitelekre utalt, míg a folyószámlahiteleket, a turisztikai és likviditási hitelek kamatait is 4,5 százalékra mérsékelték az új szerződések esetében, miközben a piaci kamatszint még mindig ennél jóval magasabb. „Ez egy olyan méretű hitelexpanzió, amire sokan igényt tartanak, de egy esetleges gazdasági visszaeséssel járó tömeges munkanélküliség, vagy csődhullám rendkívüli mértékben sebezhetővé teheti a bankokat. Ezért kerülni kell, hogy az anyagilag sérülékenyebb társadalmi rétegek egy bizonyos mértéknél nagyobb számban vállaljanak hiteleket” – figyelmeztet a kutató, mert úgy látja, hogy jelenleg ez a kormány és az MNB gazdaságpolitikai nézetei között a legélesebb különbség. 

A jelenlegi magas infláció felhajtja béreket, ami a fogyasztók oldalán túlkínálatot generál, pontosan abban a szférában, ahol már nincsenek szabad kapacitások. Ez importot generál, emeli az inflációt, miközben a magas kamat az infláció mérsékléséhez kellene, de ez ütközik azzal, hogy a kormány még nagyobb bérnövekedést szorgalmaz. Meddig lehet ezt fenntartani? „Ez egyedül a költségvetés teherbírásán múlik, azon, meddig tudja kitermelni a különbséget a piaci és a támogatott kamatok között. A piaci kamat az ingatlanhitelek esetén már 8 százalék körül van, vállalati hiteleknél is inkább 7, mint 6 százalékos. Egyre több pénz kell a hitelek finanszírozásához.”

Elképzelhető, hogy a 2026-os választás és egy esetleges kormányváltás után változni fog a 3 százalékos kamatpolitika? Molnár László úgy véli, nagy a valószínűsége. Ha megváltozik a magyar kormány és a brüsszeli adminisztráció viszonya, az akár jelentős forinterősödést is hozhat, ami csökkentheti a kamatszinteket, s ha egy új kormányzat akár még az euró bevezetésétől sem idegenkedne, az önmagában is lefelé vinné a kamatokat. Akár még az is elképzelhető, hogy a mai 3 százalékos „szuper” hitel belátható időn belül akár még drága is lehetne.