Magyarországot kellene megmenteni a kiszáradástól

Mit lehet kezdeni a Velencei tó körül kialakult ökológiai problémákkal? E téren meglehetősen nagy a zűrzavar. Vannak, akik azt mondják, ki kell építeni egy dunai csatornát, és akkor a nagy folyó majd segít szinten tartani az ország második legnagyobb tavában is a vízszintet. Másokat ettől valósággal kiver a verejték, mondván, a Duna vízhozama sem a régi már, alacsonyabb vízállás esetén a paksi erőmű biztonságos termelése is veszélybe kerülhet. Jó, mondják erre többen, akkor csapoljuk meg a tó környéki karsztforrásokat és el is felejthetjük a problémát. Persze ez sem lehet a megoldás, mert ezzel az ország utolsó ivóvíz tartalékai kerülnének veszélybe.

Rodics Katalin, a Greenpace elővilág-védelmi témafelelőse kutatóbiológus, a genetikai tudományok doktora. Ő foglalkozik a szervezetnél a mezőgazdaság környezeti hatásaival. Úgy látja, a Velencei tó problémája rávilágít a hazai vízgazdálkodás gyengeségeire: hajlamosak volnánk beavatkozni a természeti folyamatokba anélkül, hogy számolnánk annak szerteágazó következményeivel. Szerinte egy általános klímaváltozási folyamattal állunk szemben, tudomásul kellene venni, hogy az éghajlat felmelegedése a tavak vizét jobban párologtatja, ez okozza a vízszint csökkenését. Jó volna „békén hagyni” a tavakat, s a természetre bízni a megoldást.

A tavakat valóban meg kell menteni, s ehhez komplexen végig kell gondolni a tennivalókat – mondja a fentiekkel vitatkozva Horányi Tibor, az Alba Natura civil alapítvány egyik kurátora, környezetvédelmi agrármérnök. Vitatkozik azokkal, akik úgy gondolják, hogy az ilyen krízishelyzetek a tavak életében természetesek, beleférnek az időszakos kiszáradások is, de úgy gondolja, ha egyszer az ember már beleavatkozott a természet „dolgába” és elrontott valamit az ökoszisztémában, akkor az embernek kell kijavítania az okozott károkat is. Az ipari forradalom óta sok ilyen változtatást „követtünk el”, sok dologban pedig most jutottunk el a hibák felismeréséig. Ő is az Aral tó esetét említi: a tervgazdálkodás szellemében elvezették a vizét a Kara-Kum és a Kizil-Kum sivatagba, hogy a gyapotföldeket legyen mivel öntözni.

A Velencei tó esetében azonban nem erről van szó. Bizonyos kormányzati körökben hajlamosak tudomásul venni, hogy egy szikes tó, amelynek „joga van” időnként kiszáradni, majd feltöltődni, nem kell aggódni. Ugyanazok, más alkalommal, bejelentik, hogy negyven milliárdot készülnek elkölteni a tó „megmentésére”. Aggódjunk vagy ne aggódjunk? – teszi fel a kérdést Horányi Tibor, és mindjárt hozzá is teszi: a maga részéről inkább aggódik. Egy ilyen terjedelmű víztest párolgása jelentősen befolyásolja a környezetében élők komfortérzetét, nem lehet egy vállrándítással hagyni a kiszáradását.

A mintegy 25 négyzetkilométernyi tónak több mint 600 négyzetkilométeres vízgyűjtő területe van, ami elegendő lehetne a szükséges vízutánpótlás biztosítására, még akkor is, ha az utóbbi időben a csapadék mennyisége mintegy tíz százalékkal valóban kevesebb annál, mint azokban az években volt, amikor a vízszinttel nem volt probléma. Horányi is elismeri, hogy a globális felmelegedésnek is szerepe van a folyamatban: a 30-35 fokos átlaghőmérsékletek mellett, nagyobb a párolgás, és az ilyen napokból egyre több van a nyári szezonban.

Ám nem lehet mindenért csak az időjárást hibáztatni. Az Alba Natura kutatásai kiderítették, hogy a környékbeli városokban elhanyagoltak a városi vízelvezetési csatornák, 50-70 százalékkal csökken az onnan származó vízhozam. A vízgyűjtő területen, a Vértesben eredő Császár-vizet több kisebb vízfolyás táplálja, ezeknek fontos szerepük van a tó vízutánpótlásának biztosításában. Később erre építettek fel két víztározót, a zámolyit és a pátkait, amelyek feladata lenne a vízszint szabályozása.

Innen nézve, alig érthető, ha a víztározók elegendő mennyiségű utánpótlást adnak, akkor hogyan következhetett be a nyári kritikusan nagy apadás? Horányi Tibor számol: a tó 130-170 centi közötti „üzemi” szintjének biztosításához volna elegendő víz. Ha 250 ezer köbméter víz egy centimétert emel a tó vízszintjén, akkor a nyár végén még a két tárolóban pihenő mintegy ötmillió köbméter tartalék víz leengedésével akár húsz centivel is emelhette volna a vízügyi hatóság a vízszintet. De nem tette.

Miért? A Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság – a tárolók tulajdonosa – kidolgozott egy szabályzatot arra, mikor kell bevetni a víztartalékokat, de ezúttal a saját előírásaikat sem vették figyelembe. „Úgy gondolkodtak, mint az egyszeri ember, aki az asztal egyik lábát pótolja egy lejárt szavatosságú tűzoltó készülékkel, amit akkor sem húz ki az asztal alól, amikor már ég a ház” – szemlélteti egy példával a történteket Horányi. A háttérben gazdasági érdekeket vél felfedezni: a tárolókat kezelésbe adták, a kezelő pedig horgászati és haltenyésztési célokra továbbadta azokat néhány vállalkozónak. Ha nincs víz, a tenyésztett halak elpusztulnak, az üzleti érdekek pedig látszólag fontosabbnak bizonyultak.

A tó nyári halpusztulása már jelezte, hogy a víz minőségével gondok vannak, mondja Horányi Tibor, és hozzáteszi: civilként már korábban is sürgettek valami intézkedést, mert tudható volt, hogy a pátkai tározó vize a horgászati túletetés miatt alkalmatlan a tó vízpótlására, de a zámolyi halastó vize szóba jöhetett volna. Most őszre jutottak el oda, hogy legalább próbaként tesztelhették a tározók vízminőségét. Öt napig tartott a vizsgálat, de le is kellett állítani, mert a rossz minőségű víz a nyolc kilométeres császár-vizi szakaszon sem tisztult meg annyira, hogy beengedhető legyen a tóba.

Mi segíthetne megmenteni a Velencei tavat az ideihez hasonló sokktól? Horányi Tibor ezt komplex feladatnak tartja. Meg kellene tisztítani fizikailag is a vízgyűjtő terület csatornáit, a városi vízelvezetést, át kellene gondolni a környező mezőgazdasági területeken folyó növénytermelés szabályait, olyan kultúrákat szabadna csak ültetni, amelyek nem szívják el a talajvizet, a környező halastavak kivett vizét is bele kellene számítani a tó vízgazdálkodási tételei közé, és így tovább.

Az infrastruktúra borzalmas állapotban van, nincs karbantartás, nincs gazdája. A szakmai körökben sok-sokmilliárdnyi fejlesztési pénzről beszélnek, de a helyi civilek ezt fenntartással fogadják. Választási év jön, ki tudja, hogy a tavi infrastruktúra fejlesztésétől vagy inkább a pénzek „átcsoportosításától” remélnek-e több szavazatot a döntéshozók? Szóba kerülhetne vízpótlásként Székesfehérvár évi kilencmillió köbméternyi tisztított szennyvize is, ami jelenleg a Dunában elfolyik?

Az egész ország vízügyi rendszerét kellene jobban átgondolni, bent tartani nagy folyóink vízhozamát, mert jelenleg több vizet engedünk ki, mint amennyi bejön az országba – mondja Rodics Katalin. – Szomszédaink már felismerték ezt a problémát és számos víztározót építettek. Stratégiai feladat lenne a vízkészletek megőrzése, amit a szakembereknek mielőbb komolyan kellene venniük és megtalálni a megoldást. Egy friss adat: jelenleg 42 ezer kilométernyi csatornánk van, amelyek a kincset érő belvizeket bevezetik a folyókba és ott kiengedjük az országból. Nem csak a Velencei vagy a Fertő tavat, a Balatont, netán a tatai Öreg tavat kellene külön-külön megmenteni. Lassan oda juthatunk, hogy az egész országot kell majd megmenteni a kiszáradástól.