Közel lehet az első lépés a békéhez, de hosszútávú megoldás aligha lesz

A két elnök szerdán telefonon beszélt egymással és mindketten reményteljesnek nevezték a kapcsolatokat. A szóvivők szerint mindketten egyetértettek abban, hogy az orosz–ukrán háborút meg akarják állítani. Továbbra sem világos azonban, milyen konkrét elképzelései vannak Washingtonnak a konfliktus megoldásáról. 

A három éve tartó háború befejezése pusztán azon múlik, meg tud-e egyezni a két elnök?

Ezt ma nagyon nehéz megmondani, hiszen az új amerikai elnök lépései és döntései meglehetősen kiszámíthatatlanok. Ennek a konfliktusnak nagyon mély gyökerei vannak, az orosz elnök már nem egyszer kijelentette, hogy akkor volna igazán elégedett a háború lezárásával, ha Ukrajna nem is létezne később önálló államként. A nyilatkozatokból azt lehet kiolvasni, hogy Putyin fejében ez a minimális elvárás: nem akarják, hogy Kijev NATO tag legyen, nem szeretnék, hogy EU tag legyen, azt akarják, hogy leszerelje a haderejét, tehát hozza magát teljesen védekezésre alkalmatlan állapotba. Ezzel szemben Ukrajna biztonsági garanciákat szeretne, NATO tagságot, vissza akarja kapni az elszakított területeit. A jelenlegi katonai helyzet inkább az oroszoknak kedvez, ebből a pozícióból kedvezőbb megállapodást akarnak és nyilván tudnak elérni. De egy ilyen konfliktus ideiglenes lezárásában benne van az a lehetőség is, hogy később Ukrajna majd megpróbál ezen változtatni. A jelenlegi helyzetben nem látom egy hosszútávú megállapodás esélyét.

Elképzelhető egy olyan békemegállapodás, amelyben Oroszországnak mindent vissza kell adnia? Köztük a Krímet is? 

Nem valószínű. Ahhoz Oroszországot katonailag le kellene győzni, amire Ukrajna még jelentős nyugati támogatással sem képes.

Le lehet győzni a világ egyik vezető atomhatalmát?

Attól függ. Láttunk olyat, hogy az amerikaiak kivonultak Afganisztánból meg Irakból, de persze ez a két állam nem volt olyan fontos számukra, mint az oroszoknak Ukrajna. Látjuk, hogy az oroszok Ukrajna esetében nagyon-nagyon elszántak, és ezt többször is nyomatékosították, nem véletlenül fenyegetőznek folyamatosan a nukleáris fegyvereikkel. Egy demokráciát le lehet győzni, ha úgy érzik az ott élő emberek, hogy nem éri meg jelentős gazdasági, anyagi, katonai és főleg emberáldozatokkal harcolni érte, de egy autoriter rezsim esetében ez sokkal nehezebb. Ott a nemzetközi presztízsvesztesség, illetve a „vezér” arcvesztése sokkal fontosabb szempont.

Nem lát olyan kompromisszumos lehetőséget, amely mind a két felet kielégítheti?

Mint a legtöbb háborút, ezt is a győztes, vagy a nyerésre álló fél igényeinek megfelelően fogják lezárni, abban pedig benne van az is, hogy a vesztes, a megegyezés kárvallottja, később bosszút akar állni, revansot akar venni. Még az egyezkedés elején járunk, vagy még ott sem. Nyilván folyamatosan folynak a háttérben a tárgyalások, de egyelőre még csak inkább szondázzák egymást a felek. 

Az oroszok 2014-ben nem zárták ki, hogy esetleg Ukrajna az Európai Unió tagja legyen, ők elsősorban a NATO- tagságot kifogásolták. Elképzelhető ebben valamilyen megállapodás? 

Nehéz megmondani. Nyilvánvaló, hogy a közeljövőben Ukrajna nem lesz ténylegesen a NATO tagja, pedig mind a két félnek elemi érdeke volna, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Ukrajnának létkérdés, hogy fenntartsa a jó kapcsolatokat, hogy félig-meddig kivívjon valamiféle szövetségi státuszt magának, mert ez egy későbbi – és sajnos egyáltalán nem kizárható – orosz támadás ellen adna neki valamennyi védelmet. A NATO-nak is fontos lehet, hogy ellenőrzése alá vonhassa a nagyon jól képzett, iszonyatos tapasztalatokkal rendelkező és állig felfegyverzett ukrán haderőt. Az orosz nukleáris zsarolás miatt sem látok arra esélyt, hogy az ukránok belátható időn belül tényleges tagok lehessenek a katonai szervezetben.

Az oroszok pedig minél távolabbra szeretnék tolni maguktól a NATO csapatokat…

Ez így is van. Oroszország hosszú távon az szeretné elérni – ami teljesen irreális –, hogy a NATO egyszer majd feladja a Baltikumot, Finnországot. Ez a „feltartóztatási” politika olyan jól sikerült, hogy az oroszok az ukrajnai agresszióval elérték: úgy megijesztették a 70 évig semleges finneket, a több mint 200 évig semleges svédeket, hogy azonnal beléptek a NATO-ba. Oroszország és Szovjetunió korszaka a legtöbb velük szomszédos nép körében nem nagyon kapcsolódik össze pozitív emlékekkel. Az orosz geopolitikában vannak területek, amelyeket úgy tartanak nyilván, hogy azok nekik járnak. Ezt „közel külföldnek” nevezik, s ezek sorsáról Moszkva egyedül „szeret” dönteni. Ennek az egyik közismert „apostola” Alekszandr Dugin, akinek az orosz és külföldi politikai elemzők szerint jelentős befolyása van Putyin elnök politikájára. De maga az elnök, Szergej Lavrov külügyminiszter, vagy Dmitrij Medvegyev egykori elnök, volt miniszterelnök is eléggé sarkosan szokott fogalmazni, amikor azt mondják: az ukránok eldönthetik, hogy mind meghalnak, vagy orosz uralom alatt élnek tovább. Ezek a kijelentések azt jelzik számomra, hogy az oroszok sem annyira készek a kompromisszumra. 

Most két „érdekes” ember – Donald Trump és Vlagyimir Putyin – áll egymással szemben. Hogyan látja kettőjük tárgyalási potenciálját?

Izgalmas kérdés. Őszintén szólva, a jelenlegi helyzetben erre nem tudnék válaszolni. Amikor két ekkora hatalommal rendelkező politikus leül egymással „tárgyalni”, azt előbb alapos előkészítés előzi meg. Külügyérek, titkosszolgák, katonai szakértők több szinten egyeztetnek, és maga a csúcstalálkozó már inkább csak egyfajta finom hangolás, látványos lezárási ceremónia. Trump kiszámíthatatlan, de egyáltalán nem ostoba, ebben az esetben az egyéni tulajdonságokat felülírják a nemzeti érdekek, amiket azok a külügyi szakértők képviselnek, akik általában már évtizedek óta azon a területen dolgoznak. E téren inkább bízom az új külügyminiszter, Marco Rubio felkészültségében. Az előkészületek az ő kezében – legalább is remélhetően – jó helyen lesznek.