Kétféle júniusi Magyarország

Zsugorodó és eltérő érzékenységű táborok

A modern kori Magyarországon a lakosság többsége napi szinten a mozgalmas, gyors hatalmi változásokkal telített időkben szokott közéleti/politikai kérdések iránt komolyabb érdeklődést tanúsítani. Ám, ha egy rendszer idővel beáll és a legkevésbé sem mutatja változási hajlandóságát, akkor előbb-utóbb a közöny, az érdektelenség lesz úrrá – növekvő mértékben. A Fidesz mostani rendszere csaknem másfél évtizedes múltat tudhat a magáénak. Berendezkedésének lényegi vonásait már a kezdetek kezdetén (2010-2011-ben) ki lehetett ismerni. Akik már akkor megszerették ezt a rezsimet, azok változatlanul kedvüket lelhetik a töretlen fennmaradásában. Akiket pedig a kezdeti foglalások könyörtelen mivolta elborzasztott, azoknak változatlanul megadatik a gyanakvó, kritikai hozzáállás, legfeljebb szembesülniük kell a perifériára-szorulás nem túl kellemes érzésével.

Másképpen fogalmazva és némiképpen tovább is gondolva a föntieket: a meghonosított Rendszer hívei minden áldott napon páratlan médiasegítséggel megkaphatják a lojalitás fennmaradásának visszaigazolásához szükséges hírtömeget. A mindennapos sikereket éppúgy, mint az aktuálisan legveszélyesebb ellenségek démonizálását. A Rendszerrel szemben közömbös, valamint kifejezetten kritikus másik oldal – az előbbihez hasonló nagyságrendű tömegei – a központilag vezérelt tájékozódás helyett kénytelenek maguktól utánajárni a reális tájékozódás lehetséges forrásainak. S valljuk meg, egyre nehezebb a dolguk, mert az Új Rendszer éppenséggel a tájékozódási lehetőségek egyoldalú kisajátításában mutatta fel a legnagyobb sikereit. Mindezek következtében a közügyek iránt még mindig fogékony, erősen fogyatkozóban lévő kisebbség is kibékíthetetlenül kétféle, eltökélt szembenállást mutató táborra szakadt szét. 

S ha a civil világban mégis előfordul, hogy aktuális politikai kérdésekről esik szó, akkor az éppen megszólalóról egyetlen percen belül kiderül, hogy melyik táborhoz tartozóként adja elő személyes meggyőződésként mindazt, amit amúgy a tábor mögötti hírvilág kis- és nagyüzemei követendő mintaként teremtenek elő. Mindez persze lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet, aminek következtében lassanként mindenki csak a maga táborához tartozók között érez kedvet a megszólalásra. Az alkalmi szembenállások idővel mozdíthatatlan, normatív tömbökké szilárdulnak, és a kevésbé elkötelezetteknek komoly indokuk lehet arra, hogy úgy érezzék, mintha egyidejűleg kétféle Magyarországon élnének.

Fontos és a további részleteket ezúttal mellőzve, csupán egyetlen következmény alaposabb bemutatására vállalkoznánk. Elvileg mindenki számára adott lehetett, hogy az elmúlt harminc nap meglepően sűrű eseményei közül mit tartott lényegesnek és mire legyintett jó szívvel.

A kormányzati oldal hírfogyasztói világa

Nekik ezúttal is óriási energiákat megmozdító média-nagyüzem adta tudtukra, hogy az ellenzéket lényegében külföldről – naná… Nyugatról… – finanszírozzák, s persze: dollárban. Júniusban a mesefolyam újabb elemmel lett bővíthető. Másfél évnyi idő kellett annak a megállapításhoz, hogy ezt a pénzt is törvénytelenül használták fel, ezért a becsületes magyar állampolgár csak egyetérthet azzal, ha ezeket a pártokat úgy megbüntetik, hogy a jövőben esélyük se legyen újabb jogsértések elkövetésére. A kormányához lojális magyar polgár emellett júniusban még azt is megtudhatta, amit tavaly tavasszal már ezerszer a fejébe vertek: az ellenzék háborúpárti. Igaz, ezzel a hazugsággal egyszer sikerült totális választási győzelmet aratni, de az emberek feledékenyek és a háború változatlanul tart, nem árt, ha az utcákon hatalmas plakátokkal újból a tudtukra adjuk: ezek mind-mind háborúpártiak. 

Nem elég, hogy jogtalanul kampányolnak, nem elég, hogy Nyugatról finanszírozzák őket, de még a háború is miattuk tart ilyen hosszan. S hogy mi lennénk a Béke pártján, azt talán fölösleges is hangsúlyozni, ezt a feladatot meg lehet oldani a kormányfő rendszeres megszólalásaival is.

További részletek itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók. 

A hónap utolsó hetében Oroszországban felgyorsított filmként lebonyolódott sikertelen katonai puccs megint jó alkalmat teremthetett ahhoz, hogy az ellenzéki oldal amoralitását lehessen bizonygatni. A kormányzati médiumok szószólói valahonnét kitalálták, hogy az ellenzéki oldal a puccsistáknak drukkol, és az addig hősnek és rettenthetetlennek beállított orosz harcosokról pillanatok alatt derítették ki fasiszta, tömeggyilkos és egyéb gátlástalanságokkal megáldott mivoltukat. Igaz, e képtelen vádak hangoztatásának bizonyítására már olyan mélységekbe kellett leásni, ahonnét aligha lehetséges értelmes álláspontokat rekonstruálni, de a lejáratás izgalma és öröme képes ezt is eltakarni. A lényeg az, hogy az újabb vádpont szervesen illeszkedik a korábbi hazugságok mondanivalójához. Azért az valamiképpen új elem, hogy ti. az ellenfeleimről való hazugságokat is nekem kell előállítani. Mert ezek annyira alkalmatlanok és gyávák, hogy maguktól még megfelelő bizonyítékokat sem képesek kitermelni. (Az elemzéshez szokott elme pedig eltűnődik: van-e még lejjebb? Meddig lehetséges a képtelenségek előállításában elmenni? Van-e bármiféle határ?)

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.

A kormányzati bűvkörön kívül élő Magyarország…

Polgárainknak június során az iméntiektől merőben különböző hírekkel és gondokkal kellett megbirkózniuk. A sokféle esemény közül elegendő talán három olyan mozzanatot megidéznünk, amelyek mindegyike túlmutatott a néhány napig fontos és izgalmakat okozó fejlemények világán. Vagy még erőteljesebben fogalmazva, mind a három metszetben hosszabb távon is fennmaradó feszültségforrásokat lehetett azonosítanunk.

Június 16-án benyújtották azt a törvényjavaslatot, amit a kormányzati szóhasználatban „Státusztörvénynek” hívnak, s amit az érintettek szószólói – leginkább a röghöz kötési szándékok miatt – egészen másképpen minősítettek (többnyire rabszolga-törvényként). A pedagógusok leendő jogviszonyának újra rendezése számos ponton sérelmes az érintettek számára. A jogalkotók kaptak is százezer számra kritikai észrevételeket ez ügyben, de a hivatalos álláspont ezúttal is az, amit már megszokhattunk: nincsen itt semmiféle korrekciós kényszer, egyeztettek mindenkivel mindenről, a tüntetők pedig szimpla bajkeverők. Tiltakozásokban ezúttal sem volt hiány, legfeljebb a kormányzati médiumok minderről semmit, vagy hamis információkat adtak. Időnként egyszerűbbnek látták hallgatni a folyamatos tiltakozásokról. A rendezés szellemisége amúgy beleillik az évtizede folytatott szakpolitikai hozzáállás világába, és nehéz elhessegetni azt a gyanút, hogy ez a kormányzat a kezdetektől fogva szeretné megtörni és betörni ezt a csaknem negyedmilliós réteget. Bármi áron. A pedagógus-társadalom szabadságharca, valamint az egész alrendszer lerohasztása egy majdani – az egész Fidesz-korszakot bemutató - krónika kitüntetett fejezete lesz. Egyben látva mindezt, sokkal világosabb lehet majd annak is a jelentősége, ami éppen most júniusban e törvény elfogadtatása kapcsán megérthető.

További részletek itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.

A júniusi hírek között néhány napra kitüntetett jelentőségű lehetett az, hogy a hazai inflációs adatok ismét Európa-rekorder-méreteket öltöttek. A kormány által közvetlenül nem kézben tartott médiumok természetesen ezzel a „rekorddal” kimerítően foglalkoztak, hiszen a mai Magyarországon az infláció minden családot érint. Azon keveseknek, akiknek még vannak tartalékaik, a jövőt illetően lett okuk izgalmakra. A többségnek azonban a mindennapi életszínvonal fenntarthatósága miatt kell idegeskedniük. A kormányzati média világképében e veszélyek rendre eltörpülnek, a gazdaságért felelős néhány vezető azzal próbálja csillapítani az indulatokat, hogy kormány mindent megtesz az infláció letöréséét, ami az év végére amúgy is egy számjegyű lesz…Mintha ez a reménybeli várakozás érdemben segíthetne bármit is azokon, akiknek a Jelenlegi Infláció jelenti a legnagyobb problémát. A magukat még függetlennek tartható orgánumok természetesen megszólaltatták a hazai közgazdasági elemzők azon köreit is, akik hosszabb-rövidebb terjedelemben el tudták magyarázni azt is, hogy a magyar rekordinfláció szervesen összefügg az elhibázott utakon tévelygő gazdaságpolitika alapkérdéseivel. Az ilyen mélységű elemzéseknek azonban mindig is korlátozott közönségük volt – és marad ma is. A kormány által uralt médiavilág nem nagyon sietett még a saját tábornak sem elmagyarázni, hogy mitől is lettünk Európában ennyire csúcstartók. Ám az a gyanúnk, hogy még az eltökélt kormányhívek is kénytelenek naponta vásárolni, és kezdik már sejteni, hogy növekvő kiadásaiknak roppantul kevés közük lehet a háborús állapotokhoz.

További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.

Június harmadik nagy témakörét egy páratlanul sikeresnek beharangozott külgazdasági teljesítménynek köszönhetjük: az akkumulátor-üzemek folyamatos magyarországi térfoglalásának. Szinte nincsen olyan hét, amikor ne örülhetnénk újabb és újabb százmilliárdos beruházások hírének, s csak az okozhat némi problémát, hogy e pénzeső áráról alig lehet valamit is hallani. Pedig… az eddigi esetek kapcsán minimum három problémakör rendre felvetődött. Először is az érintett településen a lakosság tájékoztatásának hiányosságai. Másodszor, e létesítmények környezetkárosító, energiafaló és egyéb kellemetlen következményeinek rendszeres homályban maradása. A harmadik lenne a legsúlyosabb, mondhatni stratégiai jellegű dilemma: hosszabb távon, évtizedekre előre tekintve, érdemes-e hazánkat megint egyfajta monokulturális kiszolgáltatottságnak kitenni? Az eddig megszólaló szakmai vélemények számos alapvető aggályt fogalmaztak meg anélkül, hogy az illetékesek ezekre érdemi válaszokat adtak volna.

További részletek itt, itt, itt és itt olvashatók.

Végigtekintettünk a mögöttünk hagyott hónap legfontosabb eseményein, és megpróbáltuk szembesíteni egymással a kettészakadó Magyarország problémaérzékelését.

Mindenki eldöntheti magáról, hogy melyik országban él, és milyen országot hagy a gyermekeire, unokáira.