Haraszti Miklós: Lukasenka rendszere valójában már megbukott

– Vasárnap óta nem csitul a népharag Minszkben: fegyveres erőszakkal verik szét a választást követő tüntetéssorozatot, az eseményeket rögzítő külföldi tudósítókat lekapják, eszközeiket összetörik, az internetet korlátozzák – Ön már átélte mindezt 10 éve – véleménye szerint, mi lehet mindennek az eredménye, főként, hogy mindez a világ szeme láttára zajlik?

– Egy ciklikusan ismétlődő színjáték tanúi vagyunk, de most más lesz az eredménye, mint eddig, amint erre Tóka Gábor választási szakértő is rámutatott alapos tanulmányában. Magam is az után lettem az ENSZ belarusz emberi jogi megfigyelője, hogy ugyanez a dráma zajlott le 2010-ben, az akkori elnökválasztáson. Akkor is három-négy elnökjelölt a börtönben végezte, ezreket letartóztattak, nyíltan verték az utcán a teljesen egyértelműen elcsalt választás ellen tiltakozókat. Az ENSZ ekkor hozta létre a jelentéstevői mandátumot, amelyet 2012-től 2018-ig vittem. Az autokrata és poszt-szovjet világ el sem ismerte a mandátumot, de a Nyugat is egyre javulóként igyekezett látni az emberi jogi helyzetet – tévesen. Az oka egyszerű volt, Lukasenka kelet-nyugati pávatánca – amelyhez képest Orbáné tánciskolai kisdiák-próbálkozás. Belarusz egyike az EU hat keleti partnerállamának, akiket szeretnének közelíteni az unióhoz, és geopolitikai okból, abban a reményben, hogy az országot le lehet fejteni a posztszovjet tömbről, az emberi jogi helyzet felértékelésével kedveskedtek Lukasenkának. Holott átlátszóan ciklikus volt a túsz-szedő taktikája, amelynek menetében azután az elnök folyamatosan elengedett politikai foglyokat. De cserébe a dicséretért, a nyugatiak annyi ellentételezést sem kaptak, hogy Lukasenka leállította volna a halálbüntetést az országban, amely Európában egyedül végez ki elítélteket. Az európai öncsalás ellen persze mindig tiltakoztam, a jelentéseim tisztán bizonyították a bürokratikus diktatúra változatlanságát, és arra kértem az Európai Uniót és a nyugati államokat, hogy ne keverjék össze a geopolitikai játékokat az emberi jogi helyzettel, más téren alkudozzanak.

– Mi a politikai játszma tétje valójában ma Belaruszban?

– Az, hogy a gazdaság 60-80 százaléka Európában egyedülálló módon állami tulajdonban van, ez a párt nélküli Lukasenka hatalmi bázisa. S bár hadserege van, de a KGB-je – igen így hívják – valójában keresztül-kasul Putyin hálózata. Lukasenka rendszere meglepő hasonlatosságot mutat a Kádár-rendszerrel – a viszonylagos békéje az elnyomáson kívül azon alapul, hogy rendeletileg tudja befolyásolni a béreket és az árakat, amihez viszont az orosz segítség volt eddig mindig az alap. Évek óta, Orbánhoz hasonlóan, sőt hasonló okból is, elutasítja az IMF csomagját, mert az például az átlátható privatizáció követelményével járna együtt. Ezzel szemben, Putyin a saját oligarchái számára szeretné privatizálni ezt a gigantikus állami vagyont, amint tanulta ezt tőle nem mellesleg Orbán is – kicsiben.

– Rémisztő a párhuzam, mert ez mintha minket is elért volna például a paksi helyzet képében.

– Meg is van az orosz építésű atomerőmű-vállalása Lukasenkának – Csernobil borzalmas emléke ide, a balti szomszédok tiltakozása oda… Mindezek miatt, a pávatánc legfeljebb a Nyugatot téveszti meg, az oroszok biztosan ülnek a nyeregben. Itt megszűnik a párhuzam, mert nekünk még van esélyünk véget vetni a magyar pávatáncnak, az oroszok még csak a spájzig jutottak.

– Mi az újszerű a mostani belarusz drámában?

– A mostani válságban két újdonság jelentkezett. Az egyik, hogy Lukasenka virtuálisan elvesztette a hatalma legitimációs alapjait. Amihez persze az is hozzájárult, hogy elkezelte és elhazudta a vírusválságot. Eddig – akárcsak Orbán, bár nem annyira választási, mint inkább népszavazási alapon – hivatkozhatott valamiféle társadalmi szerződésre, mondhatta azt, hogy többségileg őt akarta a nép, akárcsak nálunk a mesterségesen előállított kétharmaddal kapcsolatban.   Belaruszban az persze nem újdonság, hogy a választás már rendszerszinten is csalás, nemhogy a számlálás. A másik újdonság az ellenzéki együttműködés. Ez eddig még reménytelenebb volt, mint Magyarországon. Annak a szinte öncélúan nyílt és brutális diktatúrának, ami most zajlik, már csak egy célja van, hogy az embereket kiverje az utcáról, s nyerhessen egy-két rémülten csöndes évet, amely alatt – s remélem, hibásan reméli – kidolgozhatna egy politikai és persze személyes egérutat, elsősorban Putyinnal és másodsorban az Európai Unióval. Ugyanis minden illiberális rezsim, amikor már nyílt diktatúrába csap át, akkor valójában elvesztette a játszmát, mert nem tudja fenntartani a legitimációja lényegét: a népakarat látszatát. Még reméli, hogy folytatódhat a pávatánc, amelyben bár az unió diplomáciája ismét bírálni fogja az emberi jogokat, de Lukasenka a lefogott ellenzékieket és elnökjelölteket alkutárgyként mozgathatja, az unió pedig abban a szerepben tetszeleghet, hogy megvédi Belarusz függetlenségét a putyini birodalomtól. Ez az egész játék engem a ’68-as Romániára emlékeztet. Ugyanúgy, ahogyan Lukasenka formálisan nem ismerte el Putyin krími hódítását, Ceaușescu nem vonult be a Varsói szerződéssel Csehszlovákiába, aminek alkalmából az akkori Nyugat elnézte a rémes sztálinista terrort, abban a reményben, hogy talán le lehet választani Bukarestet Moszkváról. Most azonban nem zárom ki, hogy a forradalmat Lukasenka nyíltabb Moszkvához sodródással igyekszik majd elkerülni. 

– Akkor ennek is betudható Putyin gyors és meleg gratulációja a vasárnapi eredményt követően?

– Igen – és ennél látványosabb pávatáncot még nem látott a világ. Ugyanis Lukasenka, aki a hatalmát 1996-ban a legnagyobb külhoni orosz patriótaként kezdte, néhány év óta a belarusz nacionalizmust próbálgatja Putyin egyre hevesebb privatizációs és birodalmi rohamai ellen. Most óriási csavarral azt állítja, hogy az ellenzékek – éppen, akiktől a nacionalizmust tanulta – valójában az orosz hódítás ügynökei. Már a 2017-es választáskor is megrendezett egy álincidenst egy azonosíthatatlan katonai dzsippel, amely állítólag betört a határnál, de aztán elvesztették szem elől. Persze a dolog mindig is csak ellenzékiek letartóztatásához volt ürügy.

– Ez az autokrata hatásmechanizmus kezd egyre ijesztőbb lenni. Hasonló migránsbetörést mintha nálunk is rendeztek volna januárban – erről kiadtak egy kézikönyvet zsebdiktátoroknak...?

– Tudom fokozni – most Lukasenka az egyik famulusának a szanatóriumában pihenő líbiai orosz kommandót fedezett fel, mint hivatkozási alapot arra, hogy az országot agresszió fenyegeti, és az ellenzék úgymond erre játszik. És láss csodát, Putyin csak kötelességszerűen, feltűnően lagymatagon cáfolja a kommandós vádat, ámde azonnal és egyedüli nagyhatalomként gratulál a választási győzelemhez. Ennél koreografáltabb pávatáncot ritkán látunk. Mindezt csak azzal múlhatnánk felül, ha Orbán például azzal vádolná az ellenzékieket, hogy orosz és kínai ügynökök, és ezzel egyidőben még egy vasutat és erőművet rendelne a két keleti hatalomtól.

– Ne adjunk tippeket, egyelőre még a migránsalagutaknál tartunk. Ön szerint az az ellenzéki női trojka, amelyik a Litvániába tessékelt Szvjatlana Cihanouszkaja vezetésével felbukkant, s az elzárt ellenzéki elnökjelöltek helyébe lépett, működőképes alternatíva lehetne az ottani térségben?

– Mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy Lukasenka morálisan és politikailag megbukott. Még ha csak szimbolikus egységet jelképez is a trojka, de mégis megvalósult, habár még nem az a rendszerváltó pártpolitikai összefogás, amely például  Szlovákiában Mečiar ellen sikerrel járt, és nálunk elindult 2019 őszén az önkormányzati választáson.

– S ami még erősen várat magára a magyar parlamenti választások közeledtével.

– Hát tény, hogy pillanatnyilag az együttműködés elég rosszul áll. A különbözőségek élezésénél, sehová sem vezető elsőbbségi harcnál tartunk, miközben az együttműködésnek már régen intézményesnek kellene lennie. De visszatérve a női trojkához, a fellépésük utat mutat az ellenzéki egységhez, ráadásul egy maszkulin társadalomban. Arról pedig ne feledkezzünk meg, hogy bár Cihanouszkaja a letartóztatott férje helyébe állt be, és végülis a gyermekeit és férjét féltve, lemondott a politikai szerepről és emigrált, de a mellette szereplő másik két nőalak profi politikus. Felmutathattak egy szokatlan és hatásos alternatívát, s ez kovászává válhat egy jövőbeni ellenzéki együttműködésnek.

– Ejtsünk szót arról, hogy miként pattanhat vissza mindez Orbánra, aki nemrégiben még szívélyesen rázogatta Lukasenka kezét, most viszont túlfeszült ez a haverkodós fehérorosz húr és könnyen a szemébe csapódhat?

– Orbán nagy dilemmában van, mert ő és Szijjártó diplomáciája Lukasenka nagy barátai voltak. Gazdaságilag hatalmas üzleteket kötnek ezzel az országgal, ahol a közbeszerzés ismeretlen. Most viszont annyira brutális Lukasenka fellépése, hogy Orbán pávája azon tipródik, miként lehet egyszerre Lukasenka-barát, Putyin- barát és ugyanakkor hogyan ne hergelje fel maga ellen még jobban a Nyugatot, amely most nyilvánosan tiltakozik a brutális minszki terror ellen. Egyelőre tehát hallgat, de jönnek majd az EU-határozatok, és színt kell vallania.

– Szégyellje magát Magyarország a kétes barátság miatt vagy szégyellheti magát Európa, hogy mindezt – egyelőre – szó nélkül hagyja?

– Általában szégyellhetjük magunkat, hogy a pártok, az ellenzéki erők, az emberjogi erők kelet felé nem igazán mutatnak szolidaritást. Örülök, hogy a MÚOSZ megnyilatkozott. És szégyellhetjük magunkat, hogy nem tudjuk leparancsolni a színről a mi kis mini pávatáncosunkat, aki teljes nyíltsággal csatlakozik Lukasenkának, Putyinnak és a hasonlóknak azon szövegéhez, hogy az emberi jogok passzé.

– Nem túlzás ezt kijelenteni?

– Miután közölte, hogy az emberi jogok egy amerikai csempészárú, amelyre nincs szüksége Európának, a jogállamiság megkövetelése pedig imperializmus, szerintem még finoman is fogalmaztam.