Gálvölgyi János: Gondolkodni talán még szabad

- Mi visel meg jobban: a hetven év, vagy az, ami ebben az országban van?

- Tulajdonképpen egyik sem. Maga a dátum, vagyis az, hogy hetven éves lettem, az egy kicsit megviselt, mert olyan hihetetlennek tűnik, és ezt tudom mondani a kérdésed második felére: oly hihetetlennek tűnik az egész.

- És ezt te képes vagy egyfajta derűvel feloldani?

- Igen. Három évvel ezelőtt volt egy váratlan helyzet az életemben, kórházba kerültem, és én addig nem találkoztam ilyesmivel. De jött ez a kis zökkenő, és akkor rájöttem: sokkal fontosabb bármi, mint az, hogy mi történik az országban, vagy hány éves vagyok; csak az a lényeges, hogy egészséges legyen az ember.

- Mondod ezt, cigarettával a kezedben…

- Ez teljesen más dolog… Azt akarom mondani, hogy akkor, ott a kórházban, eszembe nem jutott, hogy mi folyik itt Magyarországon… Tudod, amikor ott ülsz éjszaka a kórházi ágy szélén, lehet, hogy nagyon hazafiatlan, amit most mondok, de akkor inkább olyan gondolatok foglalkoztatnak inkább, hogy másnap  ki tudjak menni a wc-re pisilni. Szóval csak praktikus dolgok jártak az eszembe, és semmit nem foglalkoztam az ország dolgaival. Azóta is visszafogom magam, noha megveszek két bulvárlapot, meg a Népszavát, hetente pedig három vagy négy hetilapot; nagyjából ez az én luxusom.

- Amikor kórházba kerültél, megijedtél?

- Időm nem nagyon volt rá… De igen, megijedtem. Meglepett a dolog. A sors addig elkényeztetett engem, egyáltalán nem tudtam, mi is az a kórház. Egyszer fordult elő, amikor elrepedt a bokám, hogy három napot a kórházban kellett töltenem… Most persze, hogy megijedtem. Ez a hetven év meg, amit kérdeztél, olyan valószínűtlennek tűnik. Most olvastam valahol, tudod én olyan olvasós ember vagyok, hogy a szerző azt írta magáról, többmilliárd évig nem volt, és aztán többmilliárd évig nem is lesz, mégis az embert úgy megdöbbenti ez a hetven… Főként az, hogy lehet látni a végét.

- És ezért fordultál el a közélettől?

- Nézd, én elolvasom a híreket, a Heti Hetes rászoktatott, hogy képben legyek, de nem foglalkoztatnak a pártok, nekem van véleményem arról, amit látok, tapasztalok, de az hangsúlyozottan az én véleményem. Én soha semmilyen pártnak nem voltam a szócsöve. Sajnos az embereket szeretik felcímkézni, hogy ilyen, meg olyan, jobboldali, vagy baloldali, és egy ideig kapálózol ez ellen, de aztán rájössz, hogy lehetetlen…

- Pedig, ha ma kötődnél egy bizonyos párthoz, könnyebb lenne az életed, nem?

- Lehet, de akkor nem kérdezhetném meg, hogy mit csináltok? Nem mondhatnám, hogy hülyék vagytok?

- Te sose tagadtad azt, hogy baloldali vagy.

- Nem, de mondd, meg mit neveznek most jobb, vagy baloldalinak? Ki dönti ezt el, és hol?

- Te abszolút népszerű vagy, lehet mondani, hogy a Ki mit tud óta a topon…

- Ez ötven év… Éppen az idén vagyok ötvenedik éve a színpadon…

- Úgy gondolom, hogy olyan pályát futottál be eddig, ahol nem voltak mélypontok…

- Tudod, azok az éjszakák, amelyek a mélypontot jelentik, azok nem nyilvánosak. Tényleg úgy néz ki az életem, mint akinek mindig egyenletes, vagy felfele vezető volt az útja, de azért ez nem volt ilyen egyszerű. Összességében persze nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem.

- Azt akartam mondani, amikor elkezdtem ezt a mondatot, hogy Gálvölgyi János személye tabu a jobboldali sajtó számára is…

- Jaj,hohó…

- Szóval, amikor a múltkor elmaradt egy előadásod Kaposvárott, kifejezetten örömtüzeket gyújtottak, azt állítván, hogy Gálvölgyi már nem érdekli az embereket, ezért kell lemondani az estjét.

- A végén kezdem: a hír hallatán jelentkezett egy kaposvári vendéglős, menjek, tartsak előadást, ő telt házat garantál már aznap estére. De, ami a konkrét esetet illeti: nem hirdették meg az előadást. Ami a jobboldalt illeti, talán jellemző a következő történet. A sajtójuk szerint, amikor Hernádi Judit az atv-ben beszélt a hajléktalan-törvényről, én erre egy facebook bejegyzésben reagáltam. Erről most annyit, hogy nincs facebookon. Benedek Miklóssal beszélgettünk, hogy most már mind a ketten veszünk magunknak egy facebookot. Nem nagyot, csak olyan kisebb fajtát... Tehát nem írok nyílt levelet, sem a facebookon, sem máshol… Amúgy, később megjelent ugyanez a levél a Bálint Gyuri bácsinak tulajdonítva, a Katona Klári leveleként, aztán a Sas Józsiéként. Kaposvárra visszatérve: ott valaki összecsinálta magát. Most nagyképű leszek: ha én itt és most kimegyek az utcára, azonnal körbe fog venni négy-öt ember, ha pedig elő is adok valamit, akkor akár harmincan is. Vagyis, mit tudok mondani az ilyen támadásokra?

- De most akkor miért maradt el a kaposvári előadásod?

- Érdeklődés hiányában.

- De tényleg?

- Hát, ha egyszer nem hirdették meg, akkor hogyan legyen érdeklődő? Sajnos a szolgalelkűség szörnyű tulajdonsága ennek a népnek. Megpróbálnak sokan megfelelni, csak azt nem tudom, hogy minek, kinek. Azt akarták egyesek bebizonyítani, hogy nekem már olyan rosszul megy, hogy nem is kíváncsi rám senki. Ha így lenne, akkor nekem már abba kellene hagynom a pályát, de szerencsére nincs így. Az önálló estemen pótszékekre van szükség, akkora az érdeklődés. De a színházi szerepeimnél is telt ház előtt játszom, legyen az Madách-színházi előadás, vagy a Játékszín…

- Mennyit játszol egy hónapban?

- Tizenöt-tizenhatot.

- Ez sok, vagy kevés?

- A lehető legideálisabb. Bár… A minap egy felolvasó esten vettem részt, és utána odajött hozzám egy úr, és azt kérdezte tőlem, hogy még aktív vagyok-e ? Ez azért úgy meglepett, és megint összefügg a hetven évvel: vannak, akik csodálkoznak, hogy egyáltalán még mozgok. Hál’ Istennek hat, vagy hét darabban játszom. Ennél többet nem is nagyon lehet.

- Új darabokban is játszol?

- Jelenleg nem tudok, ahogy mi mondjuk, új darabot felvenni, mert akkor már nem tudnám egyeztetni magamat magammal. Bőven elég nekem, ami van, annál is inkább, mert mind főszerep.

- Hány helyen játszol most?

- A Játékszínben, ott öt darabom megy…

- Oda köt a szerződés?

- Ma már nincs ilyen, darabokra szerződsz. Bemész, leadod a számládat, hogy kérem ebben a hónapban volt négy Hamletem, három Otellóm…Így megy.  Szóval a Játékszín mellett vagyok az Operettben, az Ének az esőben, ami, most a személyi váltás után nem tudom, miként fog átalakulni. Azt nem hiszem, hogy a mohácsi vész belefér egy musicalbe, aztán játszom a Madáchban, ahol ugyan a prózai darabok meghaltak, de a Furcsa pár megy még, három-négy havonta kerül színre két-három előadás belőle.

- Az mióta megy?

- Most tartunk a kilencvenhatodik előadásnál, Szervét Tiborral kiszámítottuk, hogy ha így folytatódik, tíz év múlva elérjük a századik előadást. De hogy folytassam a sort: játszom még az Orlay produkció keretében a Hullaégető című darabban. Ez nagyon fontos számomra, mert arról szól, ahol mi most tartunk.

- És hol tartunk?

- Ahol a hullaégető. Megírta Ladislav Fuks, 1936-37-ben játszódik az eredeti regény, készült belőle különben egy fantasztikus csehszlovák film is. Láttam, ötven évvel ezelőtt. Röviden arról szól, hogy van egy nagyon tisztességes, becsületes család, két gyerekkel. A papa egy krematóriumban dolgozik, és egy barátjával együtt csúsznak bele abba, miként lehet a krematóriumot nagyobbá tenni, hogy a zsidók minél előbb meg tudjanak szabadulni a földi szenvedésektől. Nem mondom el a teljes történetet, januártól látható lesz a darab, de a lényege az, hogy miként megy bele a kisember az ilyen dolgokba, hogyan lehet valakit meghülyíteni.

- Azt mondod tehát, hogy ez a máról is szól?

- Annyira a máról szól, hogy volt, aki látva a darabot, azt mondta: még sem kellett volna beleírni aktuálpolitikai dolgokat. Pedig nincs beleírva semmi. Olyan mondatok vannak benne, hogy attól, hogy a Vezér megszüntette a köztársaságot, még meg kell figyelnünk az újságírókat, művészeket, takarítónőket, hogy tudjuk, mit beszélnek… Különben szétszéled a nyáj. Egy hangot nem írtunk bele. Bennünk is akkor szólalt meg igazán a szöveg, amikor az olvasópróbát tartottuk…

- Egy pillanatra meg is ijedtél?

- Nem, inkább csak felkaptuk a fejünket, hogy mik vannak benne, és hogy mennyire aktuális. Sajnos. És ez nem csak magyar, világjelenség, hogy megint valami nagyon rossz felé megyünk.

- Azt mondod, hogy a mai kisember is így csúszik bele az amúgy elfogadhatatlanba?

- Igen, mert nem tájékozódik. Tudod, én sem foglalkoztam egészen addig a politikával, amíg a Mikroszkóp színpadon Sas József, 1989-ben fel nem kért egy önálló estre. Marton Frigyes rendezte, mégpedig azzal a címmel: Én összeféltem magam, később volt újra egy önálló estem, annak meg az volt a címe: Én még mindig összefélem magam. És, ha most lenne ilyen estem, a cím akkor sem változna. Amikor tehát elkezdtük az esteket előkészíteni, Marton kötelezett arra, hogy olvassam el az újságokat, alaposan. Mondom, nem foglalkoztam politikával, azt sem tudtam, hogy a Népszabadságnak van eleje, annyira csak a sportrovatra koncentráltam. Marton azt mondta: minden reggel bekapcsolod a rádiót, a televíziót, meghallgatod a híreket, és minden nap veszel napilapokat, mert nem lehet, hogy te butább legyél a nézőnél. És az előadásnak ugyan volt egy erős irodalmi vonala, amellett pedig voltak a leágazások, meg a napi leágazások. Olyan ez, mint a karácsonyfa, mindig vissza kellett találni a törzshöz. Egy ilyen kabarénál muszáj tudni a napi történéseket is. Az én agyam tulajdonképpen akkor indult el ebbe az irányba. A Heti hetesben sem politizáltam, csak elmondtam azt, amit az adott ügyről gondoltam. Mert, úgy éreztem akkor, meg most is, hogy gondolkodni talán szabad.

- Szerinted, ha az embereknek azt mondják, Gálvölgyi János, mi jut eszükbe rólad?

- Az én anyukám, amikor még élt, azt mondta: neked nagy szerencséd van fiam, mert ha meglátnak téged a tévében, mindenki örül neki, mert szeretnek. De hát persze nincs ez így, mert vannak olyanok is, akik ki nem állhatnak. Mindenesetre, ha megyek az utcán, nagyon ritkán tapasztalom azt, hogy utálnának. Persze akadnak, akik gyűlölnek, látom az arcukon. Ezekkel mondd, mit lehet kezdeni? Sok-sok bűn van ebben a mai rendszerben, de ez a gyűlölködés, ezt megbocsáthatatlannak tartom. És ez már terjedt a migránsok elleni gyűlölet-keltés előtt is. A hetven évre visszatérve: én már rég nem leszek itt, amikor ez még mindig tartani fog. Hogy azért utálnak, mert vagy? Kérdem én: miért nem tudunk leülni, beszélgetni egymással, pusztán azért, mert másként gondolkodunk bizonyos dolgokról?

- A színház mennyire tud kiszakítani ebből a közegből?

- Abszolút. Nem játszom olyanokkal, akik nagyon mást gondolnak a világról, illetve ők nem játszanak velem. Többnyire olyanokkal vagyok együtt, akikkel nagyjából ugyanúgy gondolkodunk. Természetesen vannak dolgok, amelyek a részemről nem vállalhatóak.

- Az előbb említett előadás, a Hullaégető, ilyen értelemben egyfajta kurzusdarab lesz?

- Nem, Isten ments, hogy az legyen. Nem is annak szántuk.

- Szerinted az a kultúrharc, amit Orbán Viktor környezete meghirdetett, miről szól?

- Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy mi az, amit meghirdettek. Nekem nagy kedvencem volt a Hofi. Ő mondta: ha én vagyok a hatalom, mindent el tudok intézni, tudok adni Kossuth-díjat, színházat, újságot. Egyet nem tudok adni: tehetséget. Lehet állítani valakiről, hogy jobb író, mint mondjuk Mikszáth Kálmán, de ettől még nem lesz jobb.

- Te megnézed a konkurenciát?

- Nincs konkurencia. Úgy értem, hogy mindennek és mindenkinek örülök, ha jót látok. Ha látok egy jó előadást, egy hétig arról beszélek, és biztatok mindenkit, hogy menjen el megnézni. Én nagyon tudok rajongani.

- Most, a hírek szerint kevesebb lehetőséged lesz, a tao eltörlése sokakat hoz nehéz helyzetbe. Szerinted ezt miért teszi a Fidesz?

- Nézd én nem értek ehhez az egészhez, azt azonban látom, hogy az eltörlése mit fog okozni, fejre fognak állni színházak. Én ugyan eddig sem értettem a tao rendszerét, azt azonban látom, hogy a pénzosztás a jövőben megváltozik, a hatalom kezéből kapják majd a pénzt, akik eléggé kedvesek, akik viszont nem tetszenek, azok semmit nem kapnak majd.

- Téged ez közvetlenül is érint?

- Hogyne. Hiszen addig tudunk játszani, amíg van pénzünk, amint elfogy le kell állnunk. És én még csak rendben volnék, de vannak kollegáim, akik az éhhalál szélén vannak, ha szerencséjük van négyhavonta tudnak fellépni, abból pedig nem lehet megélni. Beszéltem már én erről, felszólaltam a kollegákért, akkor viszont akadtak, akik felrótták nekem, hogy miért jár a pofám, mit panaszkodom mások nevében, panaszkodjanak ők.

- Azért az fontos, hogy megszólalj…

- Erre azt mondják, hogy nem vagyok hiteles, mert én egyelőre jól megvagyok. De ebben a szakmában azt is tudni kell, hogy az ilyesmi egyik napról a másikra megváltozhat.

- Arra gondoltam, hogy megfordult-e a fejedben, hogy egy ilyen harc élére állj?

- Nem. Nem, mert reménytelennek látom a helyzetet. Furcsa lesz, amit mondok, de itt tünthetünk, csinálhatunk bármit, semmi nem fog változni.

- De mi lesz így ebből az országból?

- Nem tudom. Hadd idézzem Kellér Dezsőt, egy konferanszában hangzott el, hogy az öregkornak is megvannak a szépségei, állítják. Mondjanak egyet, mondta Kellér. Én egyet tudok mondani: azt, hogy engem ez már nagyon nem érdekel. Mi van még nekem hátra? Ha negyven éves lennék; akkoriban még küzdöttem, hogy ne legyenek dilettánsok, amatőrök a magyar filmiparban. Lettek. Most már miért küzdjek?

- Azért, mert te vagy a Gálvölgyi.