Három nap Lengyelországban

Odze György 2021. november 24. 14:30 2021. nov. 24. 14:30

A múlt héten három napot töltöttem Lengyelországban, ami nem sok, de nem is kevés, éppen annyira elég, hogy elmondhatom, ott jártam. Kíváncsi is voltam, milyen az élet manapság arrafelé. Sok jó hír nem érkezik onnan, de hát jó hírek mostanában szinte sehonnan sem jönnek. Egy ismerősöm, amikor szóba került Varsó, azzal intézte el a dolgot, hogy „a lengyelek mind bunkók”, pedig nem is járt arrafelé és lengyel ismerősei sincsenek.

Fiatal koromban gyakran jártam Krakkóban, volt abban a városban valami vonzó és különleges kelet-nyugat keverék. Az első alkalommal, 1974-ben, még a szüleim fizettek be az Express diák-utazási irodánál, autóbusszal utaztunk, nyolc óra alatt tettük meg a négyszáz kilométert, akkor még volt Csehszlovákia, és a cseh-lengyel határon volt egy Tuzex-üzlet, ahol csak dollárért lehetett vásárolni, nekem volt egy egydolláros a zoknimban, mert dollárt akkor még nem lehetett legálisan tartani, azon vettem egy üveg vodkát. Diákszálláson laktunk, lengyel lányokkal ismerkedtünk a Rynek Glowny, a főtér kis, füstös, lármás sörözőiben, a lengyel lányok kedvelték a magyar fiúkat, mert ők meg bennünket tartottak olyan majdnem-nyugatinak. Megkértem Piroskát, az idegenvezetőt, hogy segítsen eljutni Oswieczimbe, ő nem értette pontosan, hogy mire is gondolok, és azt is mondta, hogy az nincs a programban, hát az az egykori Auschwitz, mondtam erre én, fiatal idegenvezető volt, nem is Lengyelországra szakosodott, mentegetőzött, de Zsuzsika szülésin van, ezért osztották be. Másnap reggel kimentem a vasútállomásra, a Krakow Glowny-ra, onnan kétórás út volt, közömbös vidéki középkorú lengyelekkel és fiatal amerikai turistákkal utaztam, szürke, esős, szeles nap volt, pont illett a hangulatomhoz, egyszer az életben látni kell, a vonaton visszafelé ezzel, este a szálláson a maradék vodkával vigasztaltam magam.

Aztán sokáig nem jártam Lengyelországban, de a híres lengyelek valahogy mindig sokat jelentenek nekem, Chopin, Wajda, Mrozek, Marie Curie, Polanski, és mostanában egy újságíró, Szymon Opryczek, aki az oknyomozásban mindnyájunk példaképe lehetne. Fiatalember, a harmincas éveiben jár, dolgozott már Afrikában, Dél-Amerikában, szinte mániákusan dolgozza fel a legnehezebb témákat, a vízválságot, a környezeti ártalmakat. Most pedig éppen az égető belarusz-lengyel válság közepéről tudósított az OKO.press internetes hasábjain. Már az OKO név is sokatmondó, Osrodek Kontroli Obywatelskiej (csak ne lenne ilyen nehéz ez a nyelv), Polgári Jogok Központjának fordítható. És nem csak ír és elemez, hanem ott jár, ahol a dolgok történnek, Minszkben, a lengyel határon, ahol olyan szenvedésekkel találkozott, ami a második világháború napjait idézte benne. Pedig csak a harmincas éveiben jár.

De már igazi példakép.

Vannak más lengyel emlékeim is. Mind olyan különösek. Még malévos koromban kértem szabadjegyet Varsóba, csak egy napra mentem, egy műbőr oldaltáskával, a Szent Kereszt templomba, ahol Chopin szívét őrzik az egyik oszlop belsejében. Meghatott, hogy a végakaratában – már súlyos betegen – kérte, hogy a szívét Párizsból, ahol élt, alkotott és végül meghalt, vigyék haza Varsóba. Kicsit álldogáltam az oszlop előtt, azután hazautaztam. Sokan kérdezték, hogy mi értelme volt ennek, de nem tudtam nagy okosságokat felelni rá.

Aztán egy tanulságos történet. Londonban működik egy Ognisko Polskie, a Lengyel Szívek Klubja. 1940 óta az ott élő lengyelek társadalmi, kulturális és kulináriai központja, színdarabokat adnak elő, filmeket játszanak, lengyel nyelvtanfolyamokat szerveznek, a falakon lengyel hírességek képei láthatók. Csak irigykedve figyeltem, milyen egységes társaság, nem számítanak a politikai gyökerek, sem az, hogy ki mikor jött ki.  Lengyel vadászrepülők a brit királyi légierő kötelékeiben repültek, róluk minden évben megemlékeznek. Ottani éveimben szívesen jártam hozzájuk, mindig büszkén mesélték, hogy nem fogadnak el támogatást a lengyel kormányoktól és politikai szervezetektől. Hagyomány, hogy a lengyel nemzeti ünnepi fogadáson mindig megjelenik az aktuális brit miniszterelnök, az én időmben Tony Blair, aki – szokásától eltérően, a szövegben szereplő számos lengyel kiválóság nevének helyes kiejtése érdekében – felolvasta a beszédét.

Ennyi „z” betűt máskor egy év alatt sem mondok ki – ezzel fejezte be, majd koccintott a nagykövettel. 

Meg aztán jó dolog kicsit elszakadni a hazai ügyektől. Csak az a baj, hogy a villámgyors varsói repülőtéri vonaton eszembe jutott a nyomorúságos ferihegyi gyorsforgalmi út, ami 1974-ben ugyanilyen volt. Este pedig, a Red Pig nevű, a szocialista időszakot parodizáló, népszerű vendéglőben – aminek az udvarán egy régi Volga áll – a „proletároknak és burzsujoknak” készült étlap és egy szocreál-freskó mellett gondolkodtam azon, mit szólnának ehhez a NER-fiúk?