Kinek higgyünk: Orbánnak vagy Magyarnak?
A címben feltett kérdést azonnal elütöm: az már régen eldőlt, hogy az aktuális miniszterelnöknek nem szabad hinni. Nem azért, mert ez a funkcióval együtt jár, vagyis egy ország kormányfőjének ezerszer is meg kell gondolnia, meddig megy az őszinteségben, másként fogalmazva.
Egy ország első számú embere, gondolom, mindenütt a világban kényszerűen hazudik. Olykor. És tegyünk különbséget a kényszeresen hazudozó politikus és a taktikai hazudozás között. Az, hogy a mi emberünk melyik kategóriába tartozik, azt az olvasóra bízom, szerintem, mindenki kapásból el tudja dönteni.
De a filozófiai fejtegetésen túl – mármint, hogy mikor és mennyit kell hazudnia egy politikai szereplőnek, pláne, ha miniszterelnök – érdemes azért azt végig gondolni, hogy Orbán Viktor az elmúlt tizenöt évben, vagy egyáltalán, politikai pályafutása alatt hányszor élt ezzel az eszközzel. Ha karrierje majdnem negyven évét vesszük alapul, akkor bizony nagyon sokszor, és több dologról csak évek múltán derül ki, hogy tételszerűen elhangzó mondatait mennyire a pillanat diktálta, és mennyire nem gondolta komolyan. Egyáltalán: mi az, amit Orbán kijelentéseiből komolyan kell vennünk, hiszen nem egyszer rámutattunk már, hogy OV kijelentéseinek jelentős része megcáfolható saját múltbéli mondataival.
És sokan és sokszor meg is teszik ezt; az internet világa nagy ellensége az ilyen politikusoknak, minden megtalálható visszafelé is. Mostanság sokan meg is találják, nem telik el úgy nap, hogy ne jönne szembe egy-egy fiatalkori Orbán-nyilatkozat, amelynek éppen az ellenkezőjét képviseli most. Talán a legeklatánsabb példa – szintén köröz a közösségi médiában – amikor, hajdanán arról beszélt, hogy mily felháborítónak tartja, ha egy-egy párt képviselői szinte kisajátítják a közrádiót és köztévét, s ilyesmi normál demokráciában nem fordulhat elő. Nos, elég, ha csak a (nem) létező közrádióra és tévére gondolunk; totális propaganda műhelyekké váltak, kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálva. És ugyanez vonatkozik a „nemzeti” hírügynökségre is, és akkor még nem szóltunk a manapság csak kormánypárti adóknak adományozott rádió-frekvenciákról, az összes megyei lapról, a közterületi plakátokról… Ma nincs olyan hatóság, amely ennek a nyomulásnak ellenállna, merthogy az erre illetékes hatóságok is mind a kormány és a kormányemberek kezében vannak.
Szóval, visszatérve a címbéli kérdéshez: a választ erre maga Orbán Viktor adja meg, már legalábbis a saját személyét illetően. Kénytelenek vagyunk ezzel szembesülni péntekenként, amikor egy álriporter ül vele szemben a rádióban (az államiban), és teszi fel neki az előregyártott kérdéseket, hogy aztán a miniszterelnök, spontaneitást mímelve, előadhassa aktuális teóriáit. Mostanában Ukrajnáról, Magyar Péterről, Kollár Kingáról, a Tiszáról… És még véletlenül se fordulhat elő, hogy a támadásokra az érintettek válaszolhassanak; erre a média vezetőinek nincs felhatalmazásuk. Így aztán a kérdést bizonyos értelemben le is zárhatjuk: Orbán Viktor nem az a politikus, akinek hihetünk. Hogy ezzel együtt sorra nyerte kétharmaddal a választásokat, az már megint más lapra tartozik. Az ugyanis következik a fentiekből, a nyilvánosság kilencven százalékának megszállásából, a fékek és ellensúlyok totális kikapcsolásból, valamit a magyar társadalom jámborságából… (finom voltam?)
De mi a helyzet Magyar Péterrel? Ma tömegek állnak mögötte, olyan tömegek, amelyek tagjai nagy többséggel korábban is Orbán-ellenesek voltak, és az ellenzéktől várták azt, amit Magyar Péter elhozott: valódi ellenfélnek, kihívónak mutatja magát. Gyengéje, vagy erőssége éppen az, hogy a Fidesz berkein belülről jött, ismeri taktikájukat, kommunikációjukat, működésüket és talán ismeri az ellenszerét is. Ez az oka annak, hogy sokakban felmerül ugyanaz, mint Orbán esetében: lehet-e hinni neki? Kaltenbach Jenő, az egyik legádázabb kritikusa Magyarnak, azt mondja: nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy Magyarra, illetve a Tiszára szavazzon. Nem fordulhat elő, mert egyáltalán nem hisz neki. Mellesleg mások is vannak, akik hasonlóan vélekednek, elég csak megemlíteni Vásárhelyi Márta, Bartus László, vagy Békesi László nevét; mindannyiuk véleményére érdemes odafigyelni. Ők markánsan megfogalmazzák, hogy Magyar Péter sok mindenben hasonlatos Orbán Viktorhoz, a pillanatnyi érdekei szerint nyilatkozik, vagy éppenséggel nem nyilatkozik. Vagyis: az én számomra egyáltalán nem kérdés, hogy lehet-e hinni neki, lehet-e hinni abban, hogy győzelme esetén Magyarország visszatér a demokratikus útra. Nem tudjuk, nem tudhatjuk: a személyiségében mindkettő benne van: egy új autoriter vezető megjelenése, vagy egy demokratikus rendszer elkötelezettje. Összességében viszont rá kell jönnöm, hogy rossz a cím. Csak azt kell most mérlegelnünk, hogy le kell-e, le akarjuk-e váltani a mostani rezsimet, akár egy bizonytalan jövőért?
Nekem megvan erre a válaszom. És önöknek?
