Kacsoh Dániel: nem az a dolgom, hogy egy pártot győzelemhez segítsek

Újságírás vagy pártmunka?

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hol húzódik a határ az újságírás és a politikai propaganda között. Trencséni Dávid abból indult ki, hogy a NER médiáját évek óta „cselédsajtónak” és propagandának nevezi, különösen azért, mert Lentulai Krisztián a Mandinertől való távozása után arról beszélt, hogy a következő választásoknak, vagyis 2030-nak, „neki kell veselkedni”. Trencséni szerint aki egy választási győzelem elősegítését tekinti feladatának, az már nem újságíróként, hanem pártmunkatársként viselkedik.

Kacsoh Dániel ugyanakkor különbséget tett saját szerepe és Lentulai politikai karaktere között. Mint mondta, hármójuk között sok mindenben van egyetértés, de nem feltétlenül ugyanazt a szerepet szánják maguknak a nyilvánosságban. Ő maga elsősorban elemző és újságíró karaktert próbált kialakítani, miközben elismeri, hogy a megváltozott médiafogyasztási szokások miatt ma már szinte mindenki valamennyire influencer is. A rövid videók és más új formátumok miatt szerinte az újságírói és a médiaszerepek is egyre inkább összemosódnak.

Kacsoh nyíltan beszélt saját politikai értékrendjéről is. „Nekem van egy jobboldali konzervatív értékrendem”, mondta, hozzátéve, hogy ez a világnézet eddig leginkább a Fidesszel állt egy platformon. Ha választania kellene a Fidesz és a Tisza között, egyértelműen a Fideszt választaná, de ebből nem következik szerinte, hogy újságíróként az lenne a dolga, hogy egy pártot győzelemhez segítsen. A saját tevékenységét továbbra is olyan munkának szeretné látni, amelyet elsősorban újságírásként lehet leírni.

A politikai aktivizmus és a média kapcsolatára példaként a Partizánt hozta fel. Kacsoh szerint Gulyás Márton nem újságíróként, hanem aktivistaként indult, és szerinte a Partizán több olyan kezdeményezést is vitt, amelynek deklarált célja a kormányváltás elősegítése volt. Ezt azonban nem feltétlenül minősítette negatívan. Úgy vélte, a Partizán munkája szakmailag sok esetben kifejezetten magas színvonalú volt, de ha a politikai célkitűzés alapján határozzák meg a propaganda fogalmát, akkor következetesen kell alkalmazni ugyanazt a mércét minden médiummal szemben.

Az ukrán téma és a „kritikus” média

A vita később a választási kampány egyik meghatározó témájára, Ukrajnára és az orosz–ukrán háborúra fordult. Trencséni Dávid felidézte Lentulai Krisztián korábbi kijelentését, miszerint a kampányban már „herótja volt” attól, hogy folyamatosan az ukrán témát kellett előtérbe helyezni. A kérdés az volt, ha a Mandiner munkatársainak egy része valóban belefáradt ebbe, miért folytatták mégis ezt a kommunikációt.

Kacsoh azt mondta, neki személy szerint nem volt elege az ukrán témából, mert fontos kérdésnek tartotta és tartja ma is. Szerinte a háború több mint négy éve alapvetően meghatározza Európa energiapiacát, az orosz–magyar és orosz–európai kapcsolatokat, valamint Kína szerepét is. Úgy vélte, a Mandiner ebben a témában hosszú időn keresztül hiánypótló munkát végzett.

A műsorvezető ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy az Ukrajnával kapcsolatos téma nem tűnt el a magyar médiából, hiszen a vezető portálokon ma is rendszeresen jelennek meg háborús hírek és elemzések. A probléma szerinte inkább az, hogy a kormánykritikus véleményekhez gyakran társulnak olyan vádak, amelyek szerint az illető ukrán ügynök vagy külföldről finanszírozott szereplő.

Kacsoh ezzel kapcsolatban elismerte, hogy a magyar kormány politikája konfrontatív volt, és ebből számos konfliktus következett, de továbbra sem tartja oroszpártiságnak, ha valaki kritikus az ukrán vezetéssel szemben. Ugyanakkor világossá tette azt is, hogy az orosz oldallal szimpatizáló jobboldali véleményekkel ő maga soha nem értett egyet.

A kritikai újságírásról szóló vita ennél is élesebbé vált. Trencséni azt kifogásolta, hogy a kormánypárti médiában a hírek mellett kevés olyan szerkesztőségi vélemény jelent meg, amely egy-egy kormányzati botrányt egyértelműen elfogadhatatlannak nevezett. Szerinte a hír és a vélemény összekeverése szakmai probléma, amely nem kizárólag a NER médiájára jellemző, de ott napi rutinná vált.

Kacsoh ezzel részben egyetértett, ugyanakkor rámutatott arra is, hogy szerinte a teljes magyar médiában jelen van ez a jelenség. Felidézte a régi újságírói alapelvet: „a hír szent, a vélemény szabad”, vagyis az objektív és a szubjektív műfajokat nem kellene összekeverni. Ugyanakkor a 444 újságírói gyakorlatát is kritizálta, amely szerinte szintén olyan attitűdöt képvisel, amelynek újságírói jellege szakmailag megkérdőjelezhető.

Közpénz, MCC és a Mandiner vége

A beszélgetés egyik legfontosabb része a Mandiner finanszírozásáról szólt. Trencséni Dávid szerint a lap és a tágabb NER-médiarendszer jelentős részben állami, vagyis adófizetői pénzből működött. Kacsoh ezt a megfogalmazást túlzásnak tartotta, és hangsúlyozta, hogy a Mandinernek piaci és előfizetői bevételei, valamint állami hirdetési bevételei is voltak. Saját megélése szerint nem úgy dolgozott a lapnál, hogy „adóforintokból élek”, hanem úgy, hogy volt egy tulajdonos és fenntartó, amelynek költségvetéséből támogatást kaptak.

A vita során azonban Kacsoh elismerte, hogy a rendszerben voltak adóforintok. Trencséni szerint az MCC az államtól több mint 500 milliárd forintos tőkejuttatást kapott, és emellett jelentős vagyonelemek is kerültek hozzá. Kacsoh erre azt mondta: ha az állami vagyont ilyen módon határozzuk meg, akkor természetesen volt közpénz a rendszerben. Azt ugyanakkor továbbra sem fogadta el, hogy a Mandiner kizárólag vagy döntően adóforintokból működött volna.

Az MCC szerepét Kacsoh külön is védelmébe vette. Szerinte az intézmény tehetséggondozó tevékenységének volt és lenne helye Magyarországon, még akkor is, ha egyes döntéseit lehet vitatni. A politikai vitát ugyanakkor szerinte nem lehet figyelmen kívül hagyni: érti, hogy egy új kormány miért akarhatja felszámolni azokat az intézményeket és konstrukciókat, amelyeket politikailag elfogadhatatlannak tart.

A Mandiner jövőjével kapcsolatban Kacsoh már sokkal határozottabban fogalmazott. Szerinte „a Mandinernek ebben a formájában vége van”, miután az MCC-ből az államhoz kerülhet a lap. Úgy látja, az új politikai helyzetben nem reális, hogy a lap érintetlenül maradjon. A legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartja, hogy a Mandinert bezárják, bár azt nem tudja, hogy ez azonnal, néhány hónap alatt vagy más módon történik meg.

Éppen ezért döntött úgy Lentulai Krisztiánnal és Kohán Mátyással együtt, hogy távozik. Kacsoh szerint a felmondás egyben jelzés is volt azoknak az olvasóknak és követőknek, akik az általuk képviselt szellemiségű és tartalmú munkát szeretnék továbbra is látni. „Kilengedt a barométer, ami a függetlenségi barométer, ha úgy tetszik” – fogalmazott. A hármas ugyanakkor még nem tudja pontosan, mi lesz a következő lépés, csak terveik és reményeik vannak.

A távozásnak azonban ára is van: munka nélkül maradtak, és vállalták annak kockázatát, hogy egy olyan jövőbeli változás miatt léptek ki, amely végül másképpen alakul. Kacsoh szerint ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy a Mandiner új tulajdonosi környezetben akár tovább működhetne, és azt mondanák nekik, hogy ugyanazt folytassák, amit eddig, csak már más finanszírozás mellett. Ezt azonban politikailag és szakmailag sem tartja valószínűnek.

A távozó szerkesztő közben nemcsak a Mandiner sorsát látja válságként, hanem lehetőséget is. Szerinte a magyar jobboldal médiája és politikai képviselete egyaránt komoly válságban van, de ebből akár új szellemi műhelyek is létrejöhetnek. Saját terveikről még nem beszélt konkrétumokat, de jelezte, hogy szeretnének valami újat létrehozni.

Kacsoh szerint a magyar nyilvánosságnak több médiaműhelyre van szüksége, és még az aktivista médiumok fennmaradásának is örülne. Úgy látja, különösen fontos lenne egy valódi politikai napilap létrehozása is, miközben a közösségi média térnyerése egyre inkább szorítja vissza a klasszikus médiát. A mostani helyzetet ezért egyszerre tartja csapásnak és lehetőségnek: a korábbi rendszer szétesése szerinte új szereplőknek is utat nyithat a nyilvánosságban.