Karsai László: borzalom, amit a történelemmel művelnek

Az utóbbi időben sok politikus történelmi párhuzamokkal igyekszik igazolni saját igazát, vagy egyszerűen ezekkel érvelnek. De mi a véleménye minderről a történésznek?

Nagyon rossz. A történészek, de a normálisan gondolkodó emberek többsége is elveti, amikor a történelmi eseményeket az aktuálpolitikához használják példatárnak, vagy éppen azokkal párhuzamot vonva, akarnak értelmezni folyamatokat. Ezzel ugyanis csak azt érik el, hogy a történelem elveszti lényegét és értelmét. Pontosan arra kellene törekedni, hogy megértsük, mi és miért történt a közelebbi és a régebbi múltban. Amit azonban napjainkban megfigyelhetünk, az éppen ennek árt, hiszen más megvilágításba próbálja helyezni az eseményeket. A magyar politikusok a jelek szerint még nem jöttek rá, hogy ez mennyire káros. Pedig példa lehetne számukra az, ami Romániában történt. Ott a hetvenes években – az akkori mindenható vezető, Nicolae Ceausescu intencióinak megfelelően – virágkorát élte a népük eredetéről szóló, úgynevezett dákóromán elmélet. Ám a rendszerváltás után már egyre kevésbé foglalkoztak ezzel a mítosszal. Nyilvánvalóan belátták, hogy normális nemzettudatot nem lehet rá alapozni. Magyarországon még nem tartunk itt. A politikusok a pozsonyi csatából, valamint a honfoglalás körüli eseményekből is megpróbálnak sikertörténetet faragni. De persze foglalkoznak későbbi korokkal is, mindennel, amit a maguk számára kedvezőnek vélnek. Mindez a történész szemével ostoba és értelmetlen – de egyelőre nem úgy látszik, mintha abba akarnák hagyni. 

Valóban, mostanában főleg a múlt századi kataklizmákat divatos a jelennel társítani. Hoppál Péter miniszteri biztos legutóbb például a Molotov-Ribbentrop paktumhoz hasonlította az ellenzéki összefogásról született megállapodást. 

Az sem javítana a helyzeten, ha azzal magyaráznánk a politikus nyilatkozatát, hogy viccelődni próbált. De természetesen nem erről van szó, hanem az ismeretek nagy fokú hiányáról. Mintha az elefántot próbálná a bolhához hasonlítani. Egy XX. századi világpolitikai döntést teljesen értelmetlen ehhez a mai hazai eseményhez mérni. Az egyik egy nagyhatalmi megállapodás, amely a II. világháborúhoz vezetett, a másik pedig néhány olyan párt egyezsége, amelyek megpróbálnak szembeszállni a nemzeti együttműködés fideszes rendszerével. Az akkori orosz és német külügyminiszter által 1939 augusztusában aláírt paktum azt jelezte, hogy Sztálin inkább akart Hitler cinkosa lenni, mint áldozata. Megnyitotta az utat Lengyelország megtámadásához és felosztásához, egyúttal a balti államok felosztásához is, miközben a Szovjetunió vállalta, hogy nem avatkozik be a II. világháború kezdeti szakaszába. Meghatározó lépés volt tehát a világ további sorsának alakításában. Ugyanez természetesen nem mondható el napjaink ellenzéki összefogásáról. Természetesen értem a jelenlegi hatalom és képviselőinek szándékát, amikor ilyen összehasonlításokba bocsátkoznak és arról értekeznek, hogy lám, a szélsőségesek mindig összeérnek. Hoppál Péter egyszerre igyekszik komcsizni és nácizni. Ez a régi pavlovi reflex: úgy tartják, ez kell ahhoz, hogy sikerrel támadják az ellenzéki pártokat. Úgy gondolják, a sározás, a mocskolódás és a rágalmazás eredményre vezethet, miközben csak saját ostobaságukról állítanak ki bizonyítványt általa. 

Ennek a nyilatkozatnak voltak előzményei, hiszen Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti delegációvezetője a Gestapo és az ÁVÓ érveléséhez hasonlította az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, Manfred Webernek egyik megjegyzését, Demeter Szilárd pedig Soros Györgyöt nevezte „liberális Führernek”, aki a keresztényeket gázkamrába zárná. 

Demeternek pedig nem is ez volt az első ilyen megnyilvánulása. Néhány hónappal korábban a II. világháborús „Blitzkrieghez”, vagyis a villámháborúhoz hasonlította Angela Merkelnek a magyar és a lengyel jogállamiságot számon kérő nyilatkozatát. Úgy vélte, hogy a német kancellár villámháborút indított a két ország ellen. Ez pont olyan aljas dolog volt, mint amit később megírt – majd a felháborodás hatására visszavont – cikkében Sorosról és a liberálisokról állított. Mindazonáltal nem meglepő, hogy a NER szolgái és talpnyalói így próbálnak érvelni. Ennyire futja nekik. A recept minden esetben az, hogy elő kell venni egy közelmúltbeli, lehetőleg II. világháborús példát, amit aztán összevetnek a jelenkori eseményekkel. Nem azt mondom, hogy szórakoznak velünk, történészekkel, mert a tudásuk ezt nem engedi meg, de az biztos, hogy amit csinálnak, az ostoba, nívótlan és aljas, összegezve pedig: felháborító. 

De mit lehet akkor tenni? Érdemes kiigazítani az ostobaságokat, vagy egyáltalán nem kell ezekre a nyilatkozatokra figyelni? 

Nehéz erre válaszolni, hiszen ha foglalkozunk velük, akkor megemeljük őket, viszont szó nélkül sem lehet hagyni ezeket az ostobaságokat. Vitáról itt természetesen nem lehet szó, amikor folyamatosan szidalmakat és gyalázkodásokat puffogtatnak az egyik oldalról. Megvan persze a jól felfogott céljuk mindezzel. Rendszeresen és nem is sikertelenül hülyítik a saját táborukat. Rájöttek ugyanis, hogy az emberek kezdenek ráébredni, mennyire rosszul mennek a dolgok ebben az országban. Híveik között is mind többen ébrednek rá, hogy elegük van a politikusok hazugságaiból, például azokból, amelyeket a járvány ügyében mondtak. Ez persze nem az ellenzéki pártok, vagy összefogásuk érdeme, hanem a hatalmon lévők egyértelmű kudarca. 

A saját táborukban azonban még mindig elég sokan hisznek nekik, vagyis bizonyos mértékig még hatnak ezek az ostobaságok. 

Valóban, az említett kijelentéseknek hatásuk még lehet, annak ellenére, hogy igen kártékonyak. A hatásuk főleg attól függ, milyen közegben hangzanak el. Mindez azt jelzi, hogy vannak még vevők a primitív antikommunizmusra, az alig kódolt antiszemitizmusra, valamint az irredenta nézetekre és a hatalom igyekszik ezt ki is használni. Jól jelképezi ezeket a folyamatokat a közterek szétrombolása. Csak egyetlen példa erre, ahogy a Szabadság tér napjainkban kinéz. Félre ne értsék, a helyreállításához már csak valami nagy rombolás, netán egy erős földrengés kellene. Borzalom, amit végig kell élnünk és ehhez hozzátartozik az is, amit a történelemmel művelnek. Nagyon szomorú, hogy az unokáink egy ilyen világban és országban kénytelenek élni és felnőni.