Két pólus mind felett
Nem ártana minél előbb rátalálni a középútra, és megkísérelni a kompromisszumkeresést. A járvány jó alkalom lehetne erre.
A posztmodern médiatér törvénye szerint minél egyszerűbb, minél átélhetőbb és minél radikálisabb válaszokat kell adni, annyira ki kell húzódni a szélre, hogy senki ne legyen képes túllicitálni. A koronavírus-fenyegetés kapcsán így jött létre a két szembenálló tábor és világmagyarázat: a karanténtáliboké és a járványtagadóké.
A karanténtálibok számára egyetlen fertőzött, egyetlen halott is elfogadhatatlan, a járványt meg kell fékezni, bármibe kerüljön is, ezért leállítanának, lezárnának és tiltanának mindent, amit csak lehet – nem számít, milyen következménnyel jár: akárhány áldozat belefér, csak nehogy a fertőzésbe haljanak bele. A járványtagadók ezzel szemben kétségbe vonják a helyzet komolyságát, a koronavírus szerintük nem több, mint egy influenza, a maszk viselése pedig fölösleges, sőt: káros. Az egyik szekta tagjai maszkot vesznek fel a dugáshoz is, a másik szekta tagjai a tömött buszon sem hajlandóak erre. A két magatartás közti számtalan árnyalat jogosságát egyikük sem hajlandó megfontolni, ez ugyanis nem egy probléma, amit meg kell oldani – ez identitáskérdés. Aki vitába száll velük, az az életüket vagy a szabadságukat akarja elvenni, márpedig ők abból nem engednek.
Attól tartok, néhány évtizeden belül ugyanez a folyamat fog lezajlani például a közgazdaságtudományban. A radikális neoliberálisok állnak majd szemben a baloldali radikálisokkal. A neoliberálisok azt mondják majd, hogy az emberi munkaerő túl drága és túl követelőző, úgyhogy ahol nem lehet robotokra leváltani, vissza kell állítani a rabszolgaságot – gazdaságilag garantáltan sikeresebb lesz, mint évszázadokkal ezelőtt, hisz ma már teljes megfigyelés alá lehet vonni a rabszolgák valamennyi mozdulatát, a robotfelügyelők meg addig hajtják majd őket, míg szervezetükben a mindennapos munka nem okoz tartós egészségkárosodást. Cserébe a társadalmak száguldó GDP-t, biztos nyugdíjat és soha nem tapasztalt prosperitást kapnak, csak le kell mondaniuk pár tízmillió melós emberi élethez való jogáról. Nem lesz ez olyan váratlan művelet: a nagyon erkölcsös nyugati ember ma is simán elnézi a gyermekek foglalkoztatását, a napi kétszáz forintos béreket, az embertelen és egészségtelen munkakörülményeket az olcsó afrikai nyersanyag és az olcsó ázsiai áru tömeges bezsákolásának oltárán.
A radikális neoliberálisokkal szemben állnak majd a baloldali radikálisok, akik azt fogják mondani, hogy a robotok úgyis elvégeznek mindent, a tőkéseknek meg úgyis végtelenül sok pénzük van, úgyhogy a nyugati ember a jövőben egyetlen munkát vállal: a gazdagok vagyonának szétosztását – s a továbbiakban már csak laktózmentes kávét szürcsölget, Marxot értelmez, és olyan erkölcsileg kifogásolhatatlan szexuális pózokat keres, ahol a férfi nem nyomja el a nőt, és elkerüli a behatolást, az erőszak legősibb és legprimitívebb formáját. A gazdagokat meg azokat, akik nem hajlandóak lemondani a személyes tulajdonukról, vagyis a régi rendszer híveit, a hitetleneket, akik kételkednek abban, hogy pusztán robotmunkával és hobbibarkácsolással, hobbikertészkedéssel, hobbiközigazgatással és hobbiegészségüggyel fenn lehet tartani egy társadalmat, majd átnevelőtáborokba zárják, hogy ott tanulmányozzák a progresszív szakirodalmat, míg jobb belátásra nem térnek.
Érdemes volna a köszörűkövön való hisztérikus fenés helyett esetleg elkezdeni tompítani a szélsőséges narratívák élét, mielőtt még pár százmillió ember nagyon csúnyán megvágja velük magát.
