Kisebbrendűség és sértődöttség – ez győzte le Orbánban a józan észt

Nem kímélte Magyarország szövetségeseit Orbán Viktor a hét végén, a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján tartott beszédében.  A miniszterelnök élesen nekiment az Európai Uniónak, olyan (fals) állításokra ragadtatva magát, mint hogy „Ha Önök vetnek egy pillantást ma az Európai Unióra, az a benyomásuk alakulhat ki, hogy szorongás gyötri, és bekerítve érzi magát. Erre jó oka van”; meg hogy „ez egy gazdag és gyenge unió” stb., stb., stb. Éppen ennyire élesen nekiment az Egyesült Államoknak is, amely – szerinte legalábbis – lejtmenetben van az általa az egekig felmagasztalt Kínával szemben, ráadásul „az Egyesült Államokban is látják a veszélyt, és látják a bajt”, s „a mi életünkre nézve ebből az következik, hogy a két nagy közötti összeütközés – ideértve a katonait is – valószínűbb, mint ahogy ma ezt innen, Tusnádfürdőről látjuk”. A Nyugatnak – azaz a mi szövetségeseinknek – Orbán szerint amúgy is leáldozott. Jön Ázsia, s persze Kína...

De nem csak az EU-t, mint olyat és a Nyugatot – élén az Egyesült Államokkal – pocskondiázta Orbán, ennél meg nem állva, nekiment néhány kipécézett országnak is. A visegrádi négyek közül Csehországnak és Szlovákiának, mondván, hogy az EU-n belül „a V4 ellen támadást intéztek a föderalisták. Az eredményt mindannyian látjuk. A csehek lényegében átálltak, Szlovákia billeg, csak a lengyelek és a magyarok tartanak ki”. A románok még rosszabbul jártak: a beszéd elején – alsó hangon fogalmazva – hosszan froclizta a vendéglátó országot és népét. „Román hadakon átvágva érkeztünk meg ide” - mondta, majd a diplomáciában teljesen szokatlan, annak ellentmondó módon, ismertette a román külügy által a beszéd előtt hozzá eljuttatott úgynevezett demarsot (diplomáciai tiltakozást, figyelmeztetést),: „amiben megírták nekem, hogy miről nem szabad beszélni, és miről beszélhetek, meg hogyan és mit kell mellőznöm. Ez egy hivatalos állami irat. Ismertetem” – mondta gúnyos mosollyal kísérve, a hallgatóságától persze nagy nevetést és tapsot kiérdemelt szavait. De még meredekebb volt, amikor azzal élcelődött, hogy „azt írják, hogy ne beszéljünk nem létező, romániai közigazgatási területi egységekről. Elgondolkoztam, hogy mire gondolhatnak. Azt hiszem, hogy Erdélyre és Székelyföldre. De mi sohasem állítottuk, hogy ezek román területi egységek lennének.”

A példákat még hosszan lehetne sorolni, ám a fentiek is elegendőek ahhoz, hogy az emberben joggal merüljön fel: vajon milyen hasznot remél Orbán attól, hogy nekimegy a szövetségeseinknek, valamint a szomszédainknak? Mi motiválja ebben? Dérer Miklós véleményét kérdeztük.

„A pitiáner és feltűnően a kivagyiságot tükröző beszédében az látszik, hogy a kisebbrendűségi komplexusa és a végtelen sértődöttsége győzött a józan ész felett” – reagált kérdésünkre a külpolitikai szakértő, a Magyar Atlanti Tanács volt főtitkára. Megjegyezte, hogy a beszéd minden látszat ellenére belülre, a híveinek szólt. Általánosságban az jutott eszébe, hogy „a mostani volt az első olyan tusnádfürdői Orbán-beszéd, amiben nem mondott semmi igazán érdemlegeset, láthatóan egyszerűen semmi nem jutott az eszébe, látszik, hogy elbizonytalanodott”.

Majd egy kérdéssel folytatta az értékelését. Miért Tusnádfürdőn beszél nemzetközi dolgokról, meg Magyarországról? Miért nincs szó a beszédében – és évek óta az ott tartott beszédeiben – a kisebbségi kérdésről, a szomszédokkal való viszonyról? S miért van szükséges arra a lekezelő, gúnyos hozzáállásra, amit az egyébként teljesen udvarias és nem nyilvános román kéréssel kapcsolatban mutatott? „Persze tudjuk, ez tetszik a hallgatóságnak, az fekszik a ’nemzeti’ érzelmeknek, hogy megmutatjuk a világnak, hogy kik vagyunk” – válaszolta meg a saját felvetését a szakértő. 

Orbánnak persze nem könnyű, hiszen egyre-másra nem jönnek be a dolgai – emlékeztetett Dérer, aki hosszan sorolta erre a példákat. A migrációs probléma sem olyan ütős már, mint volt; nem jött be a 2017-re vizionált „lázadás éve”; hiába állt ki teljes mellszélességgel és támogatta feltétel nélkül Donald Trumpot, ő is bukott; miként Szlovéniában is vesztett a kiszemelt embere, Janez Janša; Csehországban pedig Andrej Babiš; s persze a most hétvégi spanyolországi választás eredménye sem az ő szája íze szerint alakult. Sőt, még a Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel való kapcsolatáról is az bizonyosodott be, hogy időnként megborzolja ugyan Orbán buksi fejét, de ennél többre nem futja az érdekében – mutatott rá a szakértő, hozzátéve még egy dolgot: jöhet még csalódás Orbán számára, akkor például, amikor majd választások lesznek Nagy-Britanniában, merthogy azon feltehetően elsöprő győzelmet fog aratni a Munkáspárt. 

Nem egy-egy személyhez kötődően, nagyobb léptékben is kellett már csalódnia Orbánnak – derült ki Dérer mondandójából. 2019-ben, az Európai Parlamenti választások előtt szinte beharangozta az európai szélsőjobb előretörését és a velük való összefogást, ám ez a szoros együttműködés sem tudott létrejönni, amit szintúgy csak magának köszönhet. Hiszen – s ezt persze nem hajlandó elismerni – ennek részint a migrációval kapcsolatos nagyon merev álláspontja és a szolidaritás hiánya az oka (például az olasz Meloni esetében), részint meg az oroszokkal, Putyinnal ápolt kapcsolata, mert bár „azt nem mondanám, hogy Putyin ügynöke, de az biztos, hogy a kommunikációja az oroszra hajaz”.

Azt pedig, hogy az amerikaiak gyakorlatilag csak akkor állnak vele szóba, államközi vonalon, ha múlhatatlan szükség van rá, azt végképp teljesen saját magának köszönheti – állapította meg Dérer. Ugyanis első miniszterelnöksége idején – minden egyeztetés és minden magyar javaslat ellenére – egy-két nappal a 09/11 előtt a svéd Gripeneket vette meg az amerikai F6-osok helyett. Ez nem volt egy elegáns gesztus, „persze bizonyára olyan anyagi háttere volt, amibe nem akarok belegondolni”. De volt más is: következett szeptember 11.-e, az Ikertorony tragédiája, ami után Orbán egyetlen szót nem szólt, noha felkérték, hogy ítélje el és határolódjon el Oszama Bin Ladenék terrorakciójától, ám ő Martonyi János akkori külügyminisztert delegálta erre a feladatra, aki egyébként „azóta is őrlődik a lojalitása és a szakmai külügyi tisztesség között, ám sajnos a legtöbbször a lojalitás nyer”.