Ha nincs per, nincs miről vitatkozni sem
Ha a múlt héten megjelent kormányrendelet beválik, akkor az állampolgár okkal érzi majd úgy, hogy a bírósághoz fordulás csak látszat, mert az állam bármikor belenyúlhat az ügyébe – fogalmazott a Hírklikknek a jogász kutató. Bencze Mátyást arról kérdeztük, hogy a szolidaritási hozzájárulás megállapítása, beszedése és elszámolása valóban olyan technikai folyamat-e, amellyel összefüggő intézkedés vagy irat nem minősül hatósági aktusnak, ellene közigazgatási pernek vagy azonnali jogvédelemnek nincs helye. Mint mondta, jogászként „egyszerű” az eset, annyira nyilvánvaló, hol sérülnek az alkotmányossági elvek, ugyanakkor éppen ez teszi ijesztővé is: „ennyire nyilvánvaló dologba gond nélkül belesétál a hatalom?” A rendelet nagy vihart kavart. Az Ügyvédkör elnöke szerint ez a lépés túlmutat az egyszerű jogsértésen, mivel a kormány egy egyedi per kimenetelét próbálta rendeleti úton befolyásolni, ami az alkotmányos hatalmi ágak szétválasztásának alapelvét sérti. A Fővárosi Törvényszék és a Budapest Környéki Törvényszék már jelezte, nem hajtja végre az utasítást, hanem egyedi normakontrollt kezdeményezett az Alkotmánybíróságnál, mivel a rendeletet alaptörvény-ellenesnek tartják. A jogásztársadalom egyenesen alkotmányos válságot emleget.
Valóban alkotmányos válságot generált ez a kormányrendelet?
Ez a rendelet a hatalmi ágak elválasztásának elvét sérti, méghozzá nagyon durván. Éppen az állam működtet egy bírósági rendszert, amelynek az a funkciója, hogy pártatlanul, függetlenül bíráljon el ügyeket, jogvédő szerepet töltsön be. Ha az állam, úgy gondolja, hogy ezt a rendszert egyszerűen kikapcsolja, akkor innentől felmerül a kérdés: minek vannak egyáltalán bíróságok? Formálisan persze megteheti a kormány, hogy rendeletet hoz, szinte bármiről, jogszabályt akár arról is alkothatna, hogy a π. értéke négy. A gond nem az, hogy technikailag képes rá, hanem az, hogy ez szembe megy az állam berendezkedésének alapjával, a hatalmi ágak megosztásának elvével. Ráadásul van ebben egy külön pikantéria is: nem akármilyen pereket érint a döntés, hanem olyanokat, ahol az államkincstár, vagyis maga a végrehajtó hatalom – amelynek a feje a kormány – áll perben.
Pontosítsuk a rendelet szövegét. Azt mondja, hogy a szolidaritási hozzájárulás megállapítása nem minősül hatósági aktusnak, ezért nem lehet ellene sem közigazgatási pernek vagy azonnali jogvédelemnek helye. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy egy állami döntés nem állami döntés, noha a bíróságok már befogadták ezeket a pereket, vagyis úgy értelmezték, hogy igenis van helye jogorvoslatnak. A közigazgatási jog alapja, hogy amikor a hatóság dönt, arról határozatot hoz, nincs olyan, hogy egy mások érdekeit vagy jogait érintő aktus „csak technikai folyamat” lenne, aminek nincs jogi formája. A jogbiztonság alapelve, hogy az állam döntései formális határozatokban jelennek meg és ezekhez jogorvoslat kapcsolódik. Annyira egyértelmű ez, hogy a bíróságok is eszerint jártak el. Ehhez képest a kormány a rendeletben utólag átértelmezte a saját „határozatait”, mintha ezek a döntések nem is lennének hatósági aktusok. A legnagyobb probléma, hogy a folyamatban lévő perekben az érintett fél maga a kormány. Az államkincstáron keresztül a végrehajtó hatalom áll perben, és a kormány az, amely a mostani rendelettel gyakorlatilag eldönti a saját perét. Egyoldalúan lezárja az eljárást azzal, hogy elvonja a bírósági jogvédelmet. Olyan ez, mintha egy polgári perben az egyik fél egyszer csak azt mondaná: „jó, akkor én ebből a perből most kiszállok, tehát nincs is per”. Ilyet nem lehet csinálni. A végrehajtó hatalom nem helyezheti magát a bírói kontroll fölé.
Milyen polgári jogi elvek sérülnek egy ilyen rendeleti intézkedéssel?
Elsősorban nem polgári jogi, hanem alkotmányjogi elvek sérülnek. Leginkább a hatalmi ágak elválasztásának elve, amelynek az a lényege, hogy az egyik hatalmi ág nem szól bele a másik működésébe, nem veszi át a funkcióját. Ez több mint kétszáz éve kikristályosodott elv, a felvilágosodás korából származik, és a teljes modern jogrendszer alapja. Nem pusztán egy formális konstrukció, hanem az önkény visszaszorításának eszköze. Azért kell a hatalmat egymástól független ágakra „szétdarabolni”, hogy az ne koncentrálódhasson korlátlanul. Most a kormány pont ebbe gyalogolt bele, amikor kikapcsolja azt az elemet, amely az önkény ellen hivatott védeni a társadalmat. Ha ezt elfogadjuk, akkor innentől kezdve, bármikor mondhatja azt a kormány, hogy „nem érdekel, akármit dönt is a bíróság”. Ha a végrehajtó hatalom bármikor megszüntetheti azokat a pereket, amelyekben vesztésben érzi magát, akkor az állampolgár jogvédelme formálissá válik. Onnantól úgy érezheti, hiába megy bíróságra, ott nem fog jogvédelmet kapni, mert az állam kézi vezérléssel beleszólhat az ügyébe. Ez egy rendkívül veszélyes precedens. Ha egyszer át lehet törni ilyen elveket egy egyszerű jogalkotási aktussal, akkor hol a határ?
Ebben a kormányban jogászok ülnek. Olyan, mintha félreértés lenne az egész…
Sokan mondják, hogy egy ilyen válasszal egy joghallgató megbukna a vizsgán. Nem arról van szó, hogy nem tudják, milyen határt léptek át. Nagyon is jól tudják, milyen elveket sért ez a döntés, és azzal is tisztában vannak, hogy jogilag nonszensz, amit követelnek. Nem lehet sem a miniszterelnököt, sem a miniszterelnökséget, vagy az igazságügyi tárcát vezető minisztert azzal felmenteni, hogy hiányos a jogi tudásuk. A probléma a szándékkal van. Valamilyen érdek miatt, lehet az az államkincstár stabilizálása, a főváros „megleckéztetése” vagy éppen a jogállam határainak tesztelése, tudatosan feszegetik a kereteket, próbálgatják, meddig mehetnek el ellenállás nélkül.
Ön e mögött tehát valamilyen stratégiai szándékokat lát?
Igen, csak erre tudok gondolni. Technikai értelemben megtehetik, mert a veszélyhelyzetre hivatkozva, a kormányzatnak igen széles rendeletalkotási joga van. De épp ezért nem szabad úgy tenni, mintha ez egy szerencsétlen félrecsúszás lenne. Nagyon jól tudják, mit csinálnak, és azt is, hogy mindezzel mit üresítenek ki a hazai jogrendszerből. Amit most látunk, a „hatalmi eszközként használt jog” esete. A jogtudományban különbséget teszünk a „rule of law”, vagyis a jog uralma, és a „rule by law”, vagyis a joggal való uralkodás között. Az első azt jelenti, hogy a jog korlátot állít a hatalom elé; a második azt, hogy a hatalom eszközként használja a jogot saját céljaihoz. Itt az utóbbiról van szó. A jogrendszer minden értékét elveszíti, ha ez így folytatódik, mert nem lesz, ami határt szabjon az önkényes hatalomgyakorlásnak, hanem annak szolgálatába áll. A kormány visszaél azzal, hogy nála van a jogalkotás kulcsa, és ezzel éppen a jog lényegét üresíti ki.
Ha egyszer egy hatalom átlép egy ilyen határt, van még visszaút?
Ez az, ami igazán aggasztó a történtekben. Egy ilyen döntés iszonyatosan veszélyes precedenst teremt. Azt üzeni: a kétharmados törvényekben és az alkotmányban rögzített alapelveket nyomós, közérdekű ok nélkül is ki lehet játszani ügyes technikai megoldásokkal, megkerülési technikákkal. Ha ez beválik, akkor az állampolgár okkal érzi majd úgy, hogy a bírósághoz fordulás csak látszat, mert az állam bármikor belenyúlhat az ügyébe. Jogászként „egyszerű esetnek” tartom, annyira nyilvánvaló, hol sérülnek az alkotmányossági elvek, ugyanakkor éppen ez teszi ijesztővé is: ennyire nyilvánvaló dologba gond nélkül belesétál a hatalom? Minden tiszteletem azoké a bíráké, akik ehhez nem asszisztáltak, hanem nagyfokú bírói autonómiáról tanulságot téve, védik a jogállamot.
