Lattmann Tamás: csak politikai akarat ronthatja a magyar és a nemzetközi jog viszonyát - 1. rész

Milyen viszonyban áll egymással Magyarország és a nemzetközi jog? 

A nemzetközi jognak csak nagyon kicsi részével találkozik a közvélemény. Van egy olyan általános tévhit, hogy az államoknak mindenféle problémás viszonyuk van a nemzetközi joggal, csak azért, mert egy-két esetben azt látjuk, hogy az államok nem tartanak be bizonyos nemzetközi jogi szabályokat. Miközben a valóság az, hogy a nemzetközi jogi szabályok körülbelül 99,9 százalékát az államok tökéletesen tiszteletben tartják, és betartják. Csak ezekről soha senki nem szerez tudomást, mert ezekből nincsen balhé, ezek nem kerülnek be a sajtóba. Ahogy a mindennapi életben is az emberek nagyjából mindig betartják a szabályokat, mégis van emberölés. Nem sűrűn, de, ha van, akkor mindenki odafigyel. A nemzetközi joggal kapcsolatban általánosságban ugyanezt lehet mondani, ahogy említettem, az esetek 99 százalékában az államok mindig betartják.

Egyáltalán, hogyan készül a nemzetközi jog?

Úgy, hogy az államok szerződéseket írnak. Vannak közös érdekeik, közös szabályozási céljaik, ezeket közösen el akarják érni, és az ennek érdekében megalkotott jogalkotási termékeket, nemzetközi szerződéseket be is tartják mindenféle komolyabb viták nélkül. Csak van egy-két olyan eset, amikor vitás politikai vagy egyéb érdekek elsőbbséget élveznek egy-egy államnál és akkor ott valamilyen előzetes kalkuláció után úgy döntenek, hogy megsértik a nemzetközi jogi szabályt. Miután ez megjelenik a médiában, ebből próbálunk érvényes következtetéseket levonni. Csakhogy ez igazából nem a nemzetközi jog rendszerét minősíti, hanem egész egyszerűen az államok hozzáállását. Ahogy az emberek hozzáállása is olyan a jogszabályokhoz, hogy általában betartják azokat, de azért fel lehet úgy piszkálni az idegrendszerét valakinek, hogy azt mondja, „tesz rá”. Ennek megfelelően, Magyarország elvileg a nemzetközi jog betartásában is követi a normákat. Az Alaptörvény rendszere – majdhogynem teljes egészében az előző Alkotmány rendszerét átvéve, azon picit módosítva, és bizonyos mértékig, bizonyos technikai kérdéseknél még kifejezetten javítva a helyzeten – irányozza elő azt, hogy a magyar állam hogyan áll hozzá a nemzetközi jogi szabályokhoz. Hangsúlyozom, az Alaptörvény elfogadása semmilyen érdemi változást nem hozott abban a kérdésben, hogy mi a magyar jog és a nemzetközi jog viszonya. A nemzetközi szerződéskötési folyamaton, meg az arra vonatkozó magyar jogszabályokon pedig abban az időszakban még kifejezetten pozitívan módosítottak, tehát logikusabbak lettek a szabályok. Az Alaptörvényre való áttérésnek, és az azzal kapcsolatos jogalkotási munkának azt kellett volna eredményeznie, hogy a magyar jog és a nemzetközi jog viszonyrendszerében még kevesebb legyen a lehetséges probléma. 

Így lett?

A trükk az, hogy a nemzetközi szerződéseket az államok kötik meg, és elvileg elvárható minden államtól, hogy az általa megkötött nemzetközi szerződést utána ne támadhassa meg, ne ignorálhassa arra való hivatkozással, hogy a magyar jog ezzel ellentétes. Tehát, hogy ne legyen ellentétes jogszabály. Ez 2005-ig nagyon komoly problémát jelentett, de nem volt egy létező, épeszű belső jogi szabály, ami ezt megfelelően rendezte volna.  Emiatt állhatott elő például az a nagyon fura helyzet, amiről a Putyin elleni nemzetközi büntetőbíróság által meghozott letartóztatási parancsnál most nagyon sokat beszéltünk. A magyar állam 2001 előtt erősítette meg a nemzetközi büntetőbíróság statútumát, egy teljesen zűrzavaros helyzetben, és ennek köszönhető, hogy a mai napig nincs kihirdetve az a szabály. A 2005-ben elfogadott LI. számú törvény újra rajzolta az egész szerződéskötési folyamatot, de ez a 2001-es elfogadott törvényen már nem segített. Visszatérve az eredeti kérdésre, önmagában a magyar állam meg a magyar jogrendszer számára elvileg kialakultak azok a jogszabályok és azok a peremfeltételek, amikkel gond nélkül meg tud felelni a nemzetközi jogi szabályoknak, a nemzetközi jogi előírásokkal együtt tud működni. Elvileg nem születhet olyan nemzetközi szerződés Magyarországra kötelező jelleggel, amit a magyar jog ne tudna kezelni. Például a szerződéskötési folyamatba be lehet vonni a magyar Alkotmánybíróságot, amelyik egy készülő nemzetközi szerződésre már azelőtt rá tud nézni, hogy elfogadnák. Ez elvileg kizárja azt, hogy alkotmányellenes szöveg kerülhessen a nemzetközi szerződésbe, amit aztán a magyar állam emiatt nem tud teljesíteni. Ezért volt nagyon vicces, amikor Trócsányi László igazságügyi miniszterként arról beszélt, hogy az Európai Unió ügyészsége ellentétes a magyar Alkotmánnyal, Alaptörvénnyel meg az alkotmányos identitással. Hiszen Trócsányi László alkotmánybíró volt akkor, amikor a magyar állam megerősítette a lisszaboni szerződést, ami behozta a képbe az Európai Ügyészség intézményét. Akárhogy is néztem, a magyar Alkotmánybíróságnak, és annak idején különösen Trócsányi László alkotmánybírónak egyetlen alkotmányossági aggálya nem volt 2007 és 2009 között. Végül hirtelen megtalálta ezeket, bár nem fejtette ki alkotmányossági aggályait. Vagyis elvileg a magyar államnak és a magyar jogrendszernek kiegyensúlyozott a viszonya a nemzetközi joghoz, és normális keretek között kell működnie. A képet csak a politikai akarat és a politikai szándékok ronthatják el. 

Utóbbi kapcsán Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter néhány napja egy rendezvényen azt mondta: „állandósulni fognak a nemzetközi liberális fősodor beavatkozási kísérletei a belpolitikai folyamatokba, már ma is látható a fellépés a patrióta pártok ellen Európában és világszerte egyaránt”…

Ennek semmi köze a nemzetközi joghoz, egyáltalán semmihez. Itt arról van szó, hogy az általa patrióta pártoknak nevezett, többnyire bűnszervezetekkel szemben általában mindenhol fellépnek büntetőjogilag, és ők ezt úgy transzformálják, hogy el vannak nyomva. 

De van-e arra jogi szabály, hogy egy ilyen kijelentéssel szemben fel lehessen lépni?  Bár nem is tudni pontosan ki is, mi is az a „nemzetközi liberális fősodor”…

Én nem tartom feltétlenül szerencsésnek a gondolatot, hogy ez ellen a vélemény ellen fel kell lépni. Ez a vélemény egy politikai termék, nettó hazugság, egyszerűen ki kell röhögni. Szerintem a jog alapvetően nem arra való, hogy gondolatok meg vélemények ellen lépjenek fel azok felhasználásával. Ez nagyjából a diktatúrákra jellemző. Szerintem ki kell röhögni az ilyen véleményeket, nem pedig fellépni ellenük. 

Arra van-e szabály a nemzetközi jogban, hogy mit engedhet meg magának egy kormány egy szövetségesével, vagy éppen nem szövetségesével szemben?   

Ez attól függ, hogy az adott kérdésre, ami vitaként fölmerül a két fél között – akár szövetségesek, akár nem – van-e valamilyen szabályozó nemzetközi norma, nemzetközi szerződés, amit mind a ketten megerősítettek. Ha ez megtörtént, akkor természetesen kötelező rájuk. A másik lehetőség, hogy meg kell vizsgálni: olyan kérdést érint-e a dolog, ami szokásjog erejű a nemzetközi jogban. Vagyis, lehet, hogy nincs róla szerződés, de kötelező, és minden államnak kötelezőnek kell tekintenie. Ha egy ilyen témát érintő kérdésben van vita, akkor az dönti el, kinek van igaza, hogy mit mond az adott szokásjogi norma az adott kérdésre. Vannak olyan kérdések a nemzetközi jogban, amik nincsenek papíron részletesen kifejtve, hanem egyfajta háttérszabályként működnek.  A sok lehetőség közül egy konkrét példa erre: amennyiben egy menedékkérő esetében fönnáll az a veszély, hogy ő valóban üldöztetésnek van kitéve, akkor adott esetben nem lehet visszaadni az adott államnak. Azt, hogy mi minősül ilyen üldöztetésnek, nagyon részletesen nem írja le a genfi menekültkonvenció meg a többi menekültszerződés, de az államok gyakorlata itt kitölti a látszólagos hiányt. Hiszen annak az üldöztetésnek az eszköze lehet például az, hogy az adott személlyel szemben a politikai hatalom föl akar lépni, de megkérdőjelezhető, hogy tisztességes lenne-e vele szemben a bírósági eljárás. A nemzetközi jogban elvárt a mindenki által ismert szokásjogi tudás. Ez, amennyiben léteznek szabályok, adott esetben szövetségesek közötti magatartásokat is tudnak befolyásolni. 

(Folytatjuk)