Gyarmathy Éva: a kisiskolákat legalább a hatodik osztályig meg kellene tartani

Mind jobban és jobban felszínre kerülnek a magyar közoktatás mély sebesei. Legutóbb az verte ki a biztosítékot, hogy a KSH adatai szerint a 2022/2023-as tanévben a 94 342 elsősből 4906 (5,2 százalék) évismétlésre kényszerül. Az okot nagyon sokan a hat évesek kötelező beiskolázásában látják. Igazuk van?

Az biztos, hogy ez rendesen betett nekik. Persze, nyilván sohasem egy ok van, de ez az egyik.

A kutatók már rég felhívták a figyelmet rá, hogy a kötelező beiskolázással sok kisgyermek éretlenül kerülhet be az iskolába. De ezek mégis csak személyes sorsok, és majd’ 5000 kisgyerekről van szó. Végül is mit okozhat ezekben a gyerekekben lelkileg az évismétlés, és a sorsuk hogyan alakul a továbbiakban?

Ebből a szempontból megint nem mindegy, hogy milyen körülmények között történik, de biztos, hogy ez egy kudarcélmény. Nem is csak a bukás maga, mert az egy kész dolog már, de gondoljuk meg, hogy előtte a gyerek egy éven keresztül azt élte meg, hogy ő nem jó, ezt sem tudja megcsinálni, azt sem, sőt, akkor sem, ha erőfeszítést tesz. Nem érti, hogy más gyerekektől, akik esetleg nem is annyira okosak – csak egyszerűen az érettség az intelligenciától független dolog – folyamatosan lemarad. A lemaradás pedig lemaradásokat okoz tovább. Vagyis maga az év végi helyzet már csak „hab a tortán” abban, hogy kudarcos iskolakezdéssel szembesült, ami viszont az egész tanulására kihat. Nem csak azáltal, hogy részképességei hiányoznak, hanem mivel éretlenség miatt összekavarták az idegrendszerét az olvasással, számolással, ezért az már sosem lesz igazán jó. Illetve akkor jön az, hogy különböző terápiákkal elkezdik formálgatni, mintha ővele lenne a baj. Itt megint azt éli meg, hogy valami baj van vele, merthogy terapizálni kell, és nem azt, hogy ő képes valamit megcsinálni, mint hogyha megfelelő érettséggel ment volna iskolába. Ez folyamatos kudarcélmény, „a tanulás az nem nekem való” érzése. Ezek után további lemaradás következik. Utána nyilván minden szinten be fog következni, hogy nem lesz alkalmas arra a magasabb szintű tanulásra, ami nem történt volna meg, ha csak egy kicsit is odafigyeltünk volna, hogy a megfelelő ellátást, oktatást kapja. Ez az egész az életéről szól. A lelkiek, a képességek és a lehetőségek egymást rontva viszik rossz irányba. 

A szülők ugyan kérhetik, hogy még egy évig maradjon a gyerek, de elég bonyolult, bürokratikus eljárással, és pont a leghátrányosabb környezetből jövő gyerekek szüleinek ez gondot okoz. Igaz-e, hogy az évismétlők leginkább az ő köreikből kerülnek ki?

Alapvetően igen, minthogy a legnagyobb bajok a kisfalvakban vannak. Nekem az MTA Közoktatás-fejlesztési Kutatási Programjában van egy kutatásom, amiből egyértelműen kiderül, hogy a kisfalvakban a gyerekek éretlensége, és így a kudarcok is sokkal erősebbek. De az is kiderül, hogy ott például nem buktathatják meg a gyerekeket, mert akkor nem lesz második osztály. Több olyan hely van, ahol az egész osztály kezdhetné újra az elsőt, de nem kezdheti, mert megszüntetik az iskolát, ha nincs második osztály. Ezért egy csomóan nincsenek benne az ön által idézett rátában, olyanok, akik messze iskolaéretlenül elkezdték az iskolát – erről egész pontos adataink vannak –, és tovább kell menniük második osztályba. Tehát a hátrányos helyzetű régiókban, kisfalvakban a bukást sokszor az akadályozza meg – nyomják tovább a gyerekeket teljesen értelmetlenül –, hogy meg akarják szüntetni az iskolát, az iskolák pedig küzdenek ez ellen úgy, hogy tovább kell menniük a gyerekeknek, mert minden évfolyamnak lennie kell.

Az iskola-összevonások megoldást kínálnának erre a problémára? 

Nem. Merthogy ezek a gyerekek akkor is nehézségekkel küzdenének, ráadásul még egy plusz teher lenne az is, hogy nem figyelnek rájuk személyesebben. Tegyük hozzá, hogy ahol most látjuk a fentebb vázolt problémát, ott a tanító azt fogja csinálni, hogy a második osztályt „kvázi első osztályként” viszi tovább, tehát úgy, mintha elsősök lennének. Így próbálja maga előtt gurítgatni a problémát. De az iskola-összevonás nem megoldás ezeknek a gyerekeknek.

Akkor mi lenne az?

A kisiskolákat összevont osztályok kialakításával legalább hatodikig meg kéne tartani. Ahogy az óvodában lehetséges három évfolyam összevonása gond nélkül – miközben egy három éves jobban különbözik a hat évestől, mint egy hat éves egy nyolc-kilenc évestől –, úgy simán össze lehetne vonni az első-, második- és harmadik osztályt, valamint a negyedik-, ötödik- és hatodik osztályt. Akkor a kisiskolák akár két osztállyal el tudnának működni, és a gyerekek a különböző fejlettségük szerint együtt fejlődhetnének. A tanítókat pedig a módszertanban kellene segíteni inkább. Persze, azt a módszertan nélkül is meg tudják csinálni, hogy a feladatokat különböző életkorra szabják. A gyerekeket ismerik elég jól, tudják a megoldást irányítani. Sőt, a különböző feladatokban akár a gyerekek is taníthatják egymást. Mert az, hogy egy másodikos egy elsősnek segít, neki is segít. Ezt a közös tanulással nagyon könnyen meg lehetne oldani. Semmi mást nem kellene csinálni, csak megtartani a kisiskolákat, és olyan összevont osztályokat csinálni, ahol nem külön tanulnak az 1-3 évfolyamosok, hanem együtt. És ugyanígy a 4-6 évfolyamot is meg lehet csinálni. Ez a pedagógus szempontjából nem pazarló dolog, mert nem egy-két tanuló lenne csak az osztályban, hanem több, és így két tanítóval menne az iskola. Lenne gyógypedagógiai asszisztens is, mert itt az is kell, és akkor az iskolák el lennének látva. Most nincsenek. Jelenleg egy tanító próbál kvázi tíz sajátos nevelési igényű gyerekkel elboldogulni, és ez szinte lehetetlen feladat számára, nincs rá felkészítve.

És az óvoda?  Hisz' most kitalálták, hogy középiskolai végzettséggel is lehet óvónő valakiből…

Ez még egy rúgás a gyerekekbe, főleg azokba, akik nem a szokásos módon fejlődnek, illetve, ahol a szülő nem tudja fejlesztéssel segíteni őket. Merthogy igenis, a környezet megváltoztatta a gyerekek idegrendszeri fejlődését, és ehhez megfelelően igazodó fejlesztő tanításra lenne szükség, és fejlesztésre az óvodában. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán – ahol óvó- és tanítóképzést csinálunk –, most éppen azon vagyunk, hogy kifejezetten logopédiai ismereteket adjunk az óvodapedagógusoknak és a tanítóknak. Mert a gyerekek harmada különböző súlyosságú logopédiai problémákkal küzd. A gyerekek húsz százalékának nincs meg a beszédhang megkülönböztetése, mire iskolába megy. Nyilván annyi logopédus nincs a Földön, hogy ennyi beszédproblémát kezeljen az óvodákban. De megvannak a módszerek, amelyekkel az óvodapedagógusokat, tanítókat föl kell készíteni. Csakhogy ehhez nem elég egy középiskolai szint. Ráadásul még érettségben sem olyanok a fiatalok, mert ugyan egy 19 éves óvodapedagógus lány is lehet nagyon empatikus és érzékeny, de mégis csak kevesebb tudással és bölcsességgel rendelkezik ezekhez a nagyon nehezen, a korábbiaktól eltérően nevelhető gyerekekhez. Ehhez komoly felkészítésre van szükség. 

Az hová vezet, ha a gyerek nem tanul meg alaposan írni, olvasni, hisz' kiderült a legutóbbi kompetenciaméréskor, hogy a nyolcadikosok 40 százaléka az alapszint alatt teljesített a szövegértésben és a digitális eszközök használatában, a tizedikeseknek pedig az egyharmada nem érte el az alapszintet. A Covidot okolják legnagyobb mértékben emiatt, de elegendő szempont ez? Nem mélyebben kellene keresni a probléma gyökerét? 

Azt majd a nemzetközi mérések mutatják meg, hogy milyen károkat okozott a pandémia, hiszen nemzetközi színtéren is probléma a Covid és a távoktatás. Ott majd összehasonlító vizsgálatok fogják megmutatni, hogy a magyar gyerekek hol állnak a nemzetközi szinthez képest. De azért nem lehet mindent a Covidra fogni. A tények, tények. Maradjunk abban, hogy az oktatás nem tudott megküzdeni a helyzettel, akármilyen pozitív propaganda is ment ki arról, milyen jól teljesítettek a gyerekek. A kelleténél jóval kevesebbet buktattak meg. Ez is visszaüt olyan szempontból, hogy meg kellett volna tanítani – mert nem a buktatás segít, hanem az, ha megtanítják –, de a pedagógusok is tudták, hogy a gyerekek nem tudták megcsinálni azt, amit meg kellett volna, és ezért nem is mertek annyit buktatni. Nem érezték fair-nek. Így viszont messze nem elég, amit kaptak a gyerekek. Nem kapták meg azt az ellátást, amivel az iskolában – hatalmas odaadással és hivatástudattal – a pedagógusok igen nagy része próbálja segíteni a fejlődésüket. 

(Folytatjuk)