Inotai András: Orbán ámokfutása az erkölcstelenség és az aljasság bizonyítéka

Orbán egy olyan képet töltött fel a Facebook-oldalára a Donald Trumppal történt tárgyalása előtt, amelyen a mögötte álló sasszobor kiterjesztett két szárnya mintha hozzá tartozna. S miután a kép mellé a szokásos szöveget biggyesztette – „Békemisszió 5.0” –, a sugallt üzenet egyértelmű: ő maga a békét elhozó angyal. Ugyanakkor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök washingtoni sajtótájékoztatóján egy kérdésre válaszolva azt mondta: Minden tiszteletem mindenkié, minden tiszteletem minden országé, legyen nagy vagy kicsi, de meg kell érteni, hogy nem minden vezető képes tárgyalásokra. Erő kell hozzá”. Kinek van igaza?

Többféleképpen lehet igazságot meghatározni, mérni. Ez ugyanolyan, mint amikor egy politikus a pillanatnyi előnyt hangsúlyozza, miközben elhallgatja, hogy ebből a pillanatnyi előnyből hatalmas, hosszútávú veszteség származhat. Több okból ez tudatos missziója és üzenetrendszere a magyar kormányfőnek, aki úgy gondolja, hogy ő egy kiváló, nagy politikus, az úristen vagy az angyal pedig már réges-régen arra szánta, azzal bízta meg, hogy teremtsen békét egy kis ország vezetőjeként a nagyvilágban, s emiatt azután körbejárja a világ hatalmasait. Az már persze más kérdés, hogy ez mennyibe kerül, na nem az utazás, a kíséret, a biztonsági környezet, hanem mindenekelőtt a hosszabb távú és az egész országot érintő-sújtó negatív gazdasági-pénzügyi-társadalmi vagy éppen politikai következmények, mint a bizalomrombolás, az elszigeteltség, a kirekesztődés a nemzetközi és mindenekelőtt az európai együttműködésből. 

Vajon mi állhat az egész mögött? 

Szerintem három dolog. Az egyik a pszichológiai – ezzel nem szeretnék foglalkozni, nem az én szakterületem. Az azonban nagy kérdés, hogy egy társadalom 14 éve miért tűr, sőt, esetenként kifejezetten díjaz egy ilyen magatartást, vagyis a társadalom immunrendszere miért annyira gyenge.  A másik az, hogy Orbán úgy gondolta, az Európai Tanács soros féléves elnökségét rögtön az elején arra használja ki, hogy megmutassa, milyen erős is ő, miközben tovább bomlasztja az európai egységet, amit egyébként a nem sokkal korábban összegründolt Patrióták Európáért parlamenti pártcsoporttal már megelőlegezett. És van egy harmadik elem is, ami meglehetősen elsikkadt: a menekültekkel kapcsolatos bírósági ítélet végre nem hajtása miatt indított újabb kötelezettségszegési eljárás keretében Magyarország alig egy hónapja kapott 200 millió eurós azonnali bírságot, és mellé egy napi egy millió eurós fizetési kötelezettséget mindaddig, amíg az adott területen nem hozza összhangba a nemzeti szabályozást az uniós jogrenddel. Ez rendkívüli módon felháborította Orbánt, aki akkor azt mondta: „Töröm a fejem, hogyan oldjuk meg úgy, hogy ez nekik jobban fájjon, mint nekünk ”. Vagyis a bosszú, a megtorlás, majd én megmutatom, elmegyek a falig, sőt, azon is túl, ha kell. Szerintem ezek mind szerepet játszottak a magyar elnökség tudatosan provokatív nyitásában.

Vajon a háború kezdete óta tapasztalt orbáni politizálás mennyire hitelesíti az elmúlt időszakban mantrázott békepártiságát? Mennyire lehet ezt elhinni neki?

Már többször elmondtam, s továbbra is az a véleményem, hogy a háború egy következmény, egy olyan agressziónak a következménye, ami Európában a II. világháború óta nem fordult elő, ami durván szembemegy mindenfajta emberi joggal, politikai önrendelkezéssel, nemzeti függetlenséggel. A háború az orosz invázió, agresszió folyománya. Putyin azt hitte, hogy pár nap alatt eléri a célját, ahogy az történt korábban a Krím elfoglalásával vagy Grúziában. De váratlan ellenállásba ütközött, s neki nem volt B terve a háborúra, ami az invázió következményeként kibontakozott és a mai napig tart. Orbán egyszer sem mondta ki világosan, hogy az ukrajnai háború az agresszor Oroszország cselekedeteinek a következménye, aki pedig az agresszor pártján áll, az egészen egyszerűen háborúpárti, hiszen a háborút indító felet támogatja.

Álságosnak tűnhet a felvetés: a béke megteremtése mindenki vágya, akkor miért ostorozzák őt a „békemissziója” miatt? 

Képzeljük el, hogy valamelyik szomszédunk megtámadja Magyarországot, és elrabolja területünk egyharmadát, s ki tudja, mit csinál az ott élő magyar lakossággal, majd szétbombázza a fél országot – kérdem én, akkor az aktuális magyar vezetés vajon térden csúszva menjen oda és hangoztassa, hogy béke, béke, béke??? Ez erkölcsileg is elképzelhetetlen. Nagyon aljasnak kell ahhoz lenni, hogy valaki ilyen javaslatot tegyen. Az más kérdés, hogy a jelenlegi erőviszonyok között, amikor nincs egyértelmű siker a frontokon és a patthelyzetbe egy idő után a szembenálló felek, de a nemzetközi közösség is belefáradhat, nem kizárt, hogy létrejöhet egyfajta felszíni és nagyon törékeny „békekötés”. A normális és tartós béke természetesen azt jelentené, hogy az agresszor kivonul, az okozott kárt megfizeti és a Hágai Törvényszéken jogi lépéseket tesznek a felelősökkel szemben. Ez történne normális esetben, de a mostani eset nem normális, mások az erőviszonyok. Arról egyébként már nem szólnak az elemzések, hogy még ha lesz is bármilyen béke, annak azonnali és belátható időn belül három óriási biztonsági kockázattal járó következménye lenne, amin sok elemző és politikus majd jól elcsodálkozna és mosná kezeit.

Mire gondol?

Egyrészt az agresszor megtartja az elfoglalt területek jelentős részét vagy az összeset, s jót röhög a markába, majd holnapután folytatná az agresszióját. Törékeny állapot jönne létre, hiszen senki nem tudja kötelezni az agresszort, akinek az egyetlen sikerélménye egyébként az, hogy hódít, leigáz és rabol. Minél nagyobb gazdasági problémával küszködik az agresszor saját hazájában, annál inkább szüksége van arra, hogy külpolitikai „sikerekkel” tüzelje a népet. A másik következménye az lenne – és ebben biztos vagyok –, hogy bármi történne Ukrajnával, az ukránok partizáncsoportokba szerveződnének, s bosszút állnának nem csak az oroszok által elfoglalt ukrán területeken, hanem szerte Oroszországban is. Ők a jogos nemzeti sérelmekre építve, bármikor bármire képesek és hajlandók. És végül még egy folyományt megemlítenék: vannak a világban más agresszor természetű országok is – Kína, Észak-Korea, Irán –, amelyek felbátorodnának, ha Oroszország megtorlás nélkül tehetné meg ezt, gondolván,  ők miért ne tehetnék meg ugyanezt Tajvan, illetve a koreai félsziget, vagy a Közel-Kelet, Izrael esetében. Moszkva ilyetén „sikerének” tovagyűrűző nemzetközi hatása lenne... 

Ön azt mondta, hogy Orbán „béke-misszionáriuskodása” egyfajta bosszú a részéről a pénzbeli büntetés miatt. Hogyan? 

Ha már pénzügyileg nem tud mit tenni az EU-val szemben, akkor nekiáll kavarni és külpolitikailag, de akár biztonsági szempontból is nehéz helyzetbe hozni az uniót. A mindenkori soros elnök féléves megbízatása arról szól, hogy az unión belüli napi ügyeket koordinálja, egyeztet, megvalósítja a hosszabb távú stratégia időarányos feladatait, erősíti az az EU egységét. Nem pedig arról, hogy külön, bárminemű felhatalmazás nélkül tárgyalgat. Ennek megvan a meghatározott jogrendje. Több szempontból is gyenge az unió válasza, amikor azt mondja, hogy Orbán nem volt feljogosítva ezekre a tárgyalásokra. Megjegyzem: Putyin, a helyzetet kihasználva, az EU soros elnökeként és felkent békeangyalként fogadta őt a Kremlben. Vagyis a korábbról ismert Putyin kutyája helyett Putyin kutyájának kiskölykévé varázsolta. Az EU-nak világossá kellett volna tennie, hogy nem csak, hogy nem volt Orbánnak felhatalmazása a misszióra, hanem „békemissziójával” egyenesen durván és nyíltan felrúgta az európai jogrendet. Az EU még mindig csak fontolgatja a választ, komolyan aggódik, szavakban egyre erőteljesebben ítéli el az orbáni irányvonalat. De az nem valószínű, hogy megfosztják Orbánékat az elnökségtől. S mi változik azzal, hogy páriaként kezelik, hiszen már eddig ezt tették? A jelenlegi helyzetkezelés a külvilág felé azt az üzenetet közvetíti, hogy az EU gyenge, hitelessége megkérdőjelezhető. Holott a 2024-2029 közötti időszakra vonatkozó stratégiai terv – amelyet valamennyi tagállam elfogadott – egyik kulcseleme az unió globális szerepének erősítése. Ennek pedig alappillére az EU nemzetközi hitelessége és megbízhatósága. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire szükség van a jelenlegi, esetenként gyorsan változó globális és regionális környezetben az EU globális szerepének erősítésére, de ahhoz hitelesség kell. A 14 éve folyamatosan megfigyelhető, hol saját kezdeményezésű, hol az EU-n kívüli befolyást tükröző orbáni manőverezésekkel pedig mindaddig nem lesz hiteles az EU, amíg a tagállamok túlnyomó többsége apróbb-nagyobb aggodalmait juttatja kifejezésre, egyesek pedig még meg is simogatják a kis buksifejet, hogy még nem érti, de majd beletanul az európai demokratikus rendbe (lásd Merkel évtizedes bűnét).

Mi lesz most a magyar elnökséggel? 

A kormány az elnökség átvételekor azt ígérte, hogy korrekt, építő jellegű, együttműködő, kölcsönös bizalomra épülő, a közösen megfogalmazott uniós célokért dolgozó elnökséget tervez, és ezt nagyrészt el is tudta hitetni még az egyébként aggályaikat nyíltan vagy burkoltan kifejező tagállami és brüsszeli körökben is. Ezért dolgozott és dolgozik mintegy 230 magyar szakember a brüsszeli állandó képviseleten. Ebbe a környezetbe csapott be rögtön a magyar elnökség első hetében a „békemissziós atombomba”, amivel a „főnök” tudatosan és előre tervezetten azonnal diszkreditált, hiteltelenített mindenfajta korábbi ígéretet és konkrét előkészítő-tervező tevékenységet. Nem kell csodálkozni azon, hogy a szokástól eltérően, szeptember közepére került az első hivatalos találkozó a Bizottság és a magyar kormány között, rövid úton lemondta rögzített látogatását Johannes Hahn, a Bizottság költségvetési biztosa, és Orbán nem tud „nyitó beszédet” tartani az Európai Parlament nyitó ülésén. Az egymás utáni magas szintű szakmai megbeszélésekre pedig a 27 ország nagy része nem az illetékes minisztert küldi, hanem középszintű szakembereket. Máris ez történt az eheti versenyképességi, majd környezetvédelmi konferencián, és nagyon úgy néz ki, hogy ez lesz a gyakorlat a teljes magyar elnökségi periódus idején. Vagyis tudatosan eljelentéktelenítik a magyar elnökséget, ha már a soros elnökségtől nem akarják megfosztani az orbáni Magyarországot.

És a NATO-t tekintve, hogyan látja a „békemissziót” és Orbán szerepét, fogadtatását?

Ez érdekes, hiszen a szövetség washingtoni csúcsértekezletén nagyon kemény nyilatkozatot fogadtak el, konkrét lépésekkel együtt – ezeket pedig Orbán Viktor is aláírta. Mérhetetlen erkölcstelenségét és aljasságát bizonyítja, hogy már a csúcs alatt arról nyilatkozott, hogy nem ilyen NATO-t képzelt el, majd – mint hab a tortán – meg sem várva a tanácskozás végét, elzarándokolt Trumphoz. Ezek több, mint szimbolikus dolgok.

Azért elég kemény megfogalmazásokra ragadtatja magát...

De hát hogyan lehetne a cselekedeteit jellemezni? Mondok egy további példát. Elsikkadt a nagy békemissziójában, hogy közben megfordult Azerbajdzsánban is, mégpedig a Türk Tanácsnak a Hegyi-Karabahban rendezett susai ülésén. Ez az az azeri város, amelyet az azeriek visszafoglaltak és elűztek onnan több mint 110 ezer keresztény örmény lakost. Erre Orbán odamegy és gratulál Alijev elnöknek „a kiváló munkájához”, és hozzáteszi, „Reméljük, hogy hamarosan Európában is megtaláljuk ezt az ösvényt”. Mondja ezt a magát „Európa keresztény védőbástyájának” állító Orbán, elfelejtve szót ejteni 110 ezer, a területen őslakos keresztény elüldözéséről. Sőt, megdicséri Alijevet és nem-keresztény vallású társait, hogy milyen remek munkát végeztek. Azt hittem, hogy az aljasságnak és az erkölcstelenségnek a gödre egy adott határon túl nem mélyíthető. De ebben sajnos tévedtem. Az elmúlt napok ámokfutása nem a sikernek, hanem az erkölcstelenségnek és az aljasságnak a bizonyítványa. Immár többszörösen túlment minden falon, miközben nemcsak a saját feje sérült, hanem és mindenekelőtt Magyarország általános megítélése, aminek rövidebb és hosszabb távon részben már most érzékelhető következményei vannak, de nem kevés, ma még ismeretlen és beláthatatlan hatása lesz.