Fut Orbán, a gyáva…

Induljunk el onnan, hogy március 15-e, már a rendszerváltást megelőző néhány évben, de azóta is, a legkülönlegesebb ünnepünk. Az a nap, amely valójában már régen nem arról szól, hogy mi is történt 1848 márciusának idusán, hanem arról, mi az, ami belőle átemelhető az aktuális mára; van-e éppen forradalmi hangulat, mennyire elégedetlenek a pesti polgárok, akarnak-e kormányt buktatni. Március 15-e már régen nem ünnep, sokkal inkább erőfelmérés – olykor fitogtatás. (Azért legyünk korrektek, és jegyezzük meg zárójelben: az ünnepeink sosem voltak azok, valamiért az ünneplés képessége kiveszett belőlünk, s bár azt hittük csak az egypártrendszer ölte meg őket, de be kell látnunk, a rendszerváltás sem hozott változást; másként, de épp oly ünneptelenek az ünnepeink…)  

Az erődemonstráció jelleg a Fidesz erősödésével vált általánossá, a párt felbukkanása a jobboldalon, híveinek fanatizálása átrajzolta március 15-e és október 23-a jellegét, a csendes unalomból tapintható feszültség, ideges várakozás lett. A várakozásnak e helyütt semmiféle pozitív tartalma nincs; arról nem voltak biztos információink, hogy átcsapnak-e a rendezvények tüntetésbe, utcai akciókba. (Újabb zárójel: október 23-a 2006 óta vált különlegessé, és nem is összevethetővé március 15-ével.) Többnyire Orbán maga helyezte magasra a lécet: beszél-e, ha igen mit mond, mekkora tömeget toboroz, milyen harcra bíztatja híveit. Hiszen tudjuk, hogy a miniszterelnök nem létezik harc nélkül, szüksége van ellenségekre, csak így tudja táborát örökké mozgásban tartani.

Most azonban egy picit más, mondhatni új helyzet állt elő. Azt mindannyian tudtuk, hogy ennek a márciusnak különleges tartalmat ad a közelgő Európa parlamenti választás, hiszen maga Orbán jelölte ki már az elmúlt esztendő második felében ennek jelentőségét.

Már mások is igyekeztek, korábban, belpolitikai témává emelni az EP választást, viszonylag csekély sikerrel. Most azonban más a helyzet, fogalmazhatunk úgy is: Orbánnak ez a kísérlet is sikerrel járt. De még sem lett diadalút, és – ha jól gondoljuk – először azért, mert elszámította magát.  Nem a kijelölt fő témával; abban, vagyis a bevándorlás kérdésében, úgy látszik újabb és újabb tartalékok kerülnek elő, amikor azt hisszük, a migráció ügyéről már minden bőr le lett húzva, Orbán mindig talál valami új megközelítést, elsősorban azzal, hogy semmiféle hazugságtól nem riad vissza.

Azt hitte, most is a kijelölt úton halad, kellő innovációval megspékelve, amikor az Európai Bizottság elnökének fényképét helyezte Soros György arcmása mellé; két vigyorgó öregember, kellő démonizálással  megfejelve, önmagában is elegendő az elrettentésre.  De: a jelek arra utalnak, hogy ezúttal óvatlan volt a Fidesz elnöke; saját pártcsaládjának legfontosabb emberét támadta meg, arra számítva, hogy Juncker – mert róla van szó – már kifutó széria, nem számíthat a család védelmére. Csakhogy a Néppártban nem pusztán Orbán hívei és befolyásoltjai ülnek; Magyarországon, ha valakit Orbán elejt, az el van ejtve, az nem kap senkitől sem védelmet, Budapesten megszűnik a családi összefogás. Brüsszelben nem szűnt meg.  Ebből elég, mondták szinte egységesen, és legott Budapestre is küldték az új csúcsjelöltjüket, a korábbi Orbán-barát, Fidesz ünnepség-vendég Manfred Webert.

A néppárti frakcióvezető, mint utóbb említette: nem tárgyalni jött Magyarországra. Nem megvitatni az aktuális kérdéseket, hanem utasítani Orbán Viktort. Többek között bocsánatkérésre. És lássuk be: Orbán és a bocsánatkérés két külön világ. Amit végül, a maga sajátos módján mégiscsak megtett. Emiatt pedig még bizonytalanabb lett, vajon mit is fog mondani ezen a március 15-én?  Megmarad a bevándorlás elleni toposz ismételgetésén, és nem tér ki a Néppárttal való konfliktusára? Ha kitér rá: a békülékenyebb irányt választja, azaz azt üzeni, mindenképpen tagja akar maradni a Néppártnak, még olyan áron is, hogy elfogadja, ezúttal látványos vereséget szenvedett. Vagy, ami közelebb áll a habitusához, és harcot hirdet, hogy megőrizhesse a verhetetlenségébe vetett hitet, és oldalán a lengyel miniszterelnökkel egy új szövetség alapjait körvonalazza, vagy – harmadik megoldásként – visszatér az eredeti tervhez, a Néppárt átalakításához, amelyet egy olyan csapat élén vinne véghez, amelyet ő maga vezet.

Nos, valójában egyik itt felvázolt utat sem választotta.  Nehéz lenne meghatározni, hogy pontosan mit is akart mondani, mi volt beszédének az igazi veleje. Mert igen: szónokolt a szabadságról, a magyarság összefogásáról, a lengyel-magyar barátságról, Közép-Európa jelentőségéről, és volt egy kis brüsszelezés is, a magyarság folytonos győzelmeiről a birodalmak felett, a kereszténység jelentőségéről, és megismételte korábbi történelmi áttekintését is. Eszerint ugye 1848-ban a magyarok harcoltak a legtovább a szabadságukért, 1956-ban a magyarok fordultak szembe a világ legnagyobb ármádiájával, és mi magyarok voltunk, akik megállítottuk a migránsok invázióját.

De mondott olyat is Orbán Viktor, hogy alulmaradni és nem behódolni, győzelmet jelent. Meg azt is, hogy számunkra a szabadság maga az élet. De nem beszélt arról, amiről kellett volna, kikerült minden olyan mondatot, amely valamelyest eligazított volna bennünket, mire is készül a magyar miniszterelnök, a Fidesz elnöke. Kijelenthetjük: gyáva beszéd volt. És eltérően Orbán Viktor eddigi beszédeitől, egyetlen igazán megjegyezhető mondatot sem tartalmazott. Mondhatnánk: nacionalista szónoklat volt, igazi mozgósító erő nélkül. Mondhatjuk: a liberális Európa elleni szónoklat volt, de valódi cél kijelölése nélkül. Mondhatjuk: Közép-Európa egységét kiemelő beszéd volt, de inkább tűnt egyfajta szánalmas belekapaszkodásba a geopolitikailag jelentősebb Lengyelországba.

Összességében azt mondhatjuk: az erős vezető ezúttal gyengének bizonyult, tulajdonképpen megfutamodott saját maga elől is. Ezúttal még a harci kürtöt sem fújta meg. Egyszerűen csak gyáva volt. És bár az imént azt írtam: nem hallhattunk tőle ezúttal egyetlen megjegyezhető mondatot sem, nos mégis cáfolom magam, ideírom újra ezt a gondolatát: „alulmaradni és nem behódolni, győzelem.

Vajon ez mit jelent?