Ma már inkább lesajnálnak minket külföldön

2019. április 24. 07:16

Személyes véleményezésbe nem kívánt belemenni, de általánosságokban szívesen beszélt Jeszenszky Géza portálunk megkeresésére arról, hogy ismeretei és tapasztalatai alapján mi egy külügyminiszter feladata, hogyan célszerű viselkednie a diplomácia vezetőjének. „Az elsődleges célja mindig az, hogy minél több barátot és támogatót szerezzen a nemzeti célok megvalósításához” – szögezte le az Antall-kormány egykori külügyminisztere. „Sértegetéssel, agresszív viselkedéssel nem lehet célt elérni” – húzta alá, hozzátéve: „A külügyminiszter a legritkábban dönt maga, beleértve a stílust is”.

Az elmúlt időszakban egyre furcsább dolgokat mond és hangnemre vált Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter. Hogy csak a húsvéti ünnepek alatti „termésből” hozzunk fel példákat: „Az európaiakat nem kell terelgetni, ahogy azt Jean-Claude Juncker gondolja, ez az emberek lenézése... Jean-Claude Juncker európai vezetőként megbukott... A briteket nem tudta bent tartani a közösségben, a migránsokat pedig nem tudta az uniós határokon kívül tartani”.

Vagy: „A kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon...a Sri-Lanka-i támadás ismét bebizonyította, hogy a terrorszervezetek támadásainak kiemelt célpontjává váltak a hívők közösségei, ezen belül is elsősorban a keresztények”. És még egy: „a politikai stabilitás különösen fontos Magyarország és Szerbia számára. Ez egy igen nagy kincs, amit sokan külső beavatkozással, lázítással és hazugsághalmokkal akarnak elvenni”.

Megengedheti-e magának egy külügyminiszter ezt, nem kontraproduktív-e az ilyen, a diplomáciában nem megszokott beszéd? – kérdeztük Jeszenszky Gézától, aki a diplomáciát nem csak külügyminiszterként és nagykövetként „űzte”, történészként évtizedeken át tanított a nemzetközi kapcsolatok történetét. Jeszenszky azonban kategorikusan elutasította kérésünket, hogy elmondja véleményét Szijjártóról, mint mondta: „nem szívesen megyek bele egy utódom bírálatába sem, ha már nem veszek részt aktívan a politikában”. Ám kérésünkre abba beleegyezett, hogy általánosságban elmondja, ismeretei és tapasztalatai szerint mi egy külügyminiszter feladata, s ennek ellátásában milyen stílusban érdemes politizálnia.

„A diplomáciáról sokféle hiedelem létezik, elég gyakran irigységgel vegyes lesajnálást kapnak a diplomaták, akiket sokszor elvtelenséggel is megvádolnak és azt mondják róluk, hogy fizetik őket azért, hogy hazudjanak” – fejtegette Jeszenszky, aki szerint ezek a vádak, állítások nem voltak és ma sem lehetnek igazak. Akárhogyan is, a diplomácia és a külügyminiszter mindenkori legfontosabb célja – főleg a kisebb országok esetében –  nem más, mint hogy minél több barátot, de legalábbis támogatást szerezzen a nemzeti célok megvalósításához, a nemzeti érdekek támogatásához – szögezte le.

„Habár távol áll tőlem a hízelgés, a smúzolás – ami minden normális embert taszít –, sértegetésekkel, bántó szavakkal nem lehet a célt elérni” – húzta alá, hozzátéve: „egy gyenge ország agresszív fellépése még kevésbé célszerű, még akkor is, ha egyeseknek imponál a szembeszállás, különösen a nagyokkal”. Ha kisebb ország nagyon agresszívan viselkedik, az nem tekintélyt ad, hanem még inkább növeli az ellenszenvet. Nem szervilisnek kell lenni, sőt, nem szabad feladni a nemzeti büszkeségünket, de kontraproduktív a külvilág provokálása, az odamondogatás másoknak, hiszen abból csak rossz származhat, még egy jó ügyet is elveszíthetünk ilyen fellépéssel” – mondta. A jó modor gyakran már fél sikert jelent – ezt nem csak a szülők tanítják a gyerekeknek, hanem a diplomácia iskoláiban is ezt oktatják – fejtegette.

Felvetettük, hogy a külügyminiszter nem önállóan döntő ember, neki is van felettese, a kormányfő, aki a végső szót – mondandót, üzenetet – kimondja, és magát a stílust, modort is meghatározza. Jeszenszky Géza szerint is ritkaságszámba megy, ha egy külügyminiszter önállóan dönt(het), ahhoz nagyon nagy presztízzsel kell rendelkeznie és akár egymást váltó kormányokon át kell szolgálnia sikeresen egy országot (és nem csak egy miniszterelnököt). Egy külügyminiszternek ugyan lehet egyfajta önálló stílusa, de ahhoz fentről kell jóváhagyás, „ha a felettese nem helyesli, akkor nem is sokáig marad az illető a posztján” – mondta, s hozzátette: Még ha egy kormányfő meg is engedhet magának nagyon erős fogalmazásokat, a miniszterének a dolga, hogy tompítsa, „diplomatikusabbá” tegye az éles szavakat”.

A Budapesten akkreditált nagykövetek sem nagyon rejtik véka alá a véleményüket nem csak az adott politikáról, hanem magáról a hangnemről, s a propaganda eszközökről sem – mondta. Keserűen meg is jegyezte, hogy „lassan írhatok egy új könyvet az elveszett presztízsről”. A volt külügyminiszter ezzel arra az általa írt könyvre utalt (Az elveszett presztízs), amelyben azt járta körbe, hogyan veszítette el a rossz politikának köszönhetően az 1848-49-ben elnyert rokonszenvet Magyarország a 20. század elejére, ami végül hozzájárult Trianonhoz is. Már maga az, hogy Magyarország átalakult demokráciává, sőt, – a lengyelekkel együtt – nagy szerepe volt a többi kommunista dominó ledőlésében, nagyon rokonszenvessé tette a magyarokat a rendszerváltozást követően, „megkönnyítette az én dolgomat is, külügyminiszterként”, ám az elmúlt pár évben nagyon megváltozott a megítélésünk, s ma már „nem hogy lelkesedéssel fogadnák a magyarokat, inkább lesajnálnak minket külföldön” – számolt be egy sajnálatos fejleményről a volt külügyminiszter.

Szerző: NVZS