Kinek az egyesülés, kinek a széthullás ünnepe
Az I. világháború kitörésének 110. évfordulójának megünneplésére készül vasárnap a Centenáriumi Hadtörténeti Egyesület. Több mint 200 magyar és külföldi hagyományőrző segítségével több helyszínen, életképekben elevenítik fel a háború magyar és monarchiabeli seregeinek akkori állapotát, fegyvernemeit. Rikkancsok hirdetik újságokkal a mozgósítást, a háborút, majd pedig a hagyományőrzők megünneplik a háború indulását és a bevonulásukat. „Minden faluban vannak hősi emlékművek, azoknak a tövében a történelem személyes emlékké válik” – mondta a Hírklikknek Révész Tamás történész, a Történelemtudományi Kutatóközpont munkatársa, akivel az évfordulóról beszélgettünk.
Van mit ünnepelnünk ezen az évfordulón?
Magyar szemmel furcsának tartom, hogy a hagyományőrzők a háborút ünneplik, mert sok jót nekünk nem hozott. Az első világháborús megemlékezések az utóbbi tíz évben kerültek reflektorfénybe, a trianoni megemlékezések utózöngéjeként. Magyarországon az első világháborút mindig Trianon szempontjából értelmeztük, és értelmezzük a mai napig.
Valamiféle politikai üzenet kiolvasható ebből?
Az első világháborút is, mint minden háborút, minden megemlékezést, a politika szereti a maga szája íze szerint beállítani. 1945 után az első világháború többé-kevésbé lekerült napirendről. Az államszocializmus időszakában az első világháborúhoz hasonló nemzetközi konfliktusokat imperialista háborúnak tekintették. Nálunk a rendszerváltás után a nemzeti tragédia, az ország megcsonkítása lett 1914. üzenete. Európa más országaiban másképpen értelmezik az akkori eseményeket, különböző felhanggal viszonyulnak a történelemhez. Az első világháborús megemlékezések európai üzenete már az 1970-es, 80-as évektől kezdve a francia-német megbékélés szimbolikus pillanata. Verdunben ünnepélyesen megfogta az akkori francia elnök, Francois Mitterand a (nyugat)német kancellár, Helmut Kohl kezét. Ez valóban nagyon fontos, jövőbe mutató üzenetet jelentett.
Miért különbözünk ebben is Európa „jobbik” felétől?
Mi a vesztesei voltunk, ők a győztesek. Egyébként a „Nagy Háború” általában mást jelent a közép-európai régióban, mint mondjuk Nyugat-Európában. Franciaországban Európa egysége az üzenet, Anglia – különösen a Brexit után – erre másképpen tekint. Ők nagyon komolyan ápolják az első világháború lezárását, ott minden évfordulón ünnepségeket tartanak, amelyet november 11-én, a háború befejezésének napján tartanak. Igazi állami ünnep. London belvárosában megáll a forgalom, egy perc néma csenddel emlékeznek, az emberek hajtókáján szinte kötelezően ott van a pipacs. Ez a hagyomány egészen a 19. század elejéig nyúlik vissza, a napóleoni háborúkat lezáró waterlooi csata után feljegyezték, hogy napokkal az ütközet után vérvörös pipacstenger borította be a véráztatta harcmezőt. A briteknek ez a háború is a vérfürdőt jelentette.
Kelet-Európa országaiban „felejthető” háború tört ki 1914-ben?
A szomszédos államokban, a lengyereknél, a cseheknél, a szlovákoknál, a románoknál az első világháború vége a nemzetállamiság születését jelenti. Náluk igazi születésnap, és csakis erre helyezik a hangsúlyt. A lengyeleknél kicsit más a helyzet, ők három különböző állam „mundérjában” harcoltak, a csehek és a szlovákok a Monarchia oldalán vonultak hadba. Ebben a térségben teljesen érthető, hogy nem maga a háború lett fontos része a történelmi emlékezéseknek, hanem ami utána történt, az államalapítás. Sajnos Magyarország ebből a szempontból is nagyon furcsa helyzetben van. A két világháború között megpróbálták úgy kezelni a dolgot, mintha az első világháború ’kvázi’ Trianont megelőzendő „esemény” lett volna. A Hősök-terén az Ismeretlen katona sírjára is azt írták1932-ben: „Az ezeréves határokért”. A 100 éves évforduló kapcsán 10 évvel ezelőtt indult meg egész Európában a Nagy Háborúra való emlékezés új hulláma.
Ez ért el minket is?
Pontosan. Úgy is mondhatnánk, Európa népei újra „felfedezték” az első világháborút.
Gondolom, más oldaláról, mint mi.
Közép-Kelet-Európában ez politikailag rendkívül problémás téma lett. Magának az emlékezésnek nagyon nehéz nemzeti keretet adni, hiszen a katonák a frontokon olyan birodalmakért ontották a vérüket, amelyek már nem léteznek. Hogyan lehetne egy ilyen állapothoz egységesen kapcsolódni? Nagyok a különbségek. Lengyelország déli részén, az egykori Galíciában, az orosz invázió emléke máig komoly indulatokat kavar. A románok számára az első világháború a nagy egyesülést szülte. A csehszlovákoknál az államalapítást, az egyesülést jelenti, nekünk a szétbomlást.
Mégis mit ünneplünk a széthulláson?
A családok emlékeiben máig élnek a nagyszülők, dédszülők száz évvel korábban elmesélt történetei. Akik járják az országot, szinte minden faluban, minden városban találnak egy hősi emlékművet, amit a helybeliek nagy szeretettel gondoznak. Amikor egy ilyen emlékhelyen idézik fel 1914-1917 emlékét, a történelem személyessé válik. Máig keresik, gyűjtik az ott élők emlékeit, a frontól írott leveleket. Még 110 évvel később is előkerül elesett katonák neve, s az ő emléküket szintén nagy becsben ápolják tovább.
