Gyalázatos gazemberség!
A napokban megemlítettem: eljön az az idő, amikor kinek-kinek számot kell adnia viselt dolgairól. Eljön az az idő, amikor a „kormánypárti” művészeknek, szakembereknek is tükörbe kell nézniük, és le kell köpniük magukat.
Ha normális országban élnénk, azt mondanám: nem azért, mert „kormánypártiak”. Ha volna normális kormányunk...
Orbániában élünk, tizedik éve. Van, akinek ez bejön – ízlés és lelkiismeret dolga. Ám vannak egészen tiszta, félreérthetetlen szituációk is.
Ilyennek gondolom a kulturális törvény legutóbbi módosítását, a helyzetet, amelyet ez a módosítás előidézett. Gazemberség az elfogadott törvénnyel kapcsolatban bármiféle zaklatásról (félre)beszélni – „zaklatószínházról” pedig korábban elképzelhetetlennek gondolt aljasság. Súlyos jellemtelenség az eljárást „demokratikusnak” minősíteni, s azt állítani, hogy megold régi problémákat. Jelen esetben – a „demokráciával”, illetve annak teljes hiányával kapcsolatban – elegendő a „törvény” előkészítésével, az egyeztetések elmulasztásával, a „tárgyalás” érthetetlen, megmagyarázatlan, törvénytelen kivételességével érvelni. A kivételességnek ugyanis vannak tartalmi követelményei is, nem elég, ha a többség megszavazza…
Ami talán a legnyilvánvalóbb, az az egyeztetések hiánya. Meg kell mondanom, hogy bizonyos, állítólagos „egyeztetésekről” olyanok beszélnek, akik számára – úgy tűnik – a kimondott szó semmit sem jelent.
Lehetetlen, hogy például Vidnyánszkynak ne tűnt volna föl: az állítólagos „egyeztetéseken” (szinte?) kizárólag „kormánypártiak” vettek részt. Lehetetlen, hogy nem vette észre: a szakma mennyiségi és minőségi(!) szempontból igen jelentős része hiányzik. Lehetetlen, hogy például a „Magyar Művészeti Akadémia” nem hiányolta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát…
Vagy – sajnos – mégis lehetséges: az „állítólag” megkérdezettek magukat gondolhatják a szakma egészének, esetleg annak a részének, amellyel „érdemes egyeztetni”.
Ezt a magatartást a jelen helyzetben semmilyen korábbi vélt vagy valós sérelemmel nem lehet igazolni!
Nyilvánvalóan a „kormánypártiaknak” is tudniuk kellett a tiltakozásokról – és utólag is súlyos hitványság például Pintér Bélát tárgyalóképtelennek mondani.
Mindezek után, azt gondolom, kimondható: gazemberség a „kulturális stratégiai” intézmények közé kerülni. Gazemberség hagyni, hogy korrumpáljon a hatalom.
És gazemberség, védhetetlen gazemberség a „Nemzeti Kulturális Tanácsban” részt venni, tisztségeket elfogadni. Nemcsak azért, mert e tanács nyilván a hatalom akaratának közvetítője lesz, hanem azért, mert árulás. Elárulása a szakmának, a kultúrának.
Ezért felelni kell majd, erről számot kell adni. Mert másképp, ha úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, sosem lesz ebben az országban demokrácia.
