Karácsony: egy hete van a kormánynak, hogy legyen atlétikai vb

– Életem végéig röstellni fogom az első kérdésemet, és mégis megteszem: boldog a Karácsony?

– Ne röstellje, a legváltozatosabb szóviccek jegyében telt a gyermekkorom, volt időm hozzászokni. Még szerencse, hogy csak kevesen tudják: van egy második keresztnevem is. Szilveszter. Tényleg. A boldogságot én a családom körében keresem, nem annyira a közéletben. Szóval, inkább elégedettségről beszélnék. És igen, elégedett vagyok, mert sikerült – minden várakozás felett – megnyerni nemcsak a főpolgármester választást, de a közgyűlést is. És megelégedéssel tölt el, hogy a négypárti koalíció képes hatékonyan együtt kormányozni. Elégedett vagyok azért, mert az az erő – a város ereje –, amire mindig hivatkoztam a kampányban, láthatóan működik . Működik akkor, amikor tárgyalni kell a kormánnyal, működik akkor, amikor meg kell nyerni az unió döntéshozóit szövetségesként, és működik abból a szempontból is, hogy egy város életének nem a politikusokról, hanem benne élő emberekről kell szólnia.

– Egyébként egy évvel ezelőtt hova képzelte magát?

– Akkor már azzal lehetett számolni, hogy lesz előválasztás, és vissza kellene pörgetni az idő kerekét ahhoz, hogy pontosan megmondjam, mikor döntöttem úgy, elindulok az előválasztáson, de talán egy évvel ezelőtt még nem. Úgy emlékszem, januárban határoztam el magam.

– Akkor egy éve még reális esélye volt annak, hogy a zuglói polgármesteri címért indul újra?

– Abszolút. Nekem nagyon nehéz volt otthagynom Zuglót. Azt a munkát nagyon szerettem, és sok szempontból nehezebb volt, mint amit most csinálok. Már csak azért is, mert az igen nagy csábítás, hogy elkezdesz egy munkát, és azt be is fejezd, mert elvégezni mindent egy ciklus nem elegendő.

– Mit jelent az, hogy sok szempontból nehezebb volt Zuglót vezetni?

– Egy kerületi polgármester – bármily nagy is a feléje irányuló figyelem – sok szempontból el van dugva. Nekem személyesen – meg a városnak is – az a nagy előny, hogy a budapesti főpolgármesternek van súlya, jóval nagyobb a figyelem mindarra, amit mondok. Én ugyanis azt mondom, amit a város mondat velem, ezért tudom használni a város erejét. Egy polgármesternek erre csak korlátosan van módja.

– Ez azt is jelenti, hogy ön a legnagyobb legitimitással rendelkező politikus Magyarországon. Tud ezzel élni?

– Nem csak, hogy tudok-e ezzel élni, hanem – hadd fogalmazzak így – én ebből élek. Amikor a város erejéről beszélek, akkor azt is mondom, hogy ez az erő működik – még a magyar kormány számára sem megkerülhető, vagy félresöpörhető. Ami éppen abból fakad, hogy rám közvetlenül szavaztak az emberek, világos programmal álltam ki, és úgy lettem jelölt, hogy két körben mérettem meg előzetesen. Ezek pedig mind erősítettek és legitimálnak. Tulajdonképpen ez az egyetlen, amit fel tudok mutatni, hiszen közjogi értelemben ki vagyok szolgáltatva, a kétharmaddal bármikor le lehet fejezni a fővárosi önkormányzatot, pénzügyileg meg lehet fojtani, bármit meg lehet tenni tulajdonképpen – és ez a kormány – ha saját hatalmáról van szó – nagyon kreatív szokott lenni. Ami miatt mégsem lehet mindezeket megtenni – legalább is optimista vagyok olyan szempontból, hogy nem lehet megtenni –, az az erő, ami ebből a közvetlenül megválasztott közjogi tisztségből származik. És én ezt az erőt arra használom, hogy ne fitogtassam, ne erőszakos politikára használjam, de szelíd erőként ott legyen mögöttem, jelezvén: semmit rólunk, nélkülünk Budapesten.

– Pedig nagyon sokan azt várják öntől, hogy legyen kemény, többen a szemére is hányják, hogy túlságosan puha, és elhiszi azt, amit a kormány, vagy maga Orbán Viktor mond…

– Tíz év ellenzékben a maradék naivitásomat is kiirtotta. Csak akkor hiszem el, ha kormányhatározatban látom, amit mondott. Most például, amikor mi itt beszélgetünk, még nem jött ki az a kormányhatározat, ami az atlétikai világbajnokság megrendezése szempontjából meghatározott fővárosi feltételek teljesítéséről szól. És, ha ez nem születik meg december 31-ig, akkor nem lesz atlétikai világbajnokság. Én szóltam. És ehhez tartom is magam. De persze nem lesz ötven milliárd az egészségügyre sem, ezt pedig sajnálnám. Amúgy pedig azt látni kell, hogy akik rám szavaztak, azok is nagyon különbözőek. Ráadásul, a megválasztásom pillanatától én nem az ő polgármesterük vagyok, hanem minden budapestié, függetlenül attól, hogy rám szavazott, vagy nem. Sőt, bizonyos szempontból még több dolgom is van azokkal, akik nem rám szavaztak, mert sokan közülük attól tartanak, hogy egyfajta revansvágy határozza meg a politikánkat. Tudom, hogy az engem támogatók közül néhányan ezt el is várnák tőlem, csak én meg azt gondolom, hogy azt a politikát, ami a revansról, meg a tagadás tagadásáról szól, annak véget kell vetni. Budapest mindenkié – ezt nagyon komolyan gondolom. A mi politikánk lényege ugyanis nem az, hogy onnan folytatjuk, ahol a Fidesz abbahagyta, hanem az, hogy egy másik várost építünk. Hogy bebizonyítjuk: lehet másként vezetni, becsületesen, emberségesen, mindenféle kivagyiság nélkül. Éppen ezért, nagy türelmet kérek azoktól, akik gyűlölik ezt a kormányt, és egy szavát sem hiszik el. Azt gondolják, hogy nem is kellene leülni vele tárgyalni. A mi politikánk akkor lesz sikeres, és akkor nyílnak meg az ajtók, ha azok a szavazók is egyetértenek velünk, akik politikailag nem a mi logikánk szerint gondolkodnak. Azt is tudom, hogy sokakat bosszant, hogy én középre politizálok, de az út mégiscsak középen visz előre.

– A jobboldali sajtóból és a kormányzati lépésekből az olvasható ki, hogy azon az oldalon nem ezt gondolják. Azt látják, hogy ön gesztusokat gyakorol, és ugye azt mondják, hogy Orbán ahol gyengeséget érez, oda lesújt. Magyarul nem számíthat egyáltalán viszont-gesztusokra.

– Nem is számítok. Ilyenek. Kiismertük őket. És persze én ennek a kormánynak politikai ellenfele voltam, és az is maradok. Az vagyok akkor is, amikor leülök velük tárgyalni. Ők is tudják. És nem azért teszek gesztusokat, mert viszonzásra vágyom, hanem mert azt gondolom, hogy így helyes. Azzal persze én egyetértek, hogy a kormány csak az erőből ért. A kérdés azonban az, hogy miben van az erő. Abban-e, ha háborús logikába visszük bele a várost és elveszítjük a polgárok túlnyomó többségének szimpátiáját, vagy abban van az erő, ha nem ezt csináljuk, hanem nagyon világosan fogalmazunk, amikor baj van, és azt is világosan elmondjuk, ha valami jól működik. Például a kormánnyal kapcsolatos viszonyunkban. Természetesen világos számomra, hogy ha a kormány támogat bennünket valamiben, akkor azt nem azért teszi, mert rájött arra, hogy rossz úton járt és most önkritikát akar gyakorolni. Egyszerűen nem tehet mást. Ismétlem: egyetértek azzal, hogy az erő fontos, de ezt nem keverném össze az erőszakossággal. Egy olyan politikát képviselünk, amelyet a budapestiek túlnyomó többsége támogat, vagyis a Fidesz-szavazók jelentős része is. Az ilyen politikával sokkal nehezebb szembemenni, mintha csak egy olyan politikát folyatnánk, amit az ellenzéki szavazók szűk közössége támogat. Összefoglalva: elfogadom, hogy számít az erő, de én az erőt másban látom.

– Említette, hogy a kormány a kétharmadával azt csinál, amit akar. Emellett azt is tudjuk, hogy Orbán Viktor nem tudja elviselni a vesztes pozíciót. Az eddigi két hónap – bármennyire is úgy indult, hogy párbeszéd lesz a kormány és Budapest között, illetve a kormány semmi olyat nem lép, amit a főváros nem akar, mégis az ellenkezőjét tapasztaljuk…

– Én viszont úgy látom, hogy a Fidesz egyelőre nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, és nem is dőlt még el, hogy hosszú távon mit akar vele kezdeni. Szerintem én politikailag ebből a mostani helyzetből nem tudok rosszul kijönni. A város viszont igen. Mert ha a Fidesz úgy dönt, hogy mégis inkább háborúba kell lépni a várossal, akkor azt a háborút politikai értelemben el fogja veszíteni. Ebben egészen biztos vagyok. És még kevesebb szavazója lesz Budapesten, mint most. Mert senki nem fogja azt gondolni, hogy ez a rossz viszony a főváros miatt alakult ki. Ezt a Fidesz-szavazók sem fogják hinni. már csak azért sem, mert ezt a szívességet nem fogom nekik megtenni. Ha viszont a kormány normális partnere lesz Budapestnek, vannak fejlesztések, az uniós ciklusban közösen tudunk projekteket kiválasztani, át tudjuk beszélni, hogy mire akarunk forrásokat felhasználni, békén hagynak minket, és csak apró szurka-piszkák mennek – például, hogy a kitartott lakájmédiájukban minden nap megírják, hogy hülye vagyok –, akkor én ezzel együtt tudok élni. Eddig is tudtam. Tehát, ha van egy ilyen modus vivendi, és a város tud fejlődni, nekem az is jó. Szóval, nem tudok ebből rosszul kijönni, és nem is fogom hagyni, hogy bárki azt hihesse, miattam van rossz viszony, és háborús helyzet. De félreértés ne essék, engem nem az érdekel, hogy én miként jövök ki ebből, hanem az, hogy a város hogyan jön ki. Éppen ezért, az én politikám lényege az, hogy a város tudjon fejlődni. Hiába vagyunk egy gazdag városban, az önkormányzat szegény. Hiába termeli meg a magyar gazdaság közel negyven százalékát Budapest, ennek ellenére, a mienk egy szörnyen eladósodott önkormányzat, amely nem tud fejleszteni kormányzati, vagy uniós források nélkül. Ráadásul ma az a helyzet, hogy az Európai Unió támogatásai a kormányon keresztül érkeznek. Dolgozom azon, hogy ennek legalább az aránya megváltozzon, és több forrás jöjjön közvetlenül, de a kormány nélkül ez a város nem tud fejlődni. Aki ezt nem látja, az rossz szemüvegen keresztül nézi a dolgokat. Nekem nem az a célom, hogy politikai mártírt csináljak magamból, aki küzd a városért, de hiába. Másként: nem az a – magyar politikai kultúrában megszokott – hős akarok lenni, aki elbukott, de igaza volt. És az szeretnék lenni, aki nem bukott el és úgy van igaza. Ne gondolják rólam, hogy idealista vagyok. Nagyon jól megfontolt szándékból, és nem elvtelenül vagyok kompromisszumkész. A legnagyobb csapda ugyanis az, ha miattunk nincs kompromisszum.

– De ennek van valamilyen határa?

– Az elveim és a hitem. Az a határ, hogy csak egyetlen okból kötök kompromisszumot, csupán azért, hogy a programomat végre tudjam hajtani. Itt van például a stadion-ügy, ami olyan fontos a kormánynak. Az én mondatom úgy szól: ebben a városban nem lesz új stadion, amíg nincs minden kerületben CT. Nos, abból az ötven milliárdból lesz mindenhol CT...

– Ez akkor jó alku volt?

- Igen, ez egy jó alku volt. Az atlétikai világbajnokság kapcsán megvalósuló konkrét fejlesztéseket a kormány átgondolta, és így egy olyan atlétikai centrum fog létrejönni, amelyik kilenc napig szolgálja a vb-t, és utána kilencven évig a budapestieket és a magyar tömegsportot. Sikerült azt elérni, hogy a csepeli területen nem valósul meg olyan beruházás, ami a csepeli parkerdő projektünket veszélyeztetné, azaz lehúztuk az összes olyan sportberuházást, amelyet értelmetlennek tartottunk és potenciálisan tönkretenné ezt a fejlesztési területet. Garantáltuk, hogy a IX. kerülettel is lesz megállapodás. Kikötöttük, hogy az összes szerződés legyen nyilvános, az Orbán-Tarlós megállapodásban rögzítettek továbbra is léteznek, és csak közösenl lehet módosítani rajta. A város szerintem ezzel biztosan jól jár. És, ha az a bizonyos ötvenmilliárd itt van – márpedig a jövő évi költségvetésben az első tízmilliárd benne van, és ennek az elköltéséről szintén a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa dönt –, akkor az elmúlt harminc év legnagyobb egészségügyi fejlesztését tudjuk megcsinálni. Ötvenmilliárd forint nagyon sok pénz. Persze nem elég a komplett egészségügyre, de a kórházak fejlesztésére költendő összeg feletti pénz, és fordítható majd azokra a kerületekre, ahol nem jut elegendő forrás a továbblépésre. Ma úgy állunk, hogy alig-alig tudnak működni az ilyen intézmények. Szinte napról-napra élnek.

– Említette az Orbán-Tarlós megállapodást, de nincs Orbán-Karácsony megállapodás, nem is találkozott még Orbán Viktorral.

– A kormányülésen találkoztunk. Nekem nem presztízskérdés, így nem is lihegek érte, hogy Orbán Viktor engem fogadjon, vagy eljöjjön hozzám, netán közös sajtótájékoztatót tartsunk. A presztízsszempontok rohadtul nem érdekelnek. Azok a viták, amelyek korábban a kormány és a főváros között voltak, nagymértékben ilyen presztízsszempontok miatt alakultak ki. Velem könnyebb dolga van bárkinek, mert nekem a döntések fontosak, a város érdekei, meg a valóság.

– Van egy sor aktuális probléma, és ilyenek mindig lesznek. A jelenlegiek egy részéről önök úgy nyilatkoztak – mint például a színházak kérdéséről –, hogy majd a főváros megpróbálja saját forrásból megoldani. De ez nyilván nem mehet a végtelenségig. Nincs annyi pénze a Városházának.

– Nincs. Éppen ezért, a színházak esetében is alapjában véve tárgyalással kell megoldani a helyzetet. Nem minden fővárosi színház van kitéve politikai zsarolás veszélyének. De vannak kellő biztosítékaink arra, hogy akik célkeresztben vannak, ne legyenek veszélyben, ne veszélyeztethesse senki a művészi autonómiát.

– Lesz tehát arra pénz, hogy például a Katona József Színházat a főváros finanszírozza?

– Hadd ne teregessem ki a tárgyalási kártyáimat! De meg fogjuk védeni a színházainkat, ebben biztos lehet.

– És az embereket is? Itt van Nagy Ervin esete, aki kiállt a kormányzati vádakkal szemben, és most kormányzati össztűz zuhant rá…

– Amikor a színházakat megvédjük, akkor a színészeket is megvédjük. Mert nem a politikusok dolga a színészek kiválasztása, hanem a színház autonóm vezetéséé. Ez egy olyan város, és olyan ország kellene, hogy legyen, ahol senkit nem érhet bántódás, ha véleményt formál a közéletről, pláne, ha a saját szakmájáról. Én Nagy Ervinnek nem csak a bátorságát becsülöm, de a művészetét is nagyra tartom.

– Ha már emberekről beszélünk: könnyen rúg ki embereket?

– Nem. Nagyon nehezen, ez nem tartozik az erősségeim közé. De muszáj időnként. Persze nem élvezem. Vannak politikusok, akik imádnak kirúgni embereket. Azt hiszik, ez a hatalom. De én abban hiszek, hogy a valódi hatalom az együttműködés. Ezért aztán én igazából nem szoktam senkit kirúgni – de néha muszáj.

– Most háromnál tart?

- Az FKF és a Főtáv esetében kénytelenek voltunk ezt meglépni. A Főkertnél viszont pályázatot írtunk ki. Van egyébként több cég, ahol keressük a megfelelő vezetőt, de semmi nem zárja ki, hogy az a régi vezető legyen. A pályázat majd eldönti. A Főkert jól végezte a kertészeti szakmai munkáját, de közben ez egy nagyvállalat, ahol közpénzekből gazdálkodnak, és sajnos olyan csontvázakat találtunk, amelyek nem maradhatnak következmények nélkül.

– Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy a négypárti megállapodás jól működik. De mi a garancia arra, hogy így is marad? Még csak két hónap telt el…

– Igen, most olyan időszakban vagyunk, amikor nagy a figyelem és támogató közhangulat vesz bennünket körül, de azért nagy ügyeken jutottunk túl. Itt van például az atlétikai világbajnokság ügye. Nagy erőket kellett mozgósítani, hogy e téren megőrizzük a szövetségünket. Az például, hogy ebben a Momentum velünk tudott jönni, sok belátást igényelt – mindkét fél részéről. Nekem nagyon sok munkaórám van abban, hogy az egyeztetések sikeresek legyenek. Budapest különben azért is került reflektorfénybe, mert az ellenzék kormányzóképességét – amelyről még a mi szavazóink sem voltak meggyőződve – nap, mint nap meg kell mutatnunk. És ennek kulcskérdése az, hogy a pártok a legfontosabb ügyekben képesek egyezségre jutni. Két fős többségünk van a közgyűlésben, és ez nem atombiztos többség. Ha bárki kimegy pisilni, én már a szívinfarktus közelében járok, de úgy látom, mindenki tudja, hogy ez igen nagy felelősség. Azért vagyok optimista, mert az elmúlt két hónapban azt érezetem, hogy ezek a pártok pontosan tudják, milyen nagy a tét. Ez a tét sokkal nagyobb annál, minthogy a pártok a részérdekeiket képviseljék. Vannak persze viták, de azon dolgozunk, hogy meglegyenek azok a belső fórumok, ahol ezeket a vitákat tudjuk egymás között rendezni. Én senkitől nem várom el, hogy beálljon egy olyan sorba, amit vele nem beszéltek át. Azt várom el mindenkitől, hogy ha megvolt a szükséges egyeztetés, és megvolt az őszinte szándék arra, hogy kompromisszumokat találjunk, akkor ehhez tartsa magát. És ehhez eddig mindenki tartotta magát.

– Az elődjében és önben az közös, hogy egyikőjüket sem vádolták korrupcióval. Ez azonban nem mondható el minden szereplőről. Mit tud ön tenni annak érdekében, hogy ne legyen korrupció?

– Az első és legfontosabb talán az, hogy én továbbra sem leszek zsarolható. Ha valaki személyében nem érintett ilyen ügyekben, az azért fontos, mert nem lehet megzsarolni. Engem meg lehet győzni bármiről, de zsarolni nem. És ez Tarlós István idejében is fontos szempont volt. Ami persze önmagában nem jelent biztosítékot arra, hogy maga a rendszer is így fog működni. Ezért rendkívül fontos az átláthatóság. Amikor az alakuló ülésen elfogadtuk az „ez a minimum” programot, és ez hamarosan rendeletben is meg fog jelenni, akkor már tettünk egy lépést. Tudom, hogy a korrupciót nem lehet varázsütésre megszüntetni, pláne annak fényében, hogy nálunk a korrupció nagyon régi hagyomány. Azok a monopóliumok, amelyek az önkormányzati világot érintő üzleti életben megvannak, pontosan megmutatják, hogy ez nem egy versenyző piac. Nekem fel kell készülnöm arra, hogy ha kiírunk egy nagy közbeszerzési pályázatot, akkor a területen működő cégek előbb fognak egymással beszélgetni, mint velünk. Ismerjük a technikákat, és tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudjuk megszüntetni egyik napról a másikra. De azt, hogy egy új környezetet és új kultúrát alakítsunk ki, amelyben az a legtermészetesebb, hogy minden szerződés nyilvános, és azonnal az, már egy lépés előre – ha nem is garancia és nem jelent teljes védelmet a próbálkozásokkal szemben.

– Amióta ebben a pozícióban van, hányan keresték meg, némi segítséget kérve?

– Senki. Amikor polgármester lettem Zuglóban, akkor sok ilyen volt. Azóta kialakult rólam egy kép: tudják, fölöslegesen pazarolják az idejüket. Apróságok persze vannak. Kedvencem a parkolási engedély…

– Teli van a parkoló a Városháza udvarán…

– Nem lesz ez mindig így.

– Az interjú elején feltettem önnek egy HR-es kérdést. Most egy klasszikus HR-eset tennék fel. Hol látja magát öt év múlva? Azért is kérdezem, mert egyesek úgy gondolják, hogy 2022-ben ön lesz az ellenzék miniszterelnök-jelöltje…

– Én nem tartozom ezek közé.

– De nem tartozott egy évvel ezelőtt azok közé sem, akik önben látták a főpolgármestert, és most mégis itt ül…

– Most megfogott… Azok, akik úgy érvelnek, hogy legyek én az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, ezt az érvet szokták elsütni. Az nagyon rossz hír lenne, ha nekem komolyan mérlegelnem kellene azt az opciót, hogy főpolgármesterként az ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé is szeretnék válni. Ez arról szólna ugyanis, hogy ez a város háborúban áll saját kormányával is, és ezt a harcot már nem tudom megvívni ebben a pozícióban, csak olyasvalakiként, aki le akarja győzni ezt az egész kormányt. Ezért rossz hír lenne, ha itt tartanánk. Én arra készülök, hogy természetesen részt veszek az ellenzéki politika formálásában, pártvezetőként, vagy a zöldpolitika képviselőjeként, de nem azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy pozícióért induljak. Azt javaslom az ellenzéknek, hogy előválasztáson keressen képviselőjelölteket. Az ellenzéki összefogásnak nincs és nem lehet semmilyen alternatívája; egyéni jelölteket és miniszterelnök-jelöltet is előválasztáson kell megmérettetni. Nekem – ismétlem – , semmilyen szándékom nincs bármilyen posztért harcba szállni.

– Akkor tehát a kérdésemre mi a válasz? Hol látja magát öt év múlva?

– Remélhetőleg a második ciklusomat kezdem főpolgármesterként, és olyan kérdésekre válaszolok, hogy ismét boldog-e a karácsony.