Hangséta vezeti végig a látogatókat a pesti gettó egykori területén

A hangséta eredetileg a Tom Lantos Intézet Időutazó című, hosszú távú pedagógiai projektjéhez kapcsolódott, de a forrás szerint időközben önálló művé vált. Az alkotók hátterét a kritika úgy írja le, hogy Prokob Boróka korábbi munkáiban efemer nyomokkal, elhagyott városi terekkel és informális emlékezettel foglalkozott, KissPál Szabolcs pedig társadalom- és identitáspolitikai kérdéseket, valamint az emlékezet és a képzelet viszonyát vizsgálta.

A Látod? egy fotóriporter alakját követi, aki később gettórendész lesz. A narráció a német megszállástól a pesti gettó felszabadítása előtti napig, 1945. január 16-ig vezeti a hallgatót. A sétához térkép is tartozik, huszonhárom megállóval és helykoordinátákhoz kapcsolódó hangfájlokkal.

A mű két hangra épül: Prokob Boróka női hangja a sétálót instruálja, míg Erlich Gábor hangja hol drámai, hol dokumentumolvasó, tárgyilagosabb szerepben jelenik meg. A kritika szerint a hanganyag nem pusztán kíséri a városi teret, hanem a belváros és a bulinegyed zaját részben kizárva hozza létre a gettó egykori színtereit, köztük a gettópékséget, az elosztó területeket és a halottak gyűjtőpontját.

A séta működése is része a koncepciónak: ha a hallgató megáll, a hanganyag sem halad tovább. A női hang irányítja, merre forduljon, hol álljon meg, mikor időzzön el egy kapualjnál vagy kereszteződésnél, a férfihang pedig a cselekményt és a történeti helyzetet bontja ki. A forrás kiemeli a visszatérő mondatot is: „Ő nem azt látja, amit te, egy térben vagytok, de más időben”.

A kritika a hangséta értelmezéséhez Jan Vansina Oral Tradition as History című, 1985-ös könyvének emlékezetfogalmát is bevonja. Eszerint a kollektív emlékezetben a közelmúlt és a régmúlt között idővel egy hiánytér alakul ki, nagyjából hatvan-nyolcvan év után. A cikk értelmezése szerint a Látod? a hang médiumán keresztül próbálja összekötni az „itt és most” tapasztalatát a gettó múltjával.

A hangséta több történeti és irodalmi forrásból építkezik. A források között szerepel Perczel Anna Védtelen örökség című munkája, Randolph L. Braham A népirtás politikája című könyve, Ungvári Krisztián és Tabajdi Gábor Budapest a diktatúrák árnyékában című kötete, valamint A budapesti gettó emlékezete című, Dombi Gábor által szerkesztett munka. A kritika szerint a műben az ellenállók hangjai, például röplapot osztó cionisták is megjelennek, és a nyilasok tetteiről is szó esik.

A hangforrások között zsidó közösségi hangok is felbukkannak, például a Lechá Dodi, amelyet szombatfogadáskor énekelnek. Prokob Boróka a forrásban idézett gondolata szerint a hangséta befogadásában az audioélmény mellett a vizualitás is ugyanolyan fontos, mert a város folyamatosan változik. Példaként említi a Soós Fotót, amelynek régi funkcióira a séta utal, miközben szerinte pár év múlva már ez sem lesz jelen a városképben.

A kritika Turai Hedvig művészettörténész gondolatát is idézi, aki a Látod?-ot „emlékműnek a digitális térben” nevezte. A cikk szerint a mű a vizuális dokumentumok hiányára is reagál: a gettólakók életéről nem maradt fenn sem fotó, sem hanganyag, ezért a hangséta az audiót és az épített környezetet használja a múlt felidézésére.

A forrás KissPál Szabolcs korábbi hangalapú munkáit is előzményként említi. Ezek közé tartozik a Hatikva című, 2014-es hanginstalláció, amelynek központi forrása a Bergen-Belsen felszabadítása után öt nappal készült felvétel volt a túlélők énekéről. KissPál akkor azt szerette volna, hogy a felvétel a holokauszt-emlékévben minden Budapesten fogható magyar nyelvű rádióban elhangozzon, de a huszonhárom megkeresett adóból kettő fogadta el a kérést; a válaszleveleket és a hangfelvételt később a 2B Galériában állította ki.

A Látod? további előképei között a kritika Janet Cardiff és George Bures Miller hangsétáit említi. Cardiffék az 1990-es évektől készítenek ilyen munkákat, 2012-ben pedig a kasseli documentán szerepelt Bahnhof Video Wal című művük, amely a Kulturbanhofon készült a korábban onnan deportált zsidóság emlékére. A pesti hangséta egyik fontos pontjaként a forrás a Klauzál teret nevezi meg, ahol a narráció az utolsó előtti megállónál hirtelen elnémul.