Kiss-Rigó László, a megtestesült Monty Python paródia: övé a NER-nek országa

– A legutóbbi Magyar Közlönyben közzétettek szerint, a cég részvényeit ingyenesen átadják a Kiss-Rigó László vezette Szeged-Csanádi Egyházmegyének, amely 15 évig csak akkor adhatja el a gyárat, ha erre a minisztertől engedélyt kap. Segítsen megérteni, egyáltalán mi köze Magyarország életéhez az úgynevezett, fedőfogalomként használt egyháznak, amiben a Szentlélek ragyogását is túlszárnyalja a Kiss-Rigó püspököt övező orbáni áldás?

– Ha nem haragszik meg a tisztelt olvasó, kivételesen kicsit bővebben járnám körbe Kiss-Rigó püspököt és az ő földi mennyországát, ami túlzás nélkül állítható, hogy példa nélküli, de úgy is fogalmazhatunk, hogy egészen elképesztő.  

– Nem lennék semmi jónak az elrontója, kérem, ossza meg velünk a gondolatait.

– Az a helyzet, hogy Kiss-Rigó László egy igazi paródia. A paródia vagy az irónia – mint tudjuk – mindig egy valóságos jelenségnek vagy személynek önmaga visszájára fordított ellenképe, amelyben felnagyítódnak a valódi tulajdonságok stb., és ettől lesz roppant mód szórakoztató és gyilkos mód őszinte. Hogy az olvasó el tudja képzelni, nem is a magyar hagyományok szilveszteri kabaréinak kedvesen suta, csetlő-botló figurája ő, hanem egyenest a Monty Python-filmek már-már létezhetetlenül röhejes, karikatúraszerű mellékszereplője – lehetne. Egy olyan figuráról van szó, akiről az utóbbi időben folyamatosan abban az összefüggésben értesülünk, hogy éppen futballstadionra kap 14 milliárdot, valami élmény-wellness központot, vagy mi a bánatot létesít 30 milliárdból Lakitelken a szerény hangzású Hungarikum Liget néven, s máris egy tipikus Monty Python-kép, amint egy kupolával ékesített élményfürdőben áztatja főpásztori testét a püspök, mondjuk egy Szent Grál-szerű kehellyel a kezében. Ott, ahol persze borkatedrális is van, hogy valamelyest köze legyen az egyházi terminológiához.

Egy olyan figuráról van szó, akivel kapcsolatban arról értesülhetünk, hogy az NB III-as csapata kap „x” milliárdot, hogy szakrálisan illusztris helyszínen, a Szegedi Dóm alatt, egy luxuséttermet alakított ki állítólag bő kétmilliárdból, és arra büszke, hogy kitűzte célként, legyen mindig friss a hal, egyenest az Adriáról, mivel van olyan horvátországi haver, aki csak ide szállít s csak neki, ami teljesen rendjén lévő, hisz' bármikor betérhetünk egy áhítatosan friss rombuszhalra, tormás céklakrémmel és avokádóval. De természetesen kérhetünk zarándokmenüt is, ha éppen böjtölnénk. Vagy itt van ez a futballstadion, amit 14 közpénz(!) milliárdból természetesen szintén átfűt a hit, miután a püspök által kiszolgáltatott keresztségben a Szent Gellért nevet kapta a létesítmény. 

– Legalább van humora...

– A humornak szerves része az önirónia, ami hősünknek közel sem természete – ennek az embernek annyi lehet az öniróniája, mint egy zsák krumplinak. Én inkább a totális ismerethiányra tippelek, mivel Szent Gellért volt az, aki egyrészt nem wellnessközpontot és luxuséttermet alapított, hanem iskolát állított Csanádon, másrészt közismerten aszkéta életet élt, amit Kiss-Rigó Lászlóról az elmondottak alapján viszonylag nehéz elképzelni. Arról nem is beszélve, hogy Szent Gellért keményen konfrontálódott a hatalommal, nem úgy, mint a hatalomhoz dorombolva bújó püspökünk. Szent Gellért odáig ment a hatalmi konfrontációban, hogy Aba Sámueltől megtagadta a koronázást, megtámadta az uralkodót s mint ismert, vértanúként kellett végeznie. Ezzel szemben, Kiss-Rigó megkapta a zánkai gyerekvárost, ahogy hallom, megkapta a fonyódligeti gyerektábort, kimeríthetetlen a sor, ami már a luxuséttermi étlapjának gazdag kínálatába sem férne bele. 

– Mi a probléma mindezzel? Mondhatnánk, a hit szárnyakat ad és kap az életútján.

– Az a csekély probléma, hogy a kereszténység legfontosabb küldetése Krisztus egész földi élete szolgálatának példázata. Krisztus – Kiss-Rigó Lászlóval szemben – nem a hatalmat szolgálta, hanem az mondta, hogy „az én országom nem e világról való” és „az embernek fia nem azért jött, hogy kiszolgálják, hanem azért jött, hogy ő szolgáljon”. Bármilyen furcsán hangzik, de Isten sem önmagáért létezik, hanem a teremtett világért és benne a teremtett emberért, tehát ilyen értelemben – a keresztény önfelfogás szerint – Isten is mindannyiunkat szolgálja. Vagyis a keresztény embernek – kivált, ha főpap – példázatként, tehát a megfelelő keresztényi életvitel példázataként kellene a hívők előtt megjelennie.

S ezzel együtt jár az a nagy felismerés, ami Kiss-Rigó püspöknek sajnos nem adatott meg a borkatedrális érzékekre ható sejtelmes félhomályában, elsősorban a folyékony nedűvel, s másodsorban a Szentlélekkel töltekezve, a legalapvetőbb és univerzális jézusi felismerés, miszerint mivel a történelemben mindig akadnak segítségre szoruló emberek, köztük hatalmas számban gyermekek, szegények, megnyomorítottak, a társadalom perifériájára szorultak, éhezők, hajléktalanok és nélkülözők stb., következésképp ezeket kell támogatni, amint Jézus fogalmazott „vegyétek magatokra az én igámat és tanuljatok tőlem”.  Ez utóbbiakat kell keresztényként támogatni és nem a hatalmat, nem a kormányt. Kiss-Rigó püspök tökéletesen szembemegy a krisztusi tanítással, amint példázza a visszafogottnak aligha mondható pályafutásával, jelesül azt, hogy Jézussal ellentétben, az ő országa márpedig és csak azért is kifejezetten e világból való. Ezt a világot a templomi prédikációi során, kivált választások közeledtével, az üdvtörténettől hosszan és meredeken szöktetve magát az evilági történések mezejére, rendre meg is nevezi: az ő országa a NER – legalábbis számára és a további hit-bizniszben utazó oligarcha főpapok és a világi hatalom által kegyelt hittrösztös lelkésztársak számára – tejjel-mézzel folyó Kánaánjával azonos. Ez tehát az ő világa, ezt a világi hatalmat szolgálja mérhetetlen alázattal, és ezért kapja földi hatalmak e világi jutalmának gyümölcseként mindazt, amit még a fenti leltárba is nehézkes volt belefoglalni. 

– Meglehet, hogy mindössze átértelmezi evilágira a krisztusi tanítást és a földi paradicsom megteremtésén fáradozik.

– Amennyiben így van, ez feltétlenül sikerült, bár a szeretetből fakadó szolgálat a krisztusi tanítás szerint, a legszentebb istentisztelet. Ebben az értelemben püspökünk semmilyen istentiszteletet nem gyakorol, más urat, egy bálványt szolgál, amikor számára a földi úr a követendő, és megtagadja azt, ami a szolgálatából fakadó kötelessége lenne. Ide illene két fontos idézet, az egyik az úgynevezett aranyszabály, ami az Ó- és Újszövetségben is megtalálható, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagad”. Ehhez képest ő csak önmagát szereti és azt az urat, akit szolgál. S ide illenek Ézsaiás próféta szavai is: „törd meg az éhezőnek kenyeredet, a hajléktalan szegényt fogadd házadba, ha mezítelen embert látsz, öltöztesd fel és ne fordulj el embertársad elől – és ekkor lesz veled az Úr”. Ezzel némileg szembefordulva, Kiss-Rigó László, gondolom, nem a kenyerét töri meg az éhezőnek, hanem inkább betér a luxuséttermébe egy frissen szállított rombuszhalra. Mindenesetre úgy tűnik, Kiss-Rigó püspök a jézusi emberhalászat helyett, az adriai pecázást preferálja. 

– Igazat kell adnom a nyitógondolatában jelzett helyzetértékelésének: ha mindezt egy Monty Python-filmben látjuk, gurulunk a kacagástól. 

– Mostanában gondjaim akadtak egy távközlési szolgáltatóval, s ezt jelezvén, egy munkatársuk olyan stílusban beszélt velem és hordott le, hogy csak kapkodtam a fejem. A hölgy nem fogta fel, hogy arroganciájával nem önmagát járatja le, s nem önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt, hanem azt a multit, amelynek alkalmazottja. Kiss-Rigó püspök a hazai kereszténységgel pontosan ugyanezt teszi, s úgy látszik, teheti, minthogy a Katolikus Püspöki Konferenciának egy szava sincs a püspök viselt dolgait illetően. Pedig szerintem kívánatos lenne, ha a magyar katolicizmus nem vonná ki magát az alól a megtisztulási folyamat alól, amely az utóbbi időben és több vonatkozásban elindult az egyetemes katolicizmus soraiban, s amelynek végeredménye, legalábbis ha hiteles, elszánt és őszinte marad, a kívánatos katarzishoz vezethet el. A világ legnagyobb vallási közösségének bátor, őszinte és hagyományaihoz méltó példamutatása vagy ellenkezőleg, szemellenzős vaksága és gyáva némasága komoly következményekhez vezethet.   

– Találkoztak valaha élőben bármilyen okból, alkalomból, esemény okán?

– Nem, hála az Örökkévalónak. Kiváló és csodálatos barátaim, ismerőseim vannak, akik a kereszténységet nem a javadalmazás és a legkülönfélébb privilégiumok megszerzése okán, hanem mély és igaz meggyőződésből követik. Inkább az ő társaságukat keresem.  

– Némileg általánosabb tanulságként kérném a véleményét arról, hogy vajon miért ő lett a kiválasztott, miért ő lett Orbán egyházügyi Farkas Flóriánja, akin keresztül ki tudja hova, de átfolynak súlyos közpénz tízmilliárdok? 

– Ez is ékes bizonyítéka annak, hogy diktatúrában élünk, mert ha nem így lenne, akkor hosszasan kutakodhatnánk, hogy a fenti kérdésre pontos választ adhassunk. Így viszont roppant egyszerű és magától értetődő a helyzet: a futball áldásos közvetítése és a „fönt” és „lent” világa közötti mediátori szerepe révén, létrejött a miniszterelnök és a püspök szent kettőssége, és a püspök egylényegűvé vált Orbán Viktorral. Innen válik világossá minden tranzakció, ami bizonyára nem csak futballstadionban vagy wellnessközpontban realizálódik. Egy diktatúrában egyszerű erre a válasz, mert minden legfelülről, a diktátortól, a hatalmat egy kézben összpontosító személytől származik. Egy Kiss-Rigó László egy percig nem lehetne megyéspüspök egy parányit is normálisnak tűnő országban, ott, ahol az egyháznak autonómiája van. Nálunk a politika kemény kézzel, durva pórázon tartja az egyházakat, amelyek következésképpen úgy táncolnak, ahogy azt elvárják tőlük, s ha kell, márpedig rendre kell, a szószéket is agitpropos célokra hasznosítják. 

– Mindezt a kiugróan hedonista életvezetést vajon miért szemléli szó nélkül a katolikus egyház?

– Éppen azért, mert ezek az egyházak cseppet sem autonómok, s nem is lesznek mindaddig, amíg elsősorban a kormánynak és nem saját hagyományaiknak és értékrendjüknek kívánnak megfelelni. Mindaddig, amíg a kormány azt látja, hogy az elvárásait teljesítik, megkapják a maguk javadalmaztatását, azok elől elvéve a közpénzeket, akik valóban rászorulnának, a szegények, a kitaszítottak, az éhezők elől, vagy azok elől a büszke és autonóm egyházak elől, akik valóban a rászorulókon próbálnak segíteni, ám vezetőjükre személyes okokból megharagudott a legfőbb tekintély – ahogy Orbán Viktor Iványi Gáborra, aki hitét és hivatását előbbre valónak tekintette és tekinti a legfőbb földi úr szolgálatánál. S persze ez nem csak a katolikus egyházzal van így, mert nézzük meg például azt a pályát, amit Balog Zoltán írt le, aki tisztességes református lelkészként kezdte, hogy innen emelkedjék (vagy süllyedjen?) egy hihetetlen politikai karriert jelentő világi, miniszteri pályára, amit aztán utólag premizálandó, visszatérvén eredeti pályájára, a minap református püspökké magasztosult. De nincs új a nap alatt: az állampárti diktatúrában hasonló pálya adatott meg annak a Péter Jánosnak, aki református lelkészként kezdte, református püspökként folytatta, majd tizenkét éven át a diktatúrát szolgálta, magas politikai funkcióba emelve őt, külügyminiszterként. De persze felidézhetjük az egyházi autonómia jó példájaként azokat az eseteket, ahol pedofilbotrányok miatt távolítottak el magas rangú egyházi vezetőket – külföldön. Hány ilyen vagy ezekhez hasonló esetet tudunk felidézni itthonról?

A magyarországi egyházak egyike sem autonóm közösség, mindegyik anyagilag kiszolgáltatott, a hatalom által dróton rángatott, s a szigorú és büntető hatalom előtt megfelelni igyekvő intézmény. Így juthatnak aztán elmondhatatlanul jelentős és totálisan áttekinthetetlen közpénzekhez. Ám ne felejtsük, hogy az egyház nem csupán a klérust, hanem az azonos hitelveket vallók közösségét jelenti, akikhez viszont gyakorlatilag egy fillér sem jut el ezekből a kapitális összegekből. Amiben persze ilyen hívők meg olyan hívők, vagyis hívők és nem-hívők, azaz mindannyiunk pénze benne van.

– Bő egy hete felmerült az ötlet, hogy Palkovics miniszter informális megkereséssel próbálja kipuhatolni, miként adhatnák át az egri Eszterházy Károly Egyetemet az érsekségnek. Történik mindez azt követően, hogy az Alaptörvényt módosították s az alapítványokba juttatott állami vagyon elveszti közpénz jellegét. Ön miként látja, van-e szándék a hasonló, egyházi kézbe szánt felsőoktatási intézmények, egyetemek „eltüntetésére”, amit már egy kormány- vagy rendszerváltás sem lesz képes onnan kipiszkálni? Annak ellenére sem, hogy Magyarországra finoman szólva sem jellemző a tömeges vallási attitűd. 

– Minderről komoly viták folynak, alkotmányjogász barátaimmal is rendszeresen beszélünk erről. Ezzel kapcsolatban csak személyes véleményemet fogalmazhatom meg: szerintem alapvetően nem kormány-, hanem rendszerváltásra lesz szükség, de hogy mindez milyen alkotmányjogi eljárások és technikák mentén történik majd meg, arról még komoly és nyílt viták folynak. Az alapítványokba tervezett közpénz-átmentés azonban idehaza a pénz-kimentésnek és privát zsebekbe történő vándoroltatásnak egy igen bevett és felettébb megvetendő, jogellenes praxisa. A felsőfokú intézmények esetében mindez kiegészül az ideológiai indoktrináció eltökélt kormányzati szándékával. Gondoljunk például arra, amikor megszüntették az önkormányzati iskolarendszert és az állami kézbe került oktatási intézmények egy igen jelentős részéről az Orbán-Semjén-kormány lemondott az egyházak javára. Az egyházak pedig nagy örömmel vették birtokukba az intézményeket, hiszen semmit sem kellett tenniük, az állami iskolákénál jóval magasabb támogatáshoz jutottak, cserébe minden erejükkel igyekeznek eleget tenni a hatalom megrendelte ideológiai átnevelésnek.

S hogy mindennek mi köze a jelen Magyarországához? Erre azt a példát tudom felhozni, ami a legutóbbi Alaptörvény-módosítás során világos lett, jelesül a „kereszténység nemzetmegtartó szerepének” deklarálását. Ez mindent elárul, a jogalkotó totális felkészületlenségéről és fogalmi zűrzavaráról éppen úgy, mint az üvöltő ideológiai szándékról. Ugyanis a kereszténységnek semmilyen nemzetmegtartó szerepe nincs. Egy ordító és kirívóan hamis fogalomzavart foglalnak alkotmányos keretek közé, ami több mint hiba – bűn. Ugyanis ha az hangzik el, hogy a kereszténységnek állammegtartó ereje volt a magyar történelmi múltban, az a történelmet ismerők számára magától értetődő tény. De ma milyen nemzetmegtartó szerepe lenne a kereszténységnek akkor, amikor egy plurális, sokszínű nemzetben élünk, ahol van keresztény, van zsidó, van buddhista, van ateista, vagy agnosztikus, van ilyen, meg olyan törvénytisztelő állampolgár, akik kivétel nélkül a nemzet részei. Mindez a szavakkal való bűvészkedés, fogalmak puffogtatása azok számára, akik nem a fogalmak tartalmának átgondolását és racionális értelmezését tartják szem előtt, hanem a szavak hangzásvilágára, a csinnadrattára indulnak be, miként ez megfelel a világ erősen dühödt antiintellektuális rohamának, zsigeri, emóciókra építő hangulatának. Lásd példaként a Magyarországtól az USA-ig feszülő ívet, a simogató hazugságoknak és a legócskább manipulációknak az önfeledt elfogadását és magunkévá tételét. A virtualitás triumfálása a valóság fölött. A hagyományosnak érzett és minden kétséget kizáróan megbomlott komfortom helyébe a képzelet és a fantomvilág légvárait teremtem meg, s a minden kétségre és bizonytalanságra választ adó összeesküvés-és háttérhatalom-teóriákat.

Amúgy minden vallásszociológiai felmérés azt mutatja, hogy Magyarország sokkal inkább a kevésbé vallásos országok közé sorolandó, s messze nem a vallásos hit általánosan elterjedt és élő terepe. Ne feledjük: attól még nem lesz valaki hívő keresztény, hogy templomban házasodik, megkeresztelteti a gyerekét vagy a nagyszülőt a pap kíséri el utolsó útjára. Ezek tradíciók, folklorisztikus szokások, amiket a kisebb közösségekben, vidéken, faluhelyen nehezen lehetne mellőzni anélkül, hogy ne váljunk szóbeszéd tárgyává. Eközben az az igazán árulkodó, hogy az egyház értékrendjéhez miként viszonyulnak az emberek, tudják magukénak, vagy utasítják el. Ki-ki mit gondol például a fogamzásgátló használatáról, az abortuszról és a női önrendelkezés jogáról, az eutanáziáról és még hosszan sorolhatnám. Vagyis a többi szómágia, amiről maguk is tudják, hogy sok értelme nincs, főként, ha ők sem gyakorolják – ahogy ezt látványos módon és szinte büszkélkedve nem gyakorolja a magyar megyéspüspök, Kiss-Rigó László. Tisztelve és talán ismerve is a keresztény hagyományt, ezért mondom azt, hogy mindez nem keresztényi szellem, legfeljebb annak a paródiája.   

– Mennyiben lenne mindez elképzelhető a valóban keresztény országként ismert Lengyelországban? 

– Nagyon jó az utalás, és erős a figyelmeztetés Magyarország számára, ott ugyanis felismerte és tudatában van az állampolgárok számottevő része (talán lassan a többsége) annak, hogy hitbéli kérdéseket normatívává téve nem lehet azokra törvényeket, pláne alkotmányt alapozni egy modern demokráciában. Vegyük például az abortusz kérdését, amit az egyház saját életfelfogásából következően, okkal utasít el, s legyen ehhez joga is. Viszont a szintén plurális lengyel társadalom egy igen jelentős része jogot formál a női önrendelkezés lehetőségének biztosítására, s erre neki is oka van, s hasonlóképp legyen meg a joga is erre. Vagyis az egyiknek legyen joga elutasítani, a másiknak legyen joga élni vele, de egyik hite vagy meggyőződése se legyen a másik számára kötelező erejű. S lám, az ez elleni tiltakozásként tíz- és százezrek vonulnak utcára, mert a hitelveknek semmi keresnivalójuk az alkotmányban, mivel a hitelvek a mai társadalom számára semmilyen közös nevezőt nem jelentenek. 

– Addig is, amíg ezt sikerül elérni, legközelebb találkozzunk a szegedi Dóm alatti szakrális Kiss-Rigó-féle kulináris katakombában...

– Részemről semmi akadálya – de Ön fizeti.