Hegedűs D. Géza: Falakat építünk egymás közé

– Aggódsz-e azért, hogy a kultúra elveszítheti a szabadságát?

– Kettős gondolataim vannak ilyenkor. Van egy adminisztratív határok közé beszorított, intézményesített kulturális élet, amelyben teszi mindenki a dolgát a maga helyén. Itt a kultúrpolitikát gyakorló adminisztráció rendeletekkel, törvényekkel preferenciákat tud felállítani, olyan feltételeket teremteni, amelyek irányt szabnak – és ezek sokszor korlátokat is jelenthetnek. Ha a kultúrát szűken értelmezzük, csak a művészetekre, vagy a tudományos, szférára tekintünk, akkor ezekben a mindenkori kormányzat, vagy önkormányzat által, adminisztratíven fenntartott intézményekben az alkalmazottaknak, a vezetőknek az említett szabályok mentén kell tevékenykedniük. De ne felejtsük el, hogy itt döntő módon alkotó emberek végzik a dolgukat. Ez pedig annyit jelent, hogy az ő szellemük nem korlátozható, mert egy művész, vagy tudós kutató fantáziája szárnyal, és ily módon teremti meg a saját alkotását, jut újabb tudományos eredményre.

Ez a folyamat nem szorítható be paragrafusok közé, mert ez a dimenziója a kultúrának szabad, itt nincsenek határok. Itt időbeli korlátok sincsenek, a távolító évezredek, évszázadok eltűnnek; nemzedékek fogják egymás kezét, egyik tehetség a másikat feltételezi, hiszen elődeink a mestereink is, és „szent irataikat” megismerve, magunkévá téve, ezek inspirációja nyomán tesszük szabadon a dolgunkat. Egymásra épül a tudás, egyik következik a másikból, vagy éppen ellenkezőleg, a másik tagadásából. Kérdésedre Weöres Sándor így felelne: „Ha valaki a 'tudomány és művészet pártfogója', ez majdnem oly nevetséges, mintha egy vallásos emberre azt mondanák 'az Isten pártfogója'. Ahogy Isten nem függ attól, hogy hisznek-e benne, éppúgy a tudományt és művészetet sem érinti, hogy törődnek-e vele. A tudomány és művészet hazája nem a lét, az 'esse', hanem a lehetőség, a 'posse', s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb... És ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő pusztulása ez, hanem... az emberé.” De a művészet és a tudomány között van egy döntő különbség, hogy a tudományos felfedezések – szemben a művészeti alkotásokkal – meghaladhatóak.

– És a művészet esetében?

– Vannak költők, akik versek helyett haditerveket írnak, megszállási övezeteket kalibrálnak, de az igazi művészet nem mértani feladvány, nem konkrét egyenletekkel, képletekkel, számokkal bizonyítható tényeket közöl – nem adatolható végeredményt. Az a szabály, hogy nincs szabály. A művész nem végeredményben gondolkodik, hanem folyamatban: pillanatról-pillanatra, amely újabb pillanatot indukál, s közben számtalan kérdés merül fel, amelyre megoldást kell találni, válaszolni kell. Ez maga a szabadság, nincs előregyártott recept. Az utat, amely olykor gyötrelmes, sok munkát igénylő, végig kell járni. Így születik meg a végeredmény: a műalkotás. Olyan, mint amikor Kolumbusz elindult Indiába, és felfedezte Amerikát. Minden műalkotás, vagy életmű, a szellemi szféra végtelen univerzumában egy-egy felfedezett csillag, bolygó, vagy naprendszer, s az meghaladhatatlanul úgy marad az időben, mindétig. Ha más alkotók által valami új mű, életmű jön létre a korábban megszületettek mellett, azok külön territóriummá válnak.

És amíg ember él a világban, szabadságában áll mindenkinek birtokba venni ezt a szellem-birodalmat, ahol mindenkinek jut hely – a maga szükségletei szerint. Van ennél demokratikusabb hely a földön? A művészet nem tud egzakt választ adni a világ, a lét olykor elviselhetetlen nehézségeire, de kérdéseket tud megfogalmazni, láthatóvá tud tenni emberi problémákat, konfliktusokat, bevilágíthat a társadalom és az emberi lélek mélységeibe, beszélni tud az egzisztenciális válságokról, együtt gondolkodásra inspirálja a befogadó közönséget, társainkat, akik velünk, körülöttünk élnek, ugyanabban a világban, és ugyanazt az életet élik, mint mi, mindannyian. Az alkotások segítségével megérthetővé válik sok minden a mi életünkből is, de abban ugyancsak segíteni tud, hogy a saját életünk kérdéseire önmagunkban választ találjunk. Ebből pedig az következik, hogy a művészet szabadsága nem korlátozható.

– Három dolgot állítottál most, ha jól értelmeztem: az egyik, hogy a hatalom feladata a keretek megteremtése, az infrastruktúra kialakítása ahhoz, hogy a művészet működni tudjon, a művész dolga, hogy alkosson, és a harmadik állításod az, hogy nincs az a hatalom, amely képes a kultúrát maga alá gyűrni…

– Te most a hatalomról beszélsz, én pedig az államra gondolok. Beszéltem az adminisztrációról, amely eleve feltételez egy társadalmat irányító államgépezetet, amelyet a társadalom tart el, az általa befizetett adóból. Ilyen értelemben tágítom tehát a kört: a mindenkori állam felelőssége lehetőséget teremteni ahhoz, hogy minél egészségesebb, műveltebb polgárok lehessünk, hogy minél gazdagabb, biztonságosabb és élhetőbb legyen az életünk, hogy a családban, a munkahelyünkön, céljaink elérése érdekében azonosak lehessünk önmagunkkal. Ezen körülmények megteremtését is a polgárok – és nem az általad említett hatalom gyakorlói – finanszírozzák adóforintjaikkal. És minden ember egy külön világ. Ha Magyarországra, erre a 93 ezer négyzetkilométerre gondolok, azt látjuk, hogy itt tízmillió ember teszi a dolgát, mindenkinek megvan a maga által teremtett világa, mindenki egy külön gazdag személyiség. És minden egyes ember megérdemli, hogy a fent említett lehetőségek adják élete keretét. A kultúrához közelíthetünk civilizációs értelemben is. Így, mondhatjuk azt is, hogy egy család hétvégi plázázása is kulturális tevékenység.

Minden emberi cselekvés a kultúra leképeződése. Vagyis valamennyi szakma része a kultúrának. Ilyen szempontból tehát végtelen és folyamatosan változó, gyarapodó a világ. Ezen belül, a művészet a szintézist jelenti, ahol egy-egy műfaj speciális nyelvén fogalmazódik meg az élet sokféle jelensége. Különösen, ha a színházról beszélünk, hiszen az maga egy kis metszete a világnak. És a világ totalitása ott tud sűrűsödni egy-egy színházi előadásban. De a szellemi életben valójában nincsenek elválasztó határok, minden egy nagy folyamat és egyben összetartozás is. Ha rátekintünk a mi irodalmi, színházi, filmművészeti, zene-, tánc-, képző-, és iparművészeti alkotásainkra – mint örök értékeinkre –, akkor azt látjuk, hogy a művek valamilyen ellenállásból, társadalmi, egzisztenciális nyomás hatására, a szabadság nevében születtek. Mindenképpen kritikai éllel, személyes érzésekkel, vágyakkal, és gondolatokkal átitatva. Mesterségesen, adminisztrative, időről-időre megpróbálkoznak kakukktojásokat belerejteni az értékek közé, és van, hogy ebbe a gazdag, színpompás, virágos kertbe „sárkányfog-vetemény” kerül, de hiába, a lelkekben kanonizálódott zseniális művek – mint a szabadság szülöttei – örökké fennmaradnak.

Gondoljunk – többek között – Petőfire, Aranyra, Adyra, József Attilára, Radnótira, Pilinszkyre, Örkényre, Petrire, Esterházyra, Kertész Imrére. Bartók Béla és József Attila ugyanabban az időben éltek és alkottak; a „város peremén” elviselhetetlen létről beszél József Attila, és ugyanarról vijjog, süvölt a zene nyelvén Bartók Béla, a „Csodálatos mandarin” című művében. A vers, fájdalomtól izzó líra, maga a nyers, drámai valóság, és ugyanilyen, vágy-teli vadsága, indulati töltése, éles sarkai van annak a zenének. Ugyanarról beszélnek mindketten. A hiányról, a lét elviselhetetlenségéről, a „vasvilágról”, és arról, hogy azok az emberek, akik ebben a közegben az élet alatt léteznek, megérdemelnék azt, hogy emberhez méltó életet éljenek. Ne csak a Ritz szállón kívül, a járdán hallgathassák a kiszűrődő zenét – hogy Szép Ernőt is ideidézzem –, ne csak a keveseknek legyen jó, hanem minél több embernek. Ezért téved tehát minden, korlátok közé szorító akarat, mert a művészet gazdagsága pont abból fakad, hogy amiről beszél, amit bemutat, az legtöbbször opponálás, kritika, szembesítő tükre az adott világunknak, a fájdalom legyőzése, gyógyszer. Mert ha ezt valaki megérti, átlátja, akkor pontosan tudja, hogy nem lehet monokrómmá tenni a világot. Soha, de soha nem válhat egyszínűvé.

– Leszállva az éteri magasságokból, de a te megfogalmazásodnál maradva: ez a kormány éppen, hogy monokrómmá akarja tenni a művészetet, aktuálisan a színházi világot…

– Ezt nem lehet megtenni. Elmesélek neked valamit: egyik nap elromlott a televízióm. Felhívtam a szolgáltatót, és harminckét lépésben egy robottal beszéltem. Csak igennel és nemmel kellett válaszolnom. Olykor türelmet kért, megvizsgálta a technikai problémát. A harminckettedik kérdésre adott válaszom után megmondta, mi a baj, és azt is, hogy négy órán belül egy szakember hozza a meghibásodott alkatrészt és kijavítja a hibát. Úgy is lett. Oda akarok kilyukadni, hogy ma, a robotizálódó világban, amikor minden egyidőben van jelen, a maga gazdagságával, azaz felveszem a telefonomat, és benne van minden, akár az is, hogy mi van most éppen a balatoni kikötőkben, de bekukkanthatok egy hollandiai Rembrandt kiállításra, vagy a Széchenyi könyvárból kiválaszthatom, mondjuk Aiszkhülosz drámáját…Ezért nem értem tehát ezt a vakságot, mert lehet ugyan paragrafusokat hozni, lehet törvénygyártó túlmozgásosságban demonstrálni az erőt, de a világ olyan virulens, hogy ezekben a paragrafusokban nem megfogható, nem megköthető, kicsúszik a résein át. Ajánlom olvasásra, Ovidius Metamorphoses-át. Nem lehet lekötözni azt, ami bennünk a változó ember.

– Ahogy hallgatlak, az jutott eszembe, hogy nem mondasz te mást, mint Nagy Ervin, csak sokkal szofisztikáltabban teszed..

– Sok generációs különbség választ el Ervintől, akit én egy nagy formátumú, korosztályának egyik legnagyszerűbb színészének tartok. És mindenki más-más alkatú. Ez a bő három évtizednyi távolság, amely elválaszt bennünket, más gondolatokat, megfogalmazásokat indukál bennünk.

– Te óvatosabb, körültekintőbb vagy, illetve nagyobb mélységeket látsz, netán kevésbé vagy hajlamos a személyeskedésre?

– Mindig folyamatban és rendszerben kell gondolkodni. Ami most történik, az egy rendszer logikája. És ebből viszont logikusan következtek ezek a lépések. Nemzetközi és hazai szakirodalom támasztja alá, hogy egy hatalmas apparátussal és energiával működtetett állam az általa választott úton, az útfüggőség tehetetlensége okán nem, vagy csak nehezen tud korrigálni, egyre jobban csökken az önkorrekciós képessége, így elsöpör, magával sodor sok kreatív, törékeny, egyéni sorsot, értéket teremtő, kis közösséget, megtartó, jövőt hordozó emberi, szellemi kulturális jelenséget. A produktív, kreatív, tehetséges, öntörvényű individuum személytelenné válik, az önző számítás hideg vizében elmerülő, arctalan adminisztráció szemében, és költségvetések végösszegeinek alanya lesz csupán. Személytelen: a fenntartható fejlődés néhány százalékban kimutatható számszaki kifejeződése. Mintha csak egyirányú, hierarchikus lenne ez a viszony. Pedig a kultúra nem csak kiadási tétel. A már emlegetett civilizációs kultúrának, s benne a művészetnek is van közgazdaságtana. A szellemi, erkölcsi, pszichológiai, szociológiai, társadalmi hatásain túl, gazdaságilag is kimutatható a költségvetést növelő hatása. Erről a KSH adatain, felmérésein keresztül is megbizonyosodhatunk, de a nemzetközi és hazai tudományos szféra, és az UNESCO jó néhány tanulmánya is megerősíti ezt a tényt. De a törvényalkotók ezen nem gondolkodnak.

– Miért nem gondolkodnak?

– Mert a jelen idő rabjai számára, ismeretlen a hosszú távú logika, s az „azonnal” logikáját követik. A legfőbb mutató a pillanatnyi haszon. A Maslow-piramist szokták példaként említeni, hogy a létezésünknek hányféle rétege van: van, amikor csak a túlélés a feladat, aztán a biztonság, és eljutunk odáig, amikor az embernek már van más igénye, mint a materiális javak; szellemi és lelki igények. És vágyunk visszajelzésekre a világból, hogy tudjuk, amit csinálunk fontos, értéke van. És ennek a piramisnak a csúcsa az a hozzáadott kulturális, művészi érték, amely egy közösség létezésének  szellemi alapját adja a mindennapi lét során. Az a tapasztalat, hogy koronként, válságos időkben, először ez a csúcs szokott lemetsződni. Azt felépíteni újra nagyon-nagyon nehéz. Mondok példát. A magyar pszichiátriai iskola mindig is kimagasló volt, Európa-hírű. Sok olyan tudós tette a dolgát később, más országokban, akik itt kapták a tudást, a megalapozottságot. Ennek fő bázisa Lipótmezőn volt, abban az épületben, amelyet most emészt az idő, jó két évtizede eszi a gaz. A hajdan volt gyönyörűséges épületnek télen pattannak el az ablakai, málnak a falak. Kitűnő filmforgatási helyszín a pusztulás megmutatására. De ebben az épületben létezett egy majd másfél évszázados pszichológiai iskola. Azért hozom elő ezt a példát, hogy megmutassam: egy műhely, nem egy épület. Egy műhely egy nagy szellemi folyamat leképeződése. Ott az elődök, a jelenvalók és az utódok egy nem látható szellemi épületet alkotnak.

A Tudományos Akadémia sem egy épület, ahogyan egy színház sem. Odáig akarok eljutni: megszüntethetőek, kiiktathatóak, lerombolhatóak ezek a műhelyek, és ha ez bekövetkezik, ott egy mély seb marad a kultúra örök életű cédrusfáján, hogy Nagy László költőt is ideidézzem. Szétszóratnak az alkotó emberek, csak a hiányukat érezzük. Hol van az a pszichológiai iskola, amely most is épülhetne tovább, és segíthetne számtalan emberen. Azt olvasom, hogy a jövőt illetően, az a legnagyobb veszedelem – a materiális létünk nehézségein, az éghajlati változásokon túl –, az, ami az emberek pszichéjében fog lezajlani. Pszichológiailag fog nehéz helyzetbe kerülni a világ, nem csak a mi társadalmunk, hanem a világon létező emberek sokasága is. És ezen nem is látom, hogy gondolkodna bárki, pedig nagyon nagy a veszély – a közeledő totálisan digitalizált, robot-korszak küszöbén. Csak a mindennapi materiális léttel foglalkoznak. Ez az alapvetés. A fenntartható fejlődés, az egyik varázskifejezés mostanában. De ezt az egyén, a törékeny egzisztencia éli meg, Az egyén, aki a biológiai léte mellett, intellektussal, lélekkel rendelkezik, idegrendszere van, és fel kell dolgoznia a fejlődést, alkalmazkodni hozzá. Tudósi segítség, és művészetek nélkül nehéz lesz.

Olvastam, hogy a tengerparton találtak hatalmas, óriás teknőstojásokat. A tudósok megbontották őket, és azt tapasztalták, hogy hihetetlen vastag faluk van. Emiatt az utódok nem tudtak kikelni belőle. A földtörténeti szélsőséges eseményekre ilyen biológiai választ adtak az utódokról gondoskodó óriás teknősszülők, hogy védjék a születendőt. Emiatt pedig olyan vastag falú tojásokat raktak le a tengerpart homokjába, hogy az utódok nem tudtak már kikelni a tojásból. Benne pusztultak. Ezt akarom mondani. Az ember is sokszor addig védi az élőt, hogy a végén saját börtönévé válik, nem tud kitörni belőle. Szentgyörgyi Albert az egyik esszéjében – nagyon jövőbe látóan – arról írt, hogy milyen különösek vagyunk mi, emberek, hogy miközben a csillagközi térben kutatjuk a táguló világot, mindenhova el akarunk jutni a szabad világegyetemben, ugyanakkor falakat építünk. Falakat, egymás közé. Elzárjuk egymást egymástól. Az egyéni problémák mindig abból adódnak – és ezáltal a közösségiek is –, ha korlátozva van a szabadságunk, ha korlátozzák az életünk kiteljesedését.