Kozma Tamás: az egész társadalom együtt tud csak igazán emelkedni

A korábbiakhoz képest is jelentősen csökkentek a magyar tanulók pontszámai a legújabb kompetenciamérésben, komoly baj van a szövegértési képességekkel. A nyolcadikosok 40 százaléka az alapszint alatt teljesített szövegértésben és a digitális eszközök használatában, a tizedikeseknek pedig az egyharmada nem érte el az alapszintet – emelte ki a HVG a 2023. júliusában ismertetett kompetenciaeredmények közül. Miképpen lehet, hogy ez a rossz eredmény csak az idén derült ki, és nem a korábbi kompetenciamérésekkor?

Én nagyon szkeptikus vagyok ezekkel a mérésekkel kapcsolatban, annál is inkább, mert régebben, amikor a ’70-es években elkezdődtek, magam is a gyűjtők között voltam, és láttam, az hogyan megy. A mérések sok minden miatt nagyon becsapósak. Úgyhogy én úgy vagyok vele, mint a népszámlálással, vagy még inkább a nemzeti kisebbségek megszámlálásával. Mindig vannak számok, és ezek a számok arra szolgálnak, hogy a politikusok figyelmét fölhívják valamire. Ám, hogy mire hívják fel a figyelmet, az már azokon múlik, akik interpretálják. Általában a hivatalos interpretáció előnyös, a kritikai interpretáció pedig azt hangsúlyozza, ami hátrányos. Ezért a kérdésére, hogyan lehet, hogy mindez most derült ki, azt tudom mondani, az csak mérésbeli probléma lehet. Nem biztos, hogy a méréssel foglalkozó egykori kollégáim kiteszik az ablakba, ha egyáltalán tudják, hogy milyen problémákat lehet okozni a méréssel. Az világos – legalábbis előttem, és mindenki előtt, aki tanár, vagy tanárként dolgozott ilyesmivel, netán olyan kutató, aki kompetenciaméréseket ismeri –, hogy ezek a kompetenciamérések egyfajta szakmapolitikai útmutatók lehetnek, de azért nem kell egészen komolyan venni azokat. 

Azt a pletykát, hogy a rosszul teljesítő gyerekek szüleivel közlik, hogy ne küldjék be a méréskor a gyereket az iskolába, mert lehúzná az eredményt, nagyjából már mindenki hallotta…

Ez csak egy a „játékok” közül, de sok ilyen „játék” van.

Mégis, amire fölhívja ez a cikk a figyelmet, az, hogy a fiatalok tömegei kerülnek ki úgy az iskolából, hogy valószínűleg felnőttként sem lesznek képesek betanított munkán kívül bármi másra. Ezt, mint a mantrát ismételjük, újra és újra mondjuk, de nem változik semmi. Miért nem?

Én a szakmai, vagy mondjuk úgy, a tudományos pályafutásomat éppen a gyerekek olvasási készségének felmérésével kezdtem az 1960-as évek elején. Azóta mindig felfigyelek az ilyen olvasásvizsgálatokra. A saját lányom, amikor kicsi volt, sajnos ugyanilyen olvasási nehézségekkel küszködött. Úgyhogy az olvasásnál én ezt az arányt nagyon el tudom fogadni. Ez nagyon könnyen lehetséges. Sőt, merem mondani, hogy azok az emberek, akik nem olvasnak, elfelejtenek olvasni. Az olvasás ugyanis nagyon komplex dolog, nem olyan, mint a biciklizés, amit, ha egyszer megtanul valaki, akkor húsz év múlva is megy. Az olvasás bizony olyan dolog, amit egyfolytában gyakorolni kell. A helyzet az, hogy például a férfiak jóval kevésbé sikeresek az olvasásban, mint a hölgyek. Ezt az olvasásszociológusok és pszichológusok mind tudják. Ami a digitalizációt illeti, az a lesújtó, hogy hiába használunk okostelefonokat, hiába van mindenkinek ott a kezében, ettől digitálisan nem lesz okosabb. Ez az elmúlt öt-tíz év infokommunikációs kutatásának nagy felismerése. Egy bizonyos szintig ismerősek számukra a dolgok, de ez nem az a szint, hogy például értse, pláne használja a mesterséges intelligenciát. Ez egy újabb „terméke” az oktatásnak. És itt már reménytelen dolog az iskolát elővenni, vagy elmarasztalni. Mert ez már egy olyan tudás, amit egymástól tanulunk, fiatalabbak és idősebbek is. Sőt, azok az applikációk, amiket használunk, mindig arra biztatnak bennünket, ha nem megy a dolog, kérdezzük meg a szomszédainkat. Ez a Google-nak egy visszatérő tanácsa. A magyar társadalom pedig igenis nagy hátrányban van másokkal szemben abból a szempontból, hogy nem tanultuk, és nem tanuljuk meg a felnőttkori, nem formalizált tanulást. Azt, hogy hogyan lehet információhoz jutni a piacon és a szakboltban, egyebütt. Ez a közeg hiányzik nálunk, és ettől drámai az, ha az iskolában nem tanulnak meg valamit a gyerekek. Mert, ha az iskolában nem tanulják meg, akkor már nem tanulják meg. Egy fejlettebb, tőlünk nyugatabbra élő ország társadalmára nagyon is jellemző az, hogy az ember idős korára – akkor is, ha az iskolázással nem olyan nagyon ment előre – sok mindent felszed. A felnőttek amúgy is sok mindent fölszednek, de bizonyos új területeken nem. Az a különbség, hogy ugyan nálunk is fölszedik azt, hogy a bankkártyával hogyan kell a bankban pénzt kivenni, de azt már nem föltétlenül, hogy hogyan kell egy applikációt letölteni.  

Hogyan kellene úgy változtatni az oktatáson, hogy ezt is tanulják meg a gyerekek?

Szerencsére nem vagyok oktatáspolitikus, ha odaültetnének, nem nagyon tudnék nagy bölcsességeket mondani. Azt nyilván mondanám, hogy ott, ahol a családok is, az iskola is társadalmilag, kulturálisan és gazdaságilag is magasabb szinten létezik, ott ezek a dolgok maguktól megoldódnak. Ahol nem, ott pontszerűen rá kéne mennie az intézménynek, vagy az intézmények fenntartóinak, hogy mi az a kiemelt probléma, amiben a magyarok hátrányban vannak. Ismerjük, hogy mik ezek a kiemelt problémák: az idegen nyelv használata, és a számítástechnika. Ez két olyan probléma, amit könnyű megtanulni ugyan az életben, de megalapozni csak az iskolában lehet. Miközben a technikai készségekben nem állunk olyan rossz helyen, az idegennyelvi kommunikációban és a számítástechnikában bizony nagyon hátul vagyunk. Csak azt tudom, hogy ahogy az élet megy előre, ezek a dolgok lassan megoldódnak. Például a nyelvtudásra is azt kell mondanom, a fiatalok kiköltöznek – itt hagyják a hazájukat, ahogy mondja a kormány –, aztán majd visszajönnek, és akkor már tudni fognak nyelvet. Ha ez tömegessé válik, akkor egy kicsit jobb lesz a nyelvi kompetencia. Ha minden kompetencia javul, akkor majd nyilván ki fognak simulni ezek a problémák is. Hozzáteszem, azért az olvasás nem egészen ugyanaz, mert azzal más társadalmakban is – igenis – nagy baj van. Nem csak Magyarország az, ahol az emberek egyharmada gyengén vagy sehogy sem olvas. Ahogy szokás mondani, az „apróbetűst már nem olvassa el”. Azért nem, mert nem is látja, nem is érdekli, meg nem is tudja elolvasni, mert nem tud olvasni. 

Azért elég veszélyes dolog az, hogy arra várunk, idővel majd minden kisimul. Szerintem ez már kevés.

Magának ebben teljesen igaza van, csakhogy ez már nem szakmapolitikai kérdés. Csuklóztathatjuk itt az iskolákat – meg is érdemlik egyébként, meg az oktatáspolitika is –, de én nem hiszek abban, hogy ezt így, „pontszerűen” meg lehet oldani. A hátrányos helyzetről százszor leírták már a ’60-as években – én is köztük voltam –, hogy létezik. Lehet kijelölni egy csoportot, és azt gyógyítani, javítani, fölemelni, de attól a dolog csak látszólagosan oldódik meg. Valójában a megoldást a társadalom fölemelkedése hozza. Nem árt, ha ezt tudja az iskola is, ahogy azt is, hogy neki ebbe az irányba kell dolgozni. Igen, neki ebben külön feladatai vannak, ahogy a szociálpolitikának és az egészségügynek is. De az egész társadalom együtt tud csak igazán emelkedni, és ebben azért reménykedhetünk.