Hátramenet májusban
A májusban történteket mintha már láttuk volna, mintha már hallottuk volna… Vagy mégsem? Májusban csak kapkodhattuk a fejünket annyiféle hatás ért minket, hogy képtelenek voltunk még azt is átlátni, mi az új fejlemény és mi az, ami régi, nagyon is régi. Ám, ha türelemmel végigbogarásszuk az elmúlt harminc nap eseményeit, akkor a mögöttük kitapogatható folyamatokból a legkevésbé sem hámozhatunk ki biztató mozzanatokat. Sőt. Éppenséggel mindennek az ellenkezőjére gyanakodhatunk. Csúszunk lefelé, egyre lejjebb. Igaz, egyelőre még nem hanyatt-homlok…
Áprilisban a hazai infláció magasabb, mint a kontinensen bárhol. De majd!
Az év végére már szelídül. Akkor már egy számjegyű lesz. Igen ám, de ezt hallottuk már áprilisban meg márciusban is. A tavalyi év végén is nálunk volt ez a szám a legmagasabb, akkor még azt hallgathattuk, hogy ez a szankciók miatt van, a szankciók meg az elhibázott uniós politikai miatt, és ha a szankciók megszűnnének, akkor az infláció is tüstént a felére csökkenne. Végül is a magyarázatok tán változnak, csak az infláció nem. Az marad. S akik fix bérekből, jövedelmekből élnek, azok pedig kénytelenek naponta szembesülni az árak JELENLEGI emelkedésével, leginkább az élelmiszerek kapcsán. Persze lehet, hogy jövőre az infláció már egy számjegyű lesz, de attól még az emelkedő árakon fogunk bevásárolni, mert semmi sem lesz olcsóbb. Csak a jövedelmeink érnek majd sokkal kevesebbet.
További részletek itt, itt, itt, itt és itt.
Májusban a diákok és a tanárok tüntetni mentek, többször is tüntettek, mert... miért is?
Mert elegük lett mindenből, leginkább abból, hogy évek óta minden panaszukkal süket fülekre találtak. És minél hangosabban panaszkodnak, minél többen teszik ezt, annál süketebbek ezek a fülek. De így volt ez áprilisban meg februárban, sőt, tavaly szeptember óta folyamatosan, minden hónapban. Semmi sem változna? Azért az mégis valami, hogy az egyre türelmetlenebb tüntetők ezúttal már megismerkedhettek a könnygázzal, meg a keménykezű rendőrkordonokkal is. Ne mondja, ne mondhassa senki sem, hogy nincs változás, igenis lett. A kormányzati felelősséget viselő rendőrtábornok ugyan nem hallgatja meg a tüntetőket, így be kell érni az utcai rendre vigyázó rendőrök megértésével. Ez is megoldás. Ez is megoldás?
További részletek itt, itt, itt és itt.
Májusban a gazdaság mindinkább a recesszió felé tartó folyamatokról tanúskodik.
Igaz, így volt ez már áprilisban meg márciusban is, akkor még azzal nyugtattak bennünket, hogy mindez legfeljebb technikai recesszió. Májusban már eltűnt a „technikai” jelző, a probléma viszont a legkevésbé sem. A gazdaságpolitikáért felelősséget viselőket viszont mindez roppantul kevésbé idegesíti, ezúttal is képesek voltak a jövő évi költségvetést már májusban felvázolni, négy százalékos növekedést feltételezve akkor, amikor még nem sok fogalmuk lehetett az idei éves teljesítmény alakulásról sem. Igaz, így volt ez tavaly is, meg tavalyelőtt is. Legfeljebb majd jövőre is négy-öt naponta módosítják az eredeti elképzeléseket. Végül is, a saját szavunkat akkor vonjuk vissza, amikor csak akarjuk. Hiszen a miénk. Az is a miénk.
Minden a miénk. Majd újra meg újra kijelentjük, hogy mi „nem ismerjük a megszorításokat, még magát a szót sem”. Mindeközben újabb – rejtett – adókkal, átláthatatlan tömegű beruházás-csökkentéssel, mindenféle – előzetesen beígért – kiadáscsökkentésekkel, ezermilliárdos nagyságrendű forráskivonásokkal próbáljuk meg helyrehozni a választások előtti osztogatások káros következményeit. De mi akkor sem fogunk megszorításokkal élni. S ha mégis, az úgyis csak külföldről szivároghat be hozzánk. (Mint az általunk fizetendő, legmagasabb gázszámla is.)
További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.
Májusban már MAJDNEM megszületett a megállapodás
…a két éve függőben lévő uniós pénzek sorsáról. Már a zöld fény is villogni látszott. Igaz, néhány nappal később megszólaltak azok az uniós vezetők is, akik sokkal kevésbé tűntek optimistának. Igaz, így volt ez márciusban, februárban, tavaly télen, ősszel és nyáron is. Mindig „majdnem” volt. Mindig úgy tűnhetett, hogy elhárult már a legutolsó akadály is, hiszen mi már tavaly is, meg az idén is számoltunk e források hazai felhasználhatóságával. Sőt, most még/már a jövő évi költségvetésben is számítunk rájuk. Aztán meg… ahogyan – és ahányszor – teljesítünk néhány kritériumot, olyankor mindig az derült ki, hogy újabb és újabb elvárásoknak kellene eleget tennünk. Vagy ami még kellemetlenebb: mi azt mondjuk, hogy mindent megoldottunk, mindent teljesítettünk. Az álnok brüsszeliták meg rendre képesek minket megcáfolni, és azt állítani: dehogy is teljesítettünk mindent. Szinte semmit sem.
Nincs ember, aki ma, május végén, képes lenne megjósolni, hogy meddig is folytatható ez a fajta számháború. Néhányszor ugyan már leolvasták a homlokunkról a számainkat, mi azonban rendre újakat ragasztottunk a helyükre. Egy igazi számháborúban már réges-régen kiállítottak volna bennünket.
További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.
Májusban azonban továbbra is tart az IGAZI háború
… igaz, így van ez már tizenötödik hónapja. Mindennek pedig megvannak a maga jól ismert kül- és belpolitikai következményei is. Május 12-én például a kormány a háborús veszélyhelyzetre hivatkozva, 180 nappal meghosszabbíttatta azt a rendkívüli állapotot, amelyre támaszkodva már egy éve lényegében törvényesen folyhat a rendeleti kormányzás. Igaz, így volt ez 2022 májusa előtt is, akkor még az éppen lecsengő járvány lehetett minderre az indok. És már így volt ez 2020 tavaszától. Az alkotmányos hókuszpókuszt félretéve, elegendő, ha csupán a LÉNYEGRE irányítjuk a figyelmünket. Az Orbán-kabinet évek óta mindenféle belső korlátot, ellenőrzést, féket félretolva, úgy kormányoz, azt csinál, úgy dönt, ahogyan az neki tetszik, és ezért utólag sem tartozik elszámolási kötelezettséggel. Némely eltökélt médium időnként kimutatja, hogy a rendeleti kormányzás körében számtalan alkalommal hoznak olyan – főként pénzügyi/újraosztó jellegű – döntéseket, amelyeknek a legkevésbé sincs közük a hivatkozott veszélyhelyzetekhez.
További részletek itt, itt és itt.
És e háborúnak továbbra is megvannak a maga kellemetlen és egyre kevésbé megoldható külpolitikai következményei.
E kellemetlenségek mindinkább fakadhatnak abból a – szinte az első pillanattól – vállalt téves pozícióból, miszerint a magyar kormány fölöttébb megértő az orosz állásponttal (harcállásponttal…) szemben. Illetőleg nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem arra, hogy a megtámadott ukrán fél hibáit ismételgetve relativizálja a homályos magyar álláspont értelmét. Ide tartozó talány az a lépéssorozat, ahogyan a magyar kormány rendre vétókkal igyekszik megakadályozni az egységes európai fellépés különféle fázisait, s erre májusban is akadt példa. A külpolitikában rendre fölös konfliktusok kitöréséhez vezet az is, ahogyan a magyar kormányfő nemzetközi színtereken is teríteni igyekszik fölöttébb ellentmondásos magyarázatait. Májusi szereplésein még a korábbi blődségeket is felül tudta múlni azon megállapításával, miszerint e háborúban nem az a fő kérdés, hogy ki kit támadott meg… Ukrajna úgysem nyerhet… És a magyar diplomácia utána nem győzött álmélkodni, magyarázkodni, megsértődni amiatt, hogyan forgatták ki külföldön főnökük jóindulatú szavait. A probléma ugyanis az lehetett, hogy ez a „jóindulat” ezúttal is leginkább az orosz fél irányába mutatkozott meg.
„Orbán Viktor szerint a konfliktusban nem az a fő kérdés, hogy ki támadott meg kit, hanem, hogy mi fog történni a következő reggel: újabb emberek fognak meghalni. A miniszterelnök szerint ezért mindenekelőtt tűzszünetre van szükség, utána pedig el lehet kezdeni az új európai biztonsági rendszer megtárgyalását. Hozzátette: a béke szerinte csak az Egyesült Államok és Oroszország közötti megállapodással képzelhető el”
További részletek itt.
xxx
A sokszínű, ezerfelé elágazó májusi napok eseményei közül e havi krónikánkban mindössze hat csomópontot emeltünk ki. A terjedelmi korlátok miatt nem lehetséges e hatféle mozzanat közötti kapcsolatokat, szinergikus hatásokat kielégítő aprólékossággal bemutatnunk. Rövid konklúzióként azt mégis meg merjük kockáztatni, hogy a hosszabb ideje fenntartott, lassanként intézményesítetté vált rendkívüli állapot, s a velejáró rendeleti kormányzás parttalanná tett lehetőségei, az ellenőrizhetőség teljes hiánya alapvető bázisa lett mindazon tendenciáknak, amelyeket inkább minősíthetünk negatívumokként, mintsem előrelépésekként.
