Hegedűs D. Géza: Hallgatni akartam…

Azt kérdezed tőlem, hogy ha nem játszottam volna, kimegyek-e a Szabadság téri tüntetésre, Nagy Imre „elhurcolása” miatt? Úgy kezdeném a válaszomat, hogy mély szomorúsággal konstatálom ezt…Nem az esemény politikai vetületéről beszélek, hanem a személyes érintettségről, mely a családi mitológiámhoz,vagyis az életemhez tartozik.

Én Szabolcs Szatmár Bereg megyében, Ibrányban születtem, 1953-ban, ahol a szüleim magyar-történelem szakos tanárként, pedagógusként dolgoztak. Hiába van Ibrány háromszáz kilométerre Budapesttől, az ’56-os események, hírek fölkavarták, és miután a rokonság egy része a fővárosban élt, apám úgy gondolta, hogy élelem szempontjából nehéz helyzetben lehetnek, és ezért rávett, ott Ibrányban egy teherautó sofőrt, Wágner Bandi bácsit, hogy kajával megrakottan jöjjenek fel Budapestre.

Hozott utánpótlást a rokonságnak, hiszen volt mód otthonról hozni egy kis disznóságot, krumplit, ezt-azt, mert hallotta a rádióban, hogy Pesten még kenyeret szerezni is nehéz volt.

Ugyanakkor hajtotta a kíváncsiság is; élt a fővárosban egy újságíró barátja, szintén földi, az akkori Szabad Nép munkatársa, és őt is meglátogatta. Személyesen akarta látni, hogy mi történik Budapesten. Képzeld el, ezt később, a forradalom után, bűnéül rótták fel apukámnak, hogy ő ’56-ban feljött Budapestre. Egyébként pedig, mint Ibrány egyik meghatározó értelmiségije, meghatározója volt az ibrányi eseményeknek, arra próbált néhány társával ügyelni, hogy ne legyenek szélsőséges megnyilvánulások, és rend legyen a faluban; ez nem jelentett semmi különöset, megalakították a Petőfi-kört, de ennél több nem történt, ám később ezt is bűnként rótták föl neki.

Egész életében bele kellett írni az életrajzába, hogy ő ellenforradalmár. Büntetésként, mint tanárt Ibrányból, száműzték Nagytanyára. Ott összevont tanítása folyt minden Nyagytanyán élő iskoláskorú gyereknek, egy tanyasi tanteremben, ahol apukám 1-8 osztályig tanította ezeket a gyerekeket. A hatvanas évek elejéig ez volt az ő egyik büntetése… Apámnak szép könyvtára volt, sokat olvasott, nagyon jól írt, és mindig érdeklődött a világ iránt. Ezt a kíváncsiságot örököltem. — Sajnálom, hogy így belemerülök ebbe, de fontos volt ahhoz, hogy eljussak egy nagyon fontos értelmi és érzelmi momentumhoz, és rámutatni valamire, ami nem csak egy pillanatról szól. — Szóval, Apukámnak bűnhődnie kellett egész életében azért, mert úgy gondolta, hogy egy szabadabb, és a feudalizmusba vissza nem térő világban van a helyük az embereknek.

Egy igazi humanista néptanítóként működő ember volt. Csalták őt máshová, a közeli Nyíregyházára, a fővárosba is, de ő mindig ott maradt, mert azt érezte, hogy rá ott van szükség. Egész életében tanult, Debrecenben elvégezte az egyetemet, megalapította az ibrányi gimnáziumot, végül annak az igazgatójaként ment nyugdíjba. Mindig a saját hajánál fogva rángatta ki magát a mélységből, példát mutatva arra, hogy az egyetlen út, ami elvehetetlen az embertől, az a folyamatos tanulás, a megszerzett tudás. 

Egyszer, már tíz-tizenegy éves gyerek lehettem, amikor kihúztam az íróasztalának a fiókját. Azt ő mindig zárva tartotta, de akkor valahogy ottfelejtette a zárban a kulcsot, és én elkezdtem turkálni a fiókban. És a kezembe akadt, képzeld el, egy halom fotó, amelyek az ’56-os eseményeket ábrázolták, attól a bizonyos újságíró barátjától kapta. A forradalom utcai eseményeit láthattam a fotókon, olyan képeket, amelyeket csak akkor láttam viszont a nyilvánosságban, amikor már szabad volt ezeket publikálni.

Ott néztem végig ezeket, töményen az eseményeket, alig kaptam levegőt, láttam, hogy mi minden történt itt Budapesten, a szétlőtt házaktól kezdve, a tankokat, a hömpölygő tömeget, a fejjel lefelé felakasztott ávóst, a rajta lógó táblával, a ledöntött Sztálin szobrot, a forradalom pillanatképeit, mindent. Majd megtaláltam egy összehajtott újságot, ami egy cikkhez volt kiforgatva. Egy rövid hír volt, arról szólt, hogy kivégezték Nagy Imrét.

Most… elérzékenyülök egy kicsit; apán ezt őrizte, egy mártír emlékét őrizte így, fiókba zárva. Mert számára fontos volt. Ő, Nagy Imre adott példát neki, hogy el kell viselni minden nehezet és rosszat, bárhogy alázódik a korban, akkor is. Erősnek kell maradni. Ő tisztességesen helytállt, abban a kis ibrányi közösségben, és ezért ő bűnhődött, egy életen át.

Csak azért meséltem el ezt a nagyon személyes történetemet, amelyről egyébként még soha nem beszéltem a nyilvánosság előtt, de most egész nap ez járt a fejemben. Hogy hány meg hány embernek, családnak, későbbi nemzedéknek fonódott össze az élete ennek a mártírnak a sorsával, hányaknak mutatott példát, erőt, sokmindennek az elviseléséhez, és adott reményt ahhoz, hogy semmi sem tart örökké.

Nem véletlenül vállalta az a három adományozó ember, Demján Sándor vezetésével, hogy összeadják a szoborra a pénzt, hogy az örök mementóként álljon azon a helyen, ahonnan a parlamentre néz, oda, ahonnan ő megszólította a forradalom első estéjén az ő népét.

Ez, ami itt a szoborral most történt megrendít, mélységes szomorúsággal tölt el, mert ez az emlékmű, azzal a híddal, ami összeköt múltat, jelent és jövőt, az most onnan kitépődik és egy nagy seb lesz a helyén. Ha volt integráló momentuma a magyar történelemnek, a szabadságról, az emberek önálló gondolkozásáról, a felnőttségéről, akkor ez a szobor az volt. Ezekről beszélt. Most elvitték innen.

Tudod, én egy városra úgy tekintek – nagyon szeretem Budapestet -, hogy mindent fontosnak tartok benne. Most itt ülünk a Belvárosban, a Duna partján, ha kitekintünk innen, ahol ülünk, pontosan tudom, hogy áll itt két, többszáz éves ginkó fa; én még ezt is számon tartom. Tudom azt, hogy annak idején ki jött le a Vigadó lépcsőjén. Egyik lépcsőjén, egy Bartók koncert után, jött le József Attila, a másik karéjon Illyés Gyula. Akkor éppen nem voltak jó viszonyban, de köszöntek egymásnak. És a két nagyléptékű ember ott volt, ugyanazon az eseményen, egy integráló géniusz koncertjén. Csak azt akarom mondani, hogy bárhova nézek Budapesten, minden az enyém, minden momentuma, a levegője, az emberek, ezek az idegen ajkúak is, akik itt ülnek körülöttünk. Ők mind kíváncsiak a mi városunkra. És ez a város mindig nyitott volt, magához ölelt mindenkit, aki ide tévedt.

Nemrégiben Párizsban jártam, József Attila verseket adtam elő, és a városban sétálva úgy rácsodálkoztam, hogy ott úgy minden a helyén van. Példát mutat arra Párizs, hogy a történelemmel miként lehet együtt élni. Hogy egy templomnak a kertjében van az egyik legvadabb nonkonformista, Apollinaire szobra, de ugyanúgy ott van békén hagyva Voltaire szobra egy járda szélén, vagy Verlaine szobra a Luxemburg kertben, minden ott van, ahogy az idő megszülte…És ott volt Nagy Imre  emlékműve a Pére Lachaise temetőben. Fontos tudni, hogy mit hagyott magából hátra a kor, amelyben megszületett. Azt akarom mondani, hogy fölösleges kapálózni az idő ellen, hisz úgy is folyamatban élünk.

Ahogyan Leibnitz fogalmazza, az idő, a dolgok egymás utánja. Mindennek helye van a világban, ami nem emberellenes. És ott van helye, ahol van. És hagyni kell. Az is a mi történetünk része. Új gondolatokra ébredhetünk általuk. Azt is megtudhatjuk, hogy egy-egy kor mennyi ürességet hagyott maga után, olyan műveket, amelyeknek igazán nincs jelentésük, de akkor is a kor ott van benne. A hazugságok is kiderülnek, de ehhez az kell, hogy ott legyenek. Ez akár lehet esztétikailag elfogadható alkotás, de a kongó ürességet mutatja, a korszerűtlenséget, a gondolattalanságot.

De, ismét Budapestet említve, ha végigsétálsz a Duna-parton az Erzsébet-hídtól a szobrok mentén a CIPŐK-ig, akkor ott meg arra döbbensz rá, hogy ennél sűrűbben és megrendítőbben, mint ahogy Pauer Gyula elmesélte a cipők által azt a kort, kevés képzőművész tette. Azt az embertelen kort, amelyben és ahol a Dunába lőtték a testvéreinket a nyilasok. És hogy mi ebben a mi felelősségünk? Mondok én egy nagyszerű Márai szöveget a Vígszínház stúdiójában, már a hetvenedik elődadásnál tartok. Az a címe: Hallgatni akartam. Márai is hallgatni akart, de megszólította az idő, és rájött, hogy nem lehet, nem szabad hallgatni. A színházban, még a tanítványaimnak is azt tanítom: folyamatban kell gondolkodni, nem végeredményben.

Egy darab próbáját is úgy kell végigcsinálni, hogy ugyan tudjuk a végét, mégis úgy kell végighaladni pillanatról pillanatra, hogy nem tudjuk. Még azt sem tudjuk, hogy a következő pillanatban mi lesz velünk. Minden konstruált világ, a konstruktőreivel együtt ott téved, amikor kifelejti az egyén, az ember reakcióját. És ott is tévednek ezek a konstruktőrök, hogy elfelejtik: ők is emberből vannak, és a cselekedeteik visszahatnak rájuk. És noha egyes tudósok azt mondják: digitális lábnyomunk alapján, algoritmusok irányítanak bennünket, én ezt tagadom.

Ezek a tanulmányok persze nagyon sok érdekeset mondanak el az emberről, arról az emberről, amit mindenféle ellenőrzés alatt tartanak ma már, de erre is úgy kell tekintenünk, hogy benne vagyunk egy folyamatban. Nem kell túlgondolni semmit, saját fontosságunkat sem, részei vagyunk a folyamatoknak, amelyeket azért tudunk befolyásolni. Mégpedig úgy, hogy csinálni kell azt a dolgunkat, amihez a legjobban értünk. Azzal például, hogy a Vígszínház, három játszóhelyen több mint négyszázezer nézőt vonzott, és ezzel a Víg nemcsak Budapestnek, vagy az országnak, de Európának is az egyik legfontosabb szellemi műhelye, alkotó csapata, ahol van bátorságunk egyszerre kortárs darabokkal előhozakodni, klasszikus, komoly drámai művekkel színpadra lépni; találja meg ebben a hatalmas színházban mindenki az örömét. És ehhez nagyon jó csapat állt össze, a társulat nagy része növendékem is volt, amivel azt akarom mondani megint csak, hogy minden egy folyamat.

Az én életem is. Én 1987 óta tanítok a Színművészeti Egyetemen, azóta nagyon sokan gyakorolják ezt a nagyszerű hivatást. Minden növendékem azt vitte el magával, hogy minden ember fenség. Nincs megpecsételés, nincs intolerancia. Úgy kell odafordulni mindenkihez, hogy ők a mi közönségünk. Jönnek a világból, különböző helyekről, és anélkül, hogy megbeszélnék, ott ülnek 1200-an a nézőtéren. Van egy csodálatos dolog a színházban. Mégpedig az, hogy közösen születnek az előadások a nézővel, hiszen a nézők a fantáziájukkal legalább annyit hozzáadnak egy előadáshoz, mint az alkotók. Arra utalok, hogy a nézőben, látva egy-egy darabot, előjönnek a saját életének világló részletei, és ráismer sokmindenben a saját életére, mindenkiből előjön valami személyes. A néző, látva a darabokat, belelép a saját múltjába, aztán visszalép a jelenbe, és ez csodálatos.

Sokszor tűnődöm azon, hogy egy-egy színházi este után akadnak-e olyanok, akik arra gondolnak: holnaptól bizonyos dolgokat másként kellene csinálni. Én ebben mélyen hiszek. Mélyen hiszek abban, hogy holnaptól másként fognak történni a dolgok.