Hét éve halt meg Jancsó Miklós

Halálának híre sokakat megrázott, sokan fejezték ki részvétüket és szomorúságukat. Barátok, ismerősök és ismeretlenek, a szakma, valamint a demokratikus ellenzék pártjainak prominensei. A hivatalos Magyarország zavarban volt. Nem vett tudomást Jancsó haláláról, nem volt mit mondaniuk róla. Három nap elteltével, aztán a kultúrával (is) hivatalból foglalkozó minisztérium közölte, hogy saját halottjának tekinti Jancsót, újabb néhány nap elteltével a főváros vezetése is hasonló közleményben reagált.

Méltatásra, vagy akár csak érdemeinek udvarias sorolására már nem futotta.

Igaz, mit is mondhattak volna. A saját élőjük sohasem volt, így hát megelégedtek azzal, hogy kinevezték a saját halottjuknak. Mit mondhattak volna egy emberről, aki nemcsak gondolkodónak volt kiváló, de „mellesleg” az egyik legzseniálisabb filmrendező.

Soha nem értették azt, amit ő képviselt. Vagy, ha értették, nem szerették.

Más volt, mint amilyenek ők, mert másban hitt, mint amit ők hitnek hazudtak.

Szerencsés az a néhány nemzedék, akik egy országban élhettek Jancsó Miklóssal. Nekem kétszeresen is szerencsém volt, mert egy időben nemcsak a filmjeit, de őt magát is személyesen ismerhettem. Egyik fia, Nyika, nem csupán gimnáziumi osztálytársam, de az egyik legjobb barátom volt. Kis társaságunkkal gyakran időztünk Jancsóék Rózsa utcai lakásában, így tizenévesen abban a kiváltságban volt részünk, hogy a „hatvanas évek szűk levegője” mellett, egy másik világot is megismerhettünk.

Sokat tanultunk tőle és Mészáros Mártától. Persze, nem a filmezés fortélyait, hanem talán még a filmnél is fontosabb dolgokat. Azt például, hogy miként kell nézni és látni a világot. 

Én azóta tudom, hogy miként kell gondolkodni a hatalomról. Nemcsak az akkoriról, és nem csupán a mostaniról, hanem a mindenkori hatalmasságokról. Hogyan és mit kell gondolni róluk, hogyan kell elviselni és túlélni őket.

A hivatalos Magyarország nem volt ott Jancsó temetésén. Egy regnáló, és egy volt államtitkár, valamint a filmfőügyér megmutatta magát egy kis időre, (utóbbi amint tehette, távozott), ám szólni nem szóltak róla semmit.

Jancsó filmjeinek nagy része – bármi volt is a téma – mindig a hatalomról és a kiszolgáltatott emberről szólt. Könyörtelenül mutatta be a diktatúrák természetrajzát, azt, hogy mi mozgatja a hatalmat, és az elnyomás gépezetét működtető embereket.

Élete vége felé rendezett filmjei jutalomjátékok voltak. Ekkorra már mindent elmondott az elnyomásról, ezekben a filmekben már „csupán” azt tudatta velünk és az utókorral, hogy nem számít semmi. A fő, hogy érezzük jól magunkat a világban, és legyünk tisztességesek. Tudjunk röhögni magunkon, mert akkor talán mások is komolyan veszik, ha kiröhögjük őket. Ha máshonnan nem, Jancsótól tudjuk mindezt. Nemcsak a filmjeiből, hanem abból, ahogyan ő itt volt velünk.  

Jó volt Jancsó Miklóssal egy országban élni.