Káslernek le kellene mondania!

Egy rákos beteg hozzátartozójának egy napját végigkísérve robbantotta ki a 24.hu tegnap, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodnak az Országos Onkológiai Intézetben, ahol totális információhiány, bizonytalanság és embertelen körülmények várják a daganatos betegeket. A többi között  a teljesség igénye nélkül: hajnali érkezés, többórás sorban állás, egy-egy kézzel, majd utóbb géppel húzott sorszám, várakozás a lezárt (majd csak a takarítók jelzésére kinyitott) váróteremben... s még így sincs garancia arra, hogy a beteg sorra kerül, s aznap meg is kaphatja a kemoterápiás kezelést.

„Egy teljesen elfogadhatatlan, embertelen gyakorlatra derült fény a cikknek köszönhetően...nehéz erre szavakat találni...nem tudom, van-e még lejjebb...létezik-e ennél megalázóbb gyakorlat bárhol is” – mondja Kökény Mihály, aki a beszélgetés során állandóan vissza-visszatért ezekhez a megállapításaihoz, s akinek a szavaiból és hangjából a teljes döbbenet és megrendülés érződött. Pedig nem emiatt kereste meg őt a Hírklikk: arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire jellemző az, ami a Kékgolyóban zajlik, illetve, hogy min múlik ez az áldatlan állapot: pénzen, humán erőforráson, hozzáálláson?

Kökény szerint mind a három tényező szerepet játszik, de a fő és alapvető probléma az esetek döntő többségében az, hogy egyszerűen nincs elég szakember. Hiába van többé-kevésbé elegendő és megfelelő korszerű eszköz az ellátásban és a diagnosztikában, ha nincs személyzet hozzá. Óriási hiány van mind a képalkotó diagnosztika, mind a szövettan területén, így a megengedhetőnél sokkal hosszabb idő után jut el csak a beteg addig, hogy megszülethessen a diagnózis, és elkezdődhessen maga a kezelés – mondja Kökény. Példaként említi, hogy vidéken, nem egy helyen nagy pénzekért szerződéses vállalkozóként foglalkoztatnak kórboncnokokat.

„Az elsődleges oka ennek a pályaelhagyás: a kormány hiába dobálózik a számokkal, s állítja sikerpropagandaként, hogy csökken a kivándorló egészségügyi dolgozók száma, a kivándorlók számának a megoszlásáról mit sem mondanak, arról nem szólva, hogy sokan elmennek a magánszektorba, kiöregednek, s vagy nyugdíjba mentek, vagy egyszerűen már nem képesek annyit vállalni, mint korábban” – fejtette ki a szakember. Mint leszögezte: „a helyzet bonyolult, de az tény, hogy továbbra is nagyon komoly a szakemberhiány, s a sikerpropaganda ellenére az onkológiára is jellemző ez a megállapítás”.

„Így azután, hiába vezette be a kormány, hogy rákgyanú esetén 14 nap alatt el kell végezni a betegen a megfelelő diagnosztikai vizsgálatot, nincs elegendő radiológus, patológus, azaz szakember, aki felállítaná a diagnózist."

Kökény a humánerőforrás-hiány mellett a terápia hozzáférését említi a hazai onkológia egy további súlyos problémájának. „Ez pedig végső soron csak pénz kérdése” – teszi hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a rosszindulatú daganatos megbetegedések három kezelése közül a sugárterápiában sok az ígéretes lehetőség, miként a másikban, a sebészetben is. Ám az igazi  forradalom – a diagnosztikai mellett – a gyógyszeres kezelések területén zajlott. „Ma már vannak immunológiai, genetikai alapon, egyénre is szabható készítmények és kombinációk, de ezek nagyon drágák, s jelentős részük – még a környező országokhoz képest is - csak késéssel válnak nálunk elérhetővé; ráadásul még az  elérhető legkorszerűbb terápia sem mindig hozzáférhető minden beteg számára – ennek pedig anyagi okai vannak”.

„A helyzetet az is bonyolítja, hogy nagyon nagyok az egyenlőtlenségek az ellátásban: vannak jól felszerelt centrumok, s vannak kevésbé felszerelt intézmények, a felszereltség nem egyenletes”. „Nota bene – tette hozzá – a Kékgolyó jól ellátott, de ott – mint olvashatjuk – maga ez az eljárásrend elképesztő, olyan a helyzet, amilyennek egy lepusztult városi kórházban sem lenne szabad előfordulnia”. Kökény hozzátette: „azt nem tudni, hogy akkor is így volt-e, amikor a jelenlegi felelős miniszter, Kásler Miklós irányította az Országos Onkológiai Intézetet, de akárhogyan is, ami ott történik, az megdöbbentő”.

Mi lenne a megoldás? – kérdeztük a szakembert. „Azonnal bele kellene vágni egy  speciális programba, amibe pénzt is bele kell tenni” – szögezte le. Szerencsére a költségvetés helyzete most megengedné, hogy többet költsünk egészségügyre, amire alapvetően nem jut elegendő pénz – mondta, hozzátéve: „pedig tudjuk, látjuk a statisztikákat, naponta találkozunk a drámai következményekkel...nem is értem, hogy az egészségpolitika miért nem veszi komolyabban a jeleket”.

Ami a speciális programot illeti: Kökény szerint volt már ilyenre sikeres példa a hazai egészségügyben. Konkrétabban a szívgyógyászatban. Egy-két évtizede az akkori kormányzat komolyan vette a szakma kívánságát, és jelentősen korszerűsítette a kardiológiai ellátást, számos területen hozzáférhetővé tette a katéteres ellátást, megszervezték, hogy a betegek a szívroham után rövid időn belül olyan centrumba kerüljenek, ahol rendelkezésre állt a szívkatéteres eljárás... drámaian le is csökkent a szívinfarktus-okozta halálozás.

„A megelőzés, a felvilágosítás, a szűrés, az egészségnevelés stb. mellett tehát megfelelő szakmai program kellene, amibe elegendő pénzt kellene tenni” – szögezte le Kökény, akinek azért a hozzáállás megváltoztatásának a szükségességéről is volt egy-két szava.

Miként arról is, hogy az onkológus szakminiszternek a most kirobbant felháborító botrányban tanúsított magatartása, pontosabban az, hogy le nem mond, sőt, meg sem szólal, azt demonstrálja, hogy mennyit ér ma Magyarországon az élet a kormányzat számára.