Magyar Péter újabb győzelme? Meghátrált a Fidesz!

A köztársasági elnöki vita túlmutat Sulyok Tamás személyén

A beszélgetés egyik központi témája a köztársasági elnöki intézmény helyzete volt, különösen annak fényében, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt politikai vitát kezdeményezett Sulyok Tamás szerepéről és esetleges leváltásáról. Závecz Tibor szerint a kérdés nem pusztán az aktuális államfő személyéről szól, hanem arról az intézményi folyamatról, amely az elmúlt másfél évtizedben fokozatosan kiüresítette a köztársasági elnöki funkciót.

A közvélemény-kutató úgy fogalmazott: a Fidesz részéről érkező kritikák – például Gulyás Gergely kijelentése, miszerint köztársasági elnököt „erőszakkal eltávolítani diktatúrában szokás” – csak akkor lennének hitelesek, ha a párt szembenézne saját kormányzati gyakorlatával is. Szerinte a magyar társadalomban erős az a percepció, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere leépült, és a köztársasági elnöki pozíció fokozatosan elvesztette korábbi autonómiáját.

Závecz Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László példáját említve arról beszélt, hogy korábban az államfői szerephez még társult valamiféle nemzeti egységet megtestesítő karakter, míg az utóbbi időszakban a pozíció sokak szemében egyre inkább pártpolitikai kötődést kapott. Véleménye szerint nem önmagában Sulyok Tamással van probléma, hanem azzal az intézményi gyakorlattal, amelyben a köztársasági elnök nem vált valódi kontrollszereplővé.

Külön kitért arra is, hogy Magyar Péter kommunikációja politikailag tudatosnak tűnik, mert nem pusztán személyi kérdésként kezeli az ügyet, hanem konkrét esetek felsorolásával próbálja alátámasztani, miért tartja problémásnak az államfő működését. A miniszterelnök „poloskázó” kijelentései, a gyermekvédelmi botrányok vagy bizonyos kisebbségeket érintő megjegyzések ügyében tanúsított hallgatás szerinte olyan politikai pontok, amelyekkel a Tisza megpróbálja bizonyítani: a köztársasági elnök nem töltötte be azt a szerepet, amely a nemzet egészének képviseletét jelentené.

Závecz ugyanakkor hangsúlyozta: a köztársasági elnöki intézmény reformja nem egyszerű technikai kérdés. Szerinte nem lehet elszigetelten megváltoztatni egyetlen alkotmányos elemet anélkül, hogy annak következményeit a teljes politikai rendszerre nézve mérlegelnék. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartaná a nagyobb társadalmi részvételt az államfő kiválasztásában, akár valamilyen új, a közvetlen demokratikus bevonást erősítő forma révén.

A részvételi politika iránt „ki vannak éhezve” az emberek

A beszélgetés során visszatérő elem volt az a kérdés, hogy a Tisza által képviselt politikai működés mennyiben jelent szakítást az előző időszakkal. Závecz szerint a választók egyik fontos elvárása éppen az volt, hogy átláthatóbb, bevonóbb politikai rendszer jöjjön létre.

Úgy vélte, a magyar társadalom hosszú idő alatt leszokott arról, hogy valódi beleszólása legyen közügyekbe, részben azért, mert korábban az ilyen mechanizmusok nem jártak tényleges következményekkel. A nemzeti konzultációkat például inkább kommunikációs és kampányeszköznek nevezte, amelyek szerinte elsősorban a kormányzati narratíva megerősítését és adatbázisépítést szolgáltak, nem pedig valódi társadalmi egyeztetést.

Ezzel szemben a Tisza politikájában Závecz olyan törekvést lát, amelyben a választók közvetlenebb módon kapcsolódhatnak a döntésekhez. Példaként említette Magyar Péter országjárását, a Tisza-szigetek létrejöttét, illetve azt is, hogy sok politikai folyamat ma a nyilvánosság előtt zajlik. Szerinte a közönség „ki van éhezve” arra, hogy ne csupán a döntések eredményét lássa, hanem azok körülményeit is.

Ennek egyik jeleként említette a politikai közvetítések nézettségét: míg korábban parlamenti vagy sajtótájékoztatós tartalmak szűk érdeklődést váltottak ki, ma sok ezren követnek hétköznapi időpontokban is politikai eseményeket online. A politikai döntések nyilvánossága szerinte új típusú viszonyt alakíthat ki a politika és a társadalom között.

Závecz úgy látja, a „Facebook-politizálásként” bírált működés mögött valójában részvételi logika állhat. Szerinte nem önmagában az a kérdés, hogy egy politikus mennyit kommunikál online, hanem az, hogy a nyilvánosság valóban betekintést nyer-e a folyamatokba, és érzékelhetővé válik-e a döntések mögötti munka.

Új parlamenti kultúra vagy kezdeti lendület?

A műsorban szó esett a parlament működésének változásairól is. Balog Judit felvetésére, miszerint korábban az ellenzék és a sajtó sokszor azt számolgatta, mikor jelenik meg Orbán Viktor a parlamentben, Závecz azt mondta: természetesnek kellene lennie, hogy a miniszterelnök és a miniszterek rendszeresen részt vesznek az üléseken és válaszolnak a kérdésekre.

Szerinte az elmúlt időszakban a parlament sokszor formálissá vált, ritkább ülésekkel, alacsony részvétellel és kevés érdemi vitával. Ehhez képest most olyan kép rajzolódik ki, amelyben a politikusok láthatóan jelen vannak, megszólalnak és dolgoznak.

A parlamenti képviselők fizetésének csökkentéséről is beszélt, amelyet alapvetően támogathatónak nevezett. Úgy vélte, a politikát nem szabad a meggazdagodás eszközének tekinteni, és egy képviselői ciklusnak inkább közszolgálati időszaknak kellene lennie. Szerinte az előző rendszerben sok esetben túlfizetett, alacsony aktivitású működés alakult ki, ahol képviselők akár teljes ciklusokon át minimális politikai jelenléttel dolgoztak.

Arra a kérdésre, hogy a most tapasztalható intenzív politikai tempó tartós maradhat-e, Závecz úgy reagált: Magyar Péter személyisége alapján valószínűnek tartja, hogy a lendület fennmarad, bár kérdés, hogy a politikai stáb minden tagja képes lesz-e hosszabb távon tartani ezt a ritmust. Szerinte ugyanakkor annyi a megoldandó feladat az országban – az infrastruktúrától kezdve a társadalmi megosztottságon át a gazdasági kérdésekig –, hogy a sikerélmények önmagukban is ösztönző erőt jelenthetnek a kormányzás számára.

A szociológus szerint Magyar Péter kampányának egyik központi üzenete, miszerint „tégláról téglára” kell újjáépíteni az országot, a választás után sem veszített jelentőségéből. Úgy látja, a következő időszak egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy sikerül-e valódi részvételi élménnyé formálni a politikát egy olyan társadalomban, amely hosszú ideig inkább elszenvedője, mint alakítója volt a közügyeknek.