Ma a remény táplálja a boldogsághormont
A napokban jelent meg az Ipsos áprilisi, friss felmérése arról, hogy globálisan az emberek 62 százaléka úgy látja, hazájában rosszul mennek a dolgok. Megkérdezték a magyarokat is, a válaszadók 78 százaléka azt mondta, a korábbi évekhez képest az idén sem lett se boldogabb, se sikeresebb. Lehet, hogy NER kormányát egyáltalán nem érdekli az emberek közérzete? Vagy ha érdekli, mit tesz azért, hogy változzon a közérzetünk? Farkas Eszterrel, a Társadalomtudományi Kutatóközpont demokrácia- és politikaelméleti osztályának tudományos segédmunkatársával kerestük a választ.
Pontosan mit vizsgáltak?
Patkós Veronikával, az intézet politikai viselkedési osztályának munkatársával Európa több országára kitekintve, közösen próbáltuk megfejteni mitől függ, hogy egy-egy országon belül hogyan alakul az ott élők „boldogság indexe”. Az elmúlt mintegy 24 év adataiból arra a következtetésre jutottunk, hogy Európa-szerte igaz: a kormánypárti szavazók mindenütt boldogabbak, mint az ellenzékhez tartozók.
Ha ez igaz, akkor a mostani, magyarországi „boldogtalanság” számai, arra utalnak, hogy az ellenzéki oldal 78:22 arányban többségben van?
Ez így túl egyszerű volna. Számos magyarázatot találtunk, hosszú volna mindet felsorolni. Az biztosan igaz, hogy a „győzteshez tartozók” boldogabbnak, elégedettebbnek érzik magukat azoknál, akik a másik oldalra kerültek. Boldogabbak lehetnek azért is, mert joggal gondolhatják, hogy azok a közpolitikai intézkedések fognak megvalósulni, amelyek számukra is prioritást jelentenek, ami miatt oda szavaztak. A győztes politikai erő üzeneteivel értenek egyet, és ez is megerősítést jelent a számukra. Magyarországon kicsit más a helyzet, mint Európa más országaiban. Nagyon erős a pártos polarizáció, a „pro Orbán” – „anti Orbán” csoportok közérzetében nagyon nagyok a különbségek. A Fidesz szavazók erősen elkötelezettek, ugyanakkor mindkét oldal nagyon elutasító egymással szemben. Patkós Veronika egyik cikkében ezt „pártos motivált érvelésnek” nevezi, mert kimutatható, hogy a hétköznapi emberek ugyanazokat az érveket vallják és hangoztatják maguk is, mint amit a pártjuk gondol a világról.
No migration, no gender, no war?
Pontosan. Ha ez a Fidesz üzenete, akkor a szavazói ugyanazokat a szlogeneket visszhangozzák, amit a miniszterelnök mondjuk péntek reggelenként is fontosnak tart.
Az Ipsos szintén ugyanazon szempontok szerint mér, mint amit önök is gondolnak?
Lényegében igen. Az adataikból az olvasható ki, hogy minél jobb az anyagi helyzete valakinek, annál boldogabbnak érzi magát…
Pedig úgy tartják, a pénz önmagában nem boldogít.
Ez is igaz. Hadd mondjak egy példát. Akinek kevés pénze van, de hirtelen egy nagyobb összeghez jut, nagyon boldog lesz. Azok, akiknek általában nagyon sok pénzük van, de egy alkalommal – a saját mércéjükhöz képest –, kevesebbet kapnak, akár boldogtalannak is mondhatják magukat. Ezek relatív tényezők.
Visszatérve: tehát a politikai vesztesek törvényszerűen rosszabbul érzik magukat.
Ezt azért árnyalnám egy kicsit. Valószínűsítem, hogy nálunk is a kormánypárti szavazók mondják magukat boldogabbnak, de még ebben a körben sem érzi magát jól mindenki. Ebben a társas kapcsolatok szerepe is közrejátszhat. E téren a Govid-évek voltak a mélypont és az akkor leépült kapcsolatokat máig sem sikerült teljesen visszaépíteni. Gondoljunk csak arra, milyen sokan dolgoznak azóta is otthonról, hiányoznak a munkahelyi kapcsolatok, és így tovább. Az embereknek nincs pénzük, minden drága lett, magas az infláció. Ezeknek hatásuk van a szubjektív jólétre is.
Nem a hatalom felelőssége volna feloldani ezt az állapotot? Érdekli egyáltalán a kormányt az emberek „szubjektív jóléte”?
Két választás előtt állunk. Ilyenkor a kampányban a politikusok mindent megtesznek azért, hogy kvázi egy zsák krumplival, ingyen virággal boldogabbá tegyék az embereket. Lehet, hogy valahol, a legszegényebb körzetekben, ez ma is egyfajta „boldogság hormon”.
Egyikünk sem ilyesmire gondol…
Nem tudom megítélni, hogy 2024-ben is várhatóak-e osztogató kormányzati gesztusok, és ha igen, azok mennyire lehetnek hatékonyak. Azt majd június 10-én meglátjuk. Biztos vagyok benne, hogy a kampány ebben az irányban is fel fog pörögni, az osztogatás ideje még előttünk van. Látom a környékünkön, hogy kormánypárti aktivisták a gyerekeknek az utcán lufikat meg szélforgókat osztogatnak. Nem hinném, hogy Magyarország „boldogság szintjét” így kellene emelni.
Ha a gyerek ettől boldogabb lesz, akkor talán a szülőre is átragad ez.
Jó, ha érdekli a hatalmat, hogy az emberek boldogok legyenek, de szomorú, ha mindezért csak akkor tesz valamit, amikor szavazatokra van szüksége.
A helyzetet cifrázza a Magyar-jelenség feltűnése. Ők aligha tudnak majd krumplit meg kortespálinkát osztogatni…
Van még valami, ami fontos lehet az anyagi javakon, a társaskapcsolatokon, a vallásosságon és az iskolázottságon túl mindenkinek. Ez a remény. Mi mást kaphatnak Magyar Pétertől, akik elmennek meghallgatni egy tüntetésre? Akik szeretnék túlélni az Orbán-érát, tizenöt éve várnak valami reménysugárra, valami olyasmire, amibe belekapaszkodhatnak. Ezért van az, hogy inkább ellenzékváltónak, mint kormányváltónak tűnik a TISZA mozgalom. Ismétlem, krumplival ma már csak keveseket lehet megvásárolni, a reményre viszont sokan vevők.
