Hangzavar a közvélemény-kutatásokban – de kinek hihetünk?
Mindenki eldöntheti, kinek az eredményét tartja reálisabbnak – véli a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok összevetése nyomán Zsiga Bulcsú, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője. Hibahatáron belül, de hajszállal 42:40 arányban már vezet a Tisza a Fidesz előtt a 21 Kutatóközpont friss felmérésében, amit a Partizán rendelt meg. Az IDEA Intézet szerint is hibahatáron belül van a két vezető politikai erő támogatottsága a biztos pártválasztók körében, de náluk a Fidesz vezet 39:37 arányban. A Publicus Intézet szerint mind a teljes népességben, mind a biztos szavazó pártválasztóknál megelőzte a Tisza Párt a Fideszt: a választási részvételüket biztosra ígérők és pártot is választók csoportjában 39:37 az arány Magyar Péterék javára. A Fidesz-közeli Nézőpont Intézet cáfolt: szerintük a biztos pártválasztók körében 49:34 az állás a Fidesz javára. A Závecz Research Intézet mérése szerint az állás 25:21.
Kinek hihetünk?
Nem tartom tisztemnek, hogy én döntsem el, melyik közvélemény-kutató cég számaiban lehet hinni, illetve melyik szolgál politikai érdekeket és melyik nem. Ez egyébként is „falrahányt borsó esete” lenne, hiszen a pártos választók úgyis úgy fogják értékelni ezeket a kutatásokat, hogy az majd megerősíti őket a politikáról alkotott véleményükben. Az ember már csak ilyen. Egy dolog azonban biztos: a közvélemény-kutatások zöme azt mutatja, hogy a Tisza Párt már hibahatáron belül egészen közel áll a Fideszhez. Kérdés, hogy vajon ezek az eredmények hogyan fognak hatni azokra a választókra, akik nem rendelkeznek határozott véleménnyel. A megkérdezettek köre, életkora, lakóhelye és a kutatást végző intézetek munkamódszere közötti különbség is indokolhatja, melyikük kit lát a felvétel időpontjában kedvezőbb pozícióban.
Mit gondoljon az a választó, akit érdekelnek ezek a jelentések?
Döntse el, kinek az eredményét tartja reálisabbnak. Ebben a mostani versengésben van egy nagyon érdekes újdonság: Magyarországon 2010 után egy úgynevezett „domináns pártrendszer” alakult ki, ami azt jelentette, hogy a Fidesz nagy pártként uralta ezt az időszakot, vele szemben sok kis ellenzéki párt volt, amelyek próbáltak ugyan együttműködni, de a választók nem bíztak abban, hogy akár közösen is képesek legyőzni a Fideszt. Ez az új helyzet azért érdekes, mert megjelent a politikai porondon egy olyan új ellenzéki erő, amely képes lehet arra, hogy felváltsa ezt a dominánspárti szisztémát egy kétpárti versennyel. Valójába ennek lehetnek fontos üzenetei a későbbi választói magatartás szempontjából.
Ezek a mostani, egymásnak ellentmondó kutatási eredmények erről szólhatnak?
Ha szétszálazzuk a magyarországi választók politikai megfontolásait, akkor azt látjuk, hogy van egy elkötelezett, határozott identitással rendelkező, népes választói csoport, amely támogatja a kormánypártot. Vele szemben állnak a kormánypártokat elutasító ellenzékiek, illetve van a harmadik oldalon egy jelentős bizonytalan tábor is. Ez egy olyan képletet eredményezett, ami ismerősen cseng, ha a régmúlt politikájára vetünk egy pillantást, ugyanis a magyar választók már évszázados távlatokban is az erős kormánypártokat favorizálták. A dualizmusnak és a Horthy-korszaknak is megvoltak a maguk „Fideszei”. Az államszocializmus diktatórikus egypártrendszere is arra terelte a magyarokat, hogy „egyvalakibe” helyezzék a bizalmukat.
Ez valami „magyar átok”?
Szó sincs róla. Világszerte ott kerülnek tartósan hatalomra a domináns pártok, ahol velük szemben kis, szétaprózott, összefogásra képtelen ellenzék áll. Hiába szeretnék a választók leváltani a domináns pártot, ha nem látják azt, hogy a vele szembenálló erők képesek lehetnek a kormányzásra. Ilyenkor a bizonytalan szavazók a megbízhatóságot látják a nagy kormánypártokban, két rossz közül azokat választják, akikről feltételezik a kormányzó képességet. Ezért és nem valamiféle elkötelezettség miatt adják rájuk a voksukat, nem látnak az ellenzékben választható alternatívát.
Azt gondolhatjuk a friss felmérésekből, hogy a magyarok most egyfajta alternatívát vélnek felfedezni?
Úgy tűnik.
Azt mondta az előbb: a választó azt támogatja, akit alkalmasnak vél adott esetben a kormányzásra. Magyar Péter esetében is így van?
Ma még Magyar Péterről abszolút nem lehet tudni, hogy alkalmas-e a kormányzásra, vagy sem, mert ő a Tisza Párt „egyszemélyes” arca. Most keresi azokat a háttérembereket, akikből 2026-ra ki tud állítani egy kormányképes csapatot. Mindegy is ma még, hogy a Vásárcsarnokban, vagy az internetes honlapján toboroz, előbb-utóbb elő kell majd állnia azokkal a személyekkel, akikkel elképzeli a kormányváltást. A választó majd akkor kerül döntési pozícióba. És addig? Sokan azt díjazzák, hogy van egy új arc a politikai porondon, aki a leghangosabban kritizálja az Orbán-kormányt, és olyasmiket ígér, ami „jól esik a választó fülének”. Ugyanakkor ez semmiben sem különbözne attól a politikától, amit a baloldal képviselt. Az igazi minőségi újítást, vagyis innovációt az jelentené, ha Magyar Péter nemcsak az ellenzékieket, hanem más, kevésbé elkötelezett szavazókat is meg tudna szólítani.
Tudjuk, hogy „kik ezek” a választók?
Olyan közvélemény-kutatásról nem tudok, amely azt igyekezett volna kideríteni, hogy milyen politikai nézetet vallanak a Tisza Párt követői. Annyit lehet tudni, hogy a NER-ben csalódott ellenzékiek félretették minden korábbi, egymás iránti rossz érzésüket, és azt mondták, lássuk, mire jutnak Magyarék! A helyzetet az is bonyolítja, hogy Magyar Péter számos alkalommal kijelentette, hogy ő jobboldalról jött, és ott is akar maradni, a jelenlegi baloldallal nincs és nem lehet semmi közös dolga. Ezek a kijelentések láthatóan nem érdeklik azokat a baloldali érzelmű szavazókat sem, akik most úgy döntöttek, hogy támogatják őt is, meg a törekvéseit is. Lehet, hogy azt gondolják, az orbáni és a Magyar-féle jobboldal nem ugyanaz, még ha közösek is a gyökereik. Bizonyos hangokból azt lehet kiérezni, hogy úgy vannak ezzel, tizenöt-tizenhét év után jöjjön bárki, csak legyen ereje megdönteni a Fidesz uralmát. Talán még valami hitelességet is adhat ennek az új politikusnak, hogy a NER-en belülről jön.
Arra utal, hogy Magyarországon alig vannak már eszmék alapján döntő szavazók?
Ez is benne van. De már korábban említettem a magyar politikatörténeti hagyományokat, miszerint mi elsősorban erős vezetőket keresünk, olyanokat, akik a szavazatainkat a leghatékonyabban tudják felhasználni. Ha egy ilyen politikus győz, azt a magyar szavazó kicsit a maga győzelmének is tekinti, kvázi „közel kerül” a hatalomhoz. A Fidesz szavazói sem mind jobboldaliak, nagy részük persze az, de vannak közöttük Orbán elkötelezett támogatóin túl mások is. Magyar Péternek az az első számú innovációja, hogy egyszerre tudja ötvözni a korábbi ellenzék elvárásait, és a szavaiból a korábbi fideszes szavazók egy része is meghallhat olyan utalásokat, amivel meg tudja nyerni ezeket a „billegő”, bizonytalan szavazókat.
Budapest nem lehet egyfajta „lakmuszpapír”: kormányképességi vizsga a Tisza Pártnak?
Magyar Péternek a következő másfél évben úgy kellene politizálnia, azt a benyomást kellene ébresztenie a választóiban, hogyha ők vennék át a hatalmat, akkor is működőképes maradna az ország. Ehhez persze a főváros jó terep lehetne. De most azt látjuk, hogy ezek az ellentétek inkább kiéleződnek, mintsem valamiféle konstruktív együttműködés születne a Közgyűlésbe került politikai erők között. A főváros vezetése egy „kis rendszer”, az ország vezetéséhez nem mérhető. A kormányzás nehéz feladat, maradt másfél év ehhez felnőni.
