Kezdő kukázók éneke
Karácsonykor, aki csak teheti, meghitt lesz és emelkedett. Teli a szíve szeretettel, békességgel és megértéssel. A miniszterelnök mézeskalácsot készít az unokáival, az államfő asszony havat hány, Magyarország leggazdagabb gázszerelőjének a felesége pedig a karácsonyi készülődés titkaiba avatja be az embereket. Kiderül, hogy ő is olyan, mint bárki más: ugyanúgy díszíti a fát, mint a többiek, a konyhából kitiltja a férjét és maga készíti el az ilyenkor szokásos ételeket, úgymint halat, kacsát és pulykát. Ám mindez nem feledtetheti, hogy sok magyar családban karácsonykor sem az a legfőbb gond, hogy megreped-e a bejli, vagy sem.
Eszembe jutott az a középkorú férfi, akit az utcán egy kuka mellett láttam. Lopva nézett rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, miközben persze, hogy láttam. És hiába néztem másfelé, látta rajtam, hogy látom. Még magát sem volt képes becsapni, másokat még kevésbé. Úgy tett, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett – épp csak annyira nyúlt hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.
Új lehetett a kukázók világában, onnan gondoltam, mert szégyenkezett azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.
Nem hajléktalan. A hajléktalanokat nem csupán onnan könnyű megismerni, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és sokan közülük ápolatlanok, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban. Emberünk még nem ilyen volt. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő volt rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is biztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.
Most még ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, ami valamikor majd jó lesz valamire.
Azzal próbáltam segíteni rajta, hogy arrébb mentem, másfelé néztem. De elkéstem: láttam rajta, hogy tudja, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó. A szégyen pedig idővel szépen elmúlik majd belőle: nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.
Közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.
Én meg partner voltam ebben, hátha segítek neki azzal, hogy a szánakozásommal nem veszem el a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.
Arrébb mentem, félrefordultam – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.
