Hatévesen a pincében,’56-ban (2. rész)

A pincébe nem volt egyszerű a leköltözés. A nagynéném azt mondta, ha a fene fenét is eszik, mielőtt lemegyünk, ő bizony, megsüti azt a tepsi almáspitét, amit már reggel összerakott, mert ha nem teszi, a vidékről kapott és már lereszelt drága alma, meg a tészta is meg fog rohadni. Közben a nagybátyám, hóna alatt egy csomó újságpapírral és az előszobaszőnyeggel levonult a pincénkbe, lefedni velük a télire már ott lapuló szénrakást, hogy tudjunk min aludni. (Nekem még egy külön pokróc is jutott, és aludhattam a télikabátomban.) Nagyanyám az egyéb – nagyon szükséges – kellékeket rámolta össze egy hátizsákba. Hogy mi volt az? Leginkább kevéske zsír, liszt, hagyma, krumpli és kenyér. Más, nem is nagyon volt otthon. No, meg bekerült a hátizsákba néhány tányér, pohár és evőeszköz is.

Én addig a konyhában levő fásládán ültem, és vártam, hogy megsüljön végre az almáspite, és mi is elinduljunk lefelé a pincébe. Az utcáról jövő egyre hangosabb durranások, visító hangok megijesztettek. Nem voltam hisztis kislány, de a ládán ülve, egyre hangosabban sírva, üvöltve könyörögtem, hogy induljunk már, induljunk már! A nagynéném végül kivette a sütőből a pitét, majd szép, akkurátus mozdulatokkal fölszeletelte, és egy porcelántálra rakta. Azt mondta, majd megesszük, ha kihűlt, a porcelántálat pedig a konyhaasztal közepére tolta, és letakarta egy tiszta konyharuhával.

Én addigra már magamon kívül voltam a félelemtől, reszkettem, a fogaim összekoccantak, akár akartam, akár nem, és egyre csak azt kiabáltam: „menjünk már, menjünk már!” Végre nagyanyám is, nagybátyám is visszatért, de ők sem tudtak megnyugtatni. A kívülről rám telepedő, és belülről sanyargató pánik örvénylő karjaiba zárt. Így hát föladták a télikabátomat, a magas szárú cipőmet. csak, hogy megnyugodjam, majd mindenki felkapott még egy kisebb csomagot, és végre elindultunk lefelé, a pincéig kanyargó hátsó csigalépcsőn. Szinte még a földszinti pincelejáróig se értünk, amikor óriási, eget verő csattanásokat hallottunk. Két gránát pont akkor csapódott be a konyhánkkal szemben, a tetőbe – cserép-, gerenda-, tégla- és gránátszilánkdarabok röpködtek szanaszéjjel.

Azt csak néhány héttel később konstatáltuk, akkor, amikor fölmerészkedtünk körülnézni a pincéből, hogy egy gránátszilánk pont az almáspitébe csapódott, felaprítva azt tálastól, mindenestől. Ha még egy-két percig ott lettünk volna… 

A kisebb-nagyobb szilánkokat, golyókat hónapokig bányásztuk a falból, az ajtó-, és az ablakkeretekből, az egyes bútorokból. A nagyobbakból egyet-kettőt sokáig meg is őriztünk, mementónak.

A pincében, ahol két-három hétig laktunk, én nagyon jól éreztem magam. Nem csak azért, mert a nagymamám mindenkinek eldicsekedett vele, hogy a sírás-rívásommal tulajdonképpen megmentettem a családot, hanem azért is, mert együtt lehettem a ház összes gyerekével. Egész nap játszottunk, kártyáztunk, viháncoltunk. Két helyre nem mehettünk, az udvarra – igaz, nem is tudtunk volna, mert a vasajtó örökké zárva volt –, és a mosókonyhába. Mivel annak az udvarra nyílt az ablaka, azt a felnőttek kinevezték WC-nek. Betettek egy bilit, de csak akkor mehettünk a dolgunkat végezni, ha épp nem volt lövöldözés. 

Én egyáltalán nem szerettem odajárni, nem csak azért, mert egy idő után elég büdös volt, hanem azért sem, mert mindig nagyon féltem. A sötét helyiségbe a kitört ablakokon át hideg, sivító szél fújt be, nekem pedig mindig az jutott eszembe, hogy a lyukon akármikor bejöhet egy eltévedt golyó. Meg aztán számomra az ott lévő óriási üst, a sötétben lapuló hatalmas teknő is nagyon ijesztő volt. Olyanok voltak, mintha hatalmas szörnyek húzták volna meg magukat a félhomályban.

Az ennivalóval eleinte nem volt gond, mindenki azt ette, amit a spájzból magával tudott vinni. Nem nagy lakomákra kell gondolni, a készletet leginkább a zsír, és a hagyma képviselte, no meg a krumpli. A Fox néni azt is kitalálta, hogy mindenki adjon neki krumplit, hagymát, és a mosókonyhában majd főzünk paprikáskrumplit. Ő még az első emeleti lakásába is föllopakodott egy kis pirospaprikáért. Bár igaz, hogy a paprikáskrumpli mosófazékban főtt, de úgy emlékszem, nagyon finom volt.

A leghamarabb a kenyér fogyott el. Akinek még kitartott, adott annak, akinek már nem volt, de a kiszikkadt, egyre kisebb szeletekből látszott, lassan abból se marad semmi. Akkor a Horváth bácsi – aki korábban pék volt –, kitalálta, hogyha adunk neki lisztet, megpróbál eljutni a Ferenc körúti pékségbe, ott megsüti azt kenyérnek. A Németh bácsi mondta, hogy ő meg majd segít neki. Elindultak, mindkettőjük felesége a kezét tördelte, a ház többi lakója pedig vigasztalta őket, de azért reménykedve várt. Egy kevéske idő elteltével azonban mind a két bácsi visszatért a liszttel együtt. Azt mondták, nem tudtak elmenni a pékségig, olyan puskatűz van a körúton minden irányból. Meg, hogy minden tele van kilőtt páncélkocsikkal és halottakkal. A Kilián laktanyával szemben levő ház is félig leomlott.

Akkor a Gatler néni azt mondta, márpedig legalább a gyerekeknek enniük kell! Neki van még egy kis cukra, meg egy kis rizse, ha már tej nincs is, legalább főz egy kis „cukrosrizst” a mosókonyhában. Meg is tette. Bevallom, életemben olyan borzalmasat nem ettem. Két-három falatnál többet nem is tudtam legyömöszölni belőle a torkomon. Nagyanyám kicsit szégyenkezve mondta is Gatler néninek: „nagyon rossz evő gyerek.” Gatler néni rám mosolygott, és megsimogatta a fejemet.

Egyszer csak dörömbölni kezdtek a földszinten a pincébe vezető, gondosan bezárt vasajtón. A dörömbölés egyre hangosabb és türelmetlenebb lett. Ezért Horváth bácsi óvatosan kinyitotta, hogy megmondja, ide nem lehet sebesülteket behozni. Ám a vasajtóban nem sebesültszállítók álltak, hanem apám, mindkét hóna alatt kétkilós kenyerekkel.

Lett is nagy öröm! Nagyanyám odaszaladt hozzá, zokogva borult a nyakába. Apám azt mondta: „Jól van már, Mama! Nem kell sírni!” Azt, hogy miként jutott el hozzánk a Belvárosból, a Nádor utcából, hol tett szert a kenyérre, nem mesélte el. Csak annyit fűzött hozzá, „Tudtam, hogy már nem lesz kenyerük!” Azzal sarkon fordult, „most már mennem kell!” – mondta, és becsukta maga után a pinceajtót. Nagyanyám még utánakiáltotta: „Vigyázz magadra, édes fiam!” De ezt talán már nem is hallotta.

A kenyeret beosztottuk, mi, gyerekek, biztos nem éheztünk. Pár nap múlva azután már csillapodott annyira a lövöldözés, hogy Horváth bácsi és Németh bácsi megint fölkerekedett, hogy a liszttel együtt eljussanak a pékségbe. Nemsokára meg is érkeztek friss, ropogós kenyerekkel. Mondhatom, óriási ováció fogadta őket.

Az egyre inkább elcsöndesedő lövöldözés közben a ház lakói szép, lassan kezdtek visszaszivárogni a lakásukba. Először csak a földszintiek szedelőzködtek, azután a többiek is. A második emeleti fordulóban Dvorkó bácsi várta az érkezőket. „Na, ugye, hogy túléltem!” – kiáltotta, és mindenkit gyorsan beinvitált a lakásába. A matracok nem az ágyán voltak, még mindig a lichthofra néző ablakait takarták.

Aztán mi is elindultunk, hogy fölmérjük a lakásunkat ért rombolást. Addig nem léphettünk be, amíg a nagybátyám össze nem szedte a nagyobb gránátszilánkokat. Amikor a konyhába értünk, „elsirattuk” az almáspitét. A nagynéném dühödten kezdte összetakarítani a porcelándarabokat, a rájuk maszatolódott almával együtt, a kitört ablakok cserepeit, és a kisebb-nagyobb faltörmelékeket.

A kapunkkal szemben, a telefonfülke mellett, a vaskapu előtt, már hatalmas halom sitt állt, az utca lakói mindannyian odahordták egy halomba a házukból a törmeléket. Az unokatestvéremmel mi is oda vittük le, amit a nagynéném összetakarított. A nagymamám közben csomagolópapírral beragasztotta a kitört ablakokat.

Másnap a nagybátyám azt mondta, hogy lemegy a pincébe megnézni, maradt-e ott valami, és hoz föl egy kis szenet, befűteni. Évi és én is vele tartottunk. Ám a szükség, az szükség, ahogy leértünk, rám is jött. Azt mondta a nagybátyám, menjek a mosókonyhába, ott van még a bili, és ment tovább a rekeszünkhöz rámolni. Én azonban nem voltam hajlandó bemenni abba a félelmetes helyiségbe, így hát lekucorodtam a pincefolyosó kellős közepén. Az unokatestvérem kiabálni kezdett, hogy ne csináljam, nem lesz ez így jó. A hangoskodásra visszajött a nagybátyám, és azt mondta, ez így tényleg nem lesz jó. Ráparancsolt az Évire, azonnal menjen föl szemeteslapátért, seprűért, azzal szedjük össze, amit odacsináltam, és vigyük ki a sitthalomra.

Évi nagyon dühös volt, először is, hogy újra meg kell másznia a három emeletet, aztán azért, mert „szar ügyekkel” kell foglalkoznia. Még majd meglátja valaki! Végül megkerült a lapát, össze is szedtük a produktumot, de, hogy senki ne lássa mi az, leterítettük egy újságpapírral. Évi a kezembe nyomta a lapátot, és azt mondta induljunk. Így aztán fölmentünk a pincéből, végigvonultunk az udvaron, én elől, kezemben egy lapáttal, a lapáton az újságpapírral letakart kakival, mögöttem, szigorú strázsaként egy seprűvel az unokatestvérem. Furcsa menet voltunk. Ahogy kiléptünk a ház kapuján egy hideg és gonosz szélroham azonnal elvitte az újságpapírt. Dermedten álltunk, néztük, ahogy a szél egyre csak viszi, sodorja tovább… 

Végül körbepislogtunk, aztán Évi megbökött, rohanjak, és dobjam a sittre a dolgot, elvégre én csináltam. Megtettem, és mind a ketten szélvészként visszafutottunk a pincébe. Csak abban reménykedtünk, a házból senki se látta. Ha látták is, nem tették szóvá soha.

Ám a félelmekből azért még ezután is kijutott. Mi, gyerekek, a folyosón játszottunk, amikor egyszer csak egy tank érkezett a házunk elé. Bejönni nem tudott, ahhoz túl széles volt, hogy beférjen a kapubejárón, de a csövét bedugta a kapun. Mikor megláttuk, a folyosó oszlopai mögé bújtunk. Néztük, hogy a tank csöve először faltól-falig, aztán föntről lefelé ide-oda jár, és meg sem mertünk nyikkanni. Kiderült, hogy fegyvereket meg „ellenforradalmárokat" keresnek. A házmester közölte velük, itt olyanok nincsenek. A közben visszaköltözött Esztergály bácsi is bizonygatta, hogy nincsenek, és, hogy őt is, a családját is a ház lakói mentették meg. Végül a tank szép lassan, komótosan visszahúzódott, és rút hernyótalpain továbbkúszott a következő házhoz.

Az élet lassan kezdett visszatérni a szokásos rendbe. A visszazökkent időt mutatta, hogy értesítést kaptunk, a Bakáts téri iskolában segélycsomagot osztanak a gyerekeknek, menjünk mi is el érte. Elmentünk. Szép, napos délelőtt volt, úgyhogy a csomag átvétele előtt – a harcok után először – kimentünk a körútra levegőzni. Féltem, de kíváncsi is voltam, milyen lehet egy hulla. Szerencsére azt már nem láttunk, de a Ferenc körúton a villamossíneken végig kiégett harckocsik álltak bizonyítékául annak, nemrég itt csata folyt. A Bakáts téri iskolával szemben, a Bakáts téri templom körül, a szokásos füves tér helyett friss sírhalmok púposodtak körös-körbe. Mindegyikükön sok-sok gyertya és mécses égett.

Az iskolában némi sorállás után megkaptuk a két kartondoboznyi segélyt. Egyikben meleg pulóverek, nadrágok voltak. Az unokaestvérem évekig hordta azt a norvég mintás pulóvert, amit a dobozból vettünk elő. Rám minden nagy volt. A másik, sokkal kisebb doboz kekszekkel volt tele, az alján pedig egy nagy darab vaj lapult. Azt szépen, lassan kicsomagoltuk abból az aranypapírból ami rejtette, és a vajat egy kistányérra tettük. Nagyanyám felkiáltott: „Nézzétek, ez igazi dán vaj! Nézzétek, milyen gyönyörű sárga!”
És mi hosszú, hosszú ideig csak bámultuk és bámultuk, tényleg, milyen gyönyörű sárga! Jó sokáig nem is mert senki a kenyerére kenni belőle egy késhegynyit sem.

( Az 1. részt Hatévesen 56-ban címmel itt olvashatják.)