Forró július – jól befűtöttek nekünk 

Egyelőre nem tudnak olyan képletet találni, amely ne fenyegetné a többséget váratlanul nagyra növekvő terhekkel. S mint egy borzalmasan rossz színielőadásban, a háttérbe tartósan befészkelt az immáron százhatvan napja tartó háború, amelynek mind több metszetben vagyunk kénytelenek érzékelni az egyre kiszámíthatatlanabb, de egyértelműen veszélyekkel teli következményeit. És amikor már azt hinnénk, hogy mindezt nem lehetséges fokozni, akkor a rendre megszólaló kormányfő képes nemzetközi méretű kalamajkát okozni a zavaros okfejtéseivel. Történik mindez egyetlen hónap alatt, a nyár kellős közepén, amikor a magyar ember évszázadnyi tapasztalatai szerint semmi különös nem szokott történni. Most már ez is a Múlt. A távoli Múlt.

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 

Mi lesz mindebből?

Akad egyáltalán ember, aki át tudná látni és érteni véli, hogy e kétségbeejtően sűrű, egyre baljósabb torlódásban mi lehet a legfontosabb tényező? Mit mivel magyarázhatunk, mely jelenségek tarthatók alkalmiaknak, s mi lesz az, amivel még nagyon sokáig fogunk együtt élni? Nem árt a fokozott óvatosság, mert korábbi történelmi leckéink egyik legfontosabb tanulsága szerint éppen az ilyen zsúfolt és zavaros korszakok szülik a prófétai beszédmódot, a kéretlen, de pillanatokon belül sikeres egy-ügyű, /egyetlen megváltást hirdető/ próféciák tünékeny bajnokait. A talajukat vesztett tömegeknek pedig a legtöbbször nem is jut más vigasz, mint a határozott kiutat kínáló hírnökök alkalmi követése. Addig, amíg nem jön egy újabb, még radikálisabb és még több gondra gyógyírt ígérő licitbajnok. 

Kánikula ide, nyaralási szezon oda, a feszültség egyre nő, és kevés reményünk maradt arra, hogy a következő hónapokban mindez jobbra is fordulhatna. (Fölöttébb érdekes, hogy a miniszterelnök szokásos médiamonológjában, a hónap utolsó péntekén azt találta mondani: októberben lesz a legnehezebb…)

A jövő latolgatása helyett az e havi krónika keretein belül beérnénk azzal, hogy a bevezetésben felsorolt problémák közötti kapcsolatok áttekintésével az összképünk világosabb lehessen annál, mint amilyen benyomásaink a reánk zúduló eseménysor közben a közérzetünkben szükségképpen lerakódik. Rosszkedv, ingerültség és a többszörös átvertség miatti csalódottság helyett próbáljunk meg valamiféle diagnózisig is eljutni.

Ami mindenütt van – és ami rajtunk is múlhat…

A hőségriadók, természeti katasztrófák ezen a nyáron valamennyi kontinensen naponta előforduló kellemetlenségek és/vagy tragédiák forrásai. (Ékes bizonyítékul szolgálva a klímakatasztrófa szószólóinak.) S nemcsak a hőség, hanem az infláció is tombol másutt, miként a rezsipánik. Ez utóbbi Európa valamennyi országában még csak a kezdeti stádiumban tart, de nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy kijelenthessük: a tél közeledtével a pánik csak fokozódni fog. E sorok írásakor arra sem látni reményt, hogy a szomszédságunkban zajló háborús helyzet belátható időn belül megoldódhatna. Azt viszont egyre nyomasztóbban érezni, hogy a következményei életünk legkülönbözőbb területein okoznak mind kevésbé megoldható gondokat. (Ki hitte volna néhány hónappal ezelőtt azt, hogy az étolaj-hiány miatt majd százával csuknak be Anglia-szerte a ’fish and chips’-boltocskák, hogy Svédország és Finnország pánikszerű sebességgel menekül be a NATO kötelékeibe, hogy Németország kénytelen lesz fegyvereket szállítani háborús övezetbe stb.) Másként mondva: legégetőbb gondjaink jelentős része olyan nemzetközi összefüggés-rendszerben értelmezhető csak, amelynek alakulásában/alakításában a magyar cselekvési lehetőségek sokkal csekélyebbek annál, mint amennyire hatékonyaknak szeretnénk magunkat tudni és láttatni.

A feszültségek csökkentésében minden korábbit meghaladó nemzetközi együttműködési kényszereknek kellene már most működniük, de sajnos a megfelelő szintű nemzetközi koordináció – éppen a külső nyomások hatásaként – még csak most kezd megformálódni. Lehet ezt bírálni, lehet sürgetni, lehet gyorsabb utakat keresni és találni, lehet mindebben az országunk méreteit meghaladó erejű konstruktivitással is részt venni, de az elmúlt hónapok – és különösen a júliusi események – nem éppen ebbe az irányba mutató fejleményeket mutattak. Mélyebb elemzések helyett, felsorolás-szerűen emlékezzünk meg néhány kirívó júliusi esetről.

• A multik nemzetközi megadóztatásának egységes rendjéről szóló nemzetközi megállapodást egyelőre Magyarország egy szál maga blokkolja, vétózza, s nem is egészen világos magyarázatok jegyében. További részletek itt és itt. 
• A magyar kormány hosszú hónapok óta tartó, és egyre kevésbé átlátható vitasorozatba bonyolódott az unió legfelsőbb vezetőivel a nekünk járó források megnyitás kapcsán. Ebben a hónapban a kormánytagok hétről-hétre megpróbálták elhitetni, hogy már csak egy-két technikai jellegű probléma vár tisztázásra. Mindeközben Brüsszelből rendre megérkeztek azok az egyértelmű kifogások, amelyekről amúgy nagyon is pontos ismereteink lehettek – már évek óta. További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 
• Egyedüli uniós tagként Magyarország utasította vissza az EB javaslatát a gázfelhasználás 15 százalékos csökkentésének önkéntes vállalását illetően. További részletek itt, itt és itt. 
• A magyar parlament az unió jövője kapcsán éppen július végén fogadott el egy olyan határozatot, amely mind szellemiségében, mind pedig konkrét javaslataival nyilvánvalóan megy szembe a kontinensen elfogadott és egyértelműen többséginek tartható elképzelésekkel. További részletek itt.
• Elfogadtak a jövő évre egy olyan költségvetést, amely csupa olyan feltételezésre épül, mintha az említett problémák nem léteznének, vagy maguktól is megoldódnának közben…További részletek itt, itt és itt. 
• Orbán Viktor tusványosi beszédében minden korábbinál erőteljesebb mondandóval, mondhatnánk, hogy nekrológ-szerű hangnemben osztotta ki a Nyugatot, amelynek az ő olvasatában már amúgy is leáldozott, s a távoli jövőben csak mi hozhatjuk a megváltást – nekik is… További részletek itt, itt, itt és itt. 

Mindezt egyetlen hónap eseményei nyomán jegyezhettük fel és nem kell különösebb kombinációs érzék a fentiekből adódó tanulság levonásához, hogy ezekben a felfokozottan konfliktus-telített időkben az uralkodó magyar politikai osztály az elszigetelődés irányába mozog, és egyre kevésbé talál magának olyan partnereket, akikre a várhatóan még nehezebb időkben érdemben is számíthatna. (A nehezen megmagyarázható és egyre kevésbé védhető orosz-szimpátia kétségbeejtő perspektíváinak problémakörét ezúttal – helyhiány okán – kénytelenek vagyunk zárójelek között hagyni.) További részletek itt.

És aminek kapcsán nincs hová mutogatni

Orbán Viktor júliusban bevezette – és a munkatársai tüstént át is vették tőle – a „háborús infláció” kifejezését, ami a látszatok szintjén akár még a társadalom többségével is könnyedén látszik elfogadtathatónak. Hiszen a többségnek valóban a tavasz kezdete óta lett egyre erősebb és mindennapos élménye a szüntelen áremelkedés. E gyors sikeren felbuzdulva, a júliusi rémes árfolyam-romlást is igyekeztek kizárólag külső körülményekkel magyarázni, miként a nyolc éven át fenntartott rezsicsökkentés beáldozását is. A kata eltörlése kapcsán mindez már nehezen lett volna elhitethető, ezért ott eleinte másféle manőverekkel próbálkoztak, olykor nem visszariadva még az érintettek kriminalizálásától sem. (Még a miniszterelnök is megengedte magának, hogy egyszerűen adócsalóknak minősítse ezt a csaknem félmilliós társadalmi csoportot.)

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt. 

Pedig az ehelyütt felsorolt gondok forrásait sokkal előbb lehetne azonosítani az elmúlt időszak, s különösen a megelőző egy év gazdaságpolitikájának visszásságaiban. Ezen belül is a választásokat megelőző fél/háromnegyed év páratlanul bőkezű jövedelemosztogató kormányzati politikájában. Július folyamán a közgazdasági elemzők tucatja mutatta ki, hogy a kormány ezen a nyáron megpróbálja visszaszedni azt a több mint 2000 milliárdnyi jövedelmet, amit a választási jó hangulat megteremtése érdekében mindenféle gazdasági felelősséget nélkülöző módon, és kizárólag hatalom-megtartási szempontokból szórt szét.

További részletek itt, itt és itt. 
 
A probléma azért és attól is nagyon nehezen értelmezhető és elmagyarázható, mert az előzetes kalkulációk 

• egyrészt nem számoltak – mert nem is számolhattak – az időközben kitört háború felfoghatatlanul nagy károkat okozó következményeivel;
• másrészt nagyon is számítottak az időközben megérkező uniós források kisegítő erejére.

Egy közbeeső tanulságunk

Az Orbán-kormány a korábbi évek során is előszeretettel űzte a ’dupla vagy semmi’-típusú játékok logikáján alapuló politikai akciók sorozatát. És valljuk be, hogy 2010 után, a megrázó erejű, nemzetközi méreteket öltött 2008/'9-es pénzügyi válság helyreállítási periódusában ez a fajta politika többször bizonyult sikeresnek, semmint kudarcokat hozónak. Csakhogy…

Csakhogy a világ 2020/2022-ben olyan hatalmas változásokon megy keresztül, amelyek következtében a korábban sikeresnek és megfelelőnek tűnő megoldások tömegesen mondanak csődöt. A vírus elképzelhetetlen erővel rendezte át a nemzetközi munkamegosztási, piaci folyamatokat, és még ennek a tartós következményeit sem tudtuk feldolgozni, sem hazai, sem pedig nemzetközi szinteken.

Minderre torlódik rá az a háború, amely akárhogyan is ér majd véget, legalább annyira teremt új világpolitikai és – szűkebben mérve – európai hatalmi viszonyokat is, amelyekben eligazodni, megfelelően termékeny helyet találni hihetetlenül nehéz feladat lesz. Az Orbán-kormány az elmúlt 13 évben rendre megpróbálta a hazai közönség számára sikeresen felmutatott politikai arzenál eszközeit időnként nemzetközi téren is a siker reményében megforgatni. Időnként mindezt elnézték neki, időnként szóvá tették a képtelenségeit. 

Az új viszonyok között a szelídebb „szóvá tétel” sokkal radikálisabb elutasításba ütköző fordulatokkal kezd felváltódni. Ezt érzékeli maga Orbán is, első reakcióit pontosan lemérhettük július végi tusványosi szereplése alkalmával. Úgy tűnik, még mindig hisz abban, hogy a kizárólag a saját közönség, a saját bázis számára kitalált fantázia-világkép, magyarázat az új helyzetben is alkalmas lehet arra, hogy az érdemi kormányzást kommunikációs bűvészmutatványokkal helyettesítse.