Megint dobott elénk egy csontot az ország ura

A hét végén turul szobrot avatott a kormányfő Sátoraljaújhelyen, amelyet a trianoni magyar sorstragédia 100 éves évfordulójára emeltek. Hogy miért pont – a legenda szerint – a magyarok honfoglalásában jelentős szerepet játszott madár jelképezi leginkább a vesztes háborút leginkább megsínylő országunkat, azt bizonyára el tudják magyarázni nálam okosabb emberek. Mindegy is; hovatovább turul-építésben is egyfajta verseny alakul ki; hol a dicsőséget, hol pedig a szenvedésünket jelképezi.

Nos, noha a sátoraljaújhelyi turul nem a dicsőséget hirdeti, Orbán Viktor annál inkább zengi a magyarok hősi tulajdonságait. Itt és most pont arról beszélt – mármint az avatáson –, hogy  „az évtizedek, évszázadok alatt sokan bejelentkeztek, hogy „elföldelnék Magyarországot", de „mi makacs népség vagyunk, sohasem voltunk hajlandók részt venni a saját temetésünkön".

Igazán nem tudom, kik azok, akik elföldelnék Magyarországot. Kétségtelen, a történelem során akadtak jócskán nemzetek, hódító birodalmak, amelyek szemet vetettek – és fegyvert fogtak érte – a területünkre, mint ahogy mi, magyarok is megtettük ezt néhányszor. Megtettük, hogy idegen földeken jártunk, területi igényeink voltak, más nemzeteket akartunk magunk alá gyűrni. Az emberiség történelme már csak ilyen: háborúkat indít, ha kell, erőszakkal is növekedni akar. De vajon éppen mi róhatjuk fel ezt másoknak, mi, akik két világháborúban is a kezdeményezők, végül pedig a vesztesek között voltunk?

Orbán azonban nem ezekről beszél. Minden alkalommal valami új, magasztos tulajdonsággal ruházza fel a magyarságot. Láthatjuk: makacsok is vagyunk, olyanok is, akik nem hajlandóak részt venni saját temetésükön. Ezek szerint, vannak kevésbé makacs nemzetek, amelyek szívesen mennek el saját temetésükre, vagy legalábbis teljes megadással fogadják saját halálukat. Mi, szerencsére, nem ilyenek vagyunk, és bár – a miniszterelnök szerint – jócskán vannak olyanok, akik eltiportak volna bennünket, de mi ezt nem hagytuk. Főként a magyar anyák, akik ha kellett, szakembereket, ha kellett, katonákat szültek – mikor mire volt szükség –, ahogy Orbán fogalmazott.

És ennek (is) köszönhetően, véget ért a száz év magány. Ezt is Orbán mondta, és az utalásnak semmi köze nincs Marquez regényéhez, bár igazán nem tudom, hogy mihez van köze. Nyilván Trianonra utal, az elveszített országrészekre, ahol nem csak a területünket, de a magyar lakosság jelentős részét és az itt élő nemzetiségieket is elveszítettük. Azóta, gondolom, magányosak vagyunk, de ennek most vége van. Nem, az az uniós tagságunkkal ért véget, nem a határok szabad átjárásával – persze nem járvány idején –, hanem éppen most, Orbán folyamatos kormányzásának tizedik évében. Amikor is „aki magyarul néz a világra, Szent István szemével lát! A száz év magány korszaka véget ért. Ma ismét győzelemre állunk".

Próbálok magyarul nézni a világra – nem tudom, hogyan kell –, és Szent István szemével látni, de akkor sem tudom, hogy mi ért most véget. Illetve értem én: a száz év magány, de ha tényleg magány volt – mondjuk Trianon miatt –, akkor miért most ért véget. Mi történt 2020-ban? Miért állunk ismét győzelemre? Nem csatolják vissza az elvesztett területeinket, nem lesz új honfoglalás sem – ezt csak a turul miatt említem – és azon kívül, hogy a járvány miatti rendkívüli jogrend az elmúlt tíz év legsikeresebb döntése volt (a’lá Orbán), nem látom, miben és hogyan állunk győzelemre, kiváltképp a száz év magány után.

Szóval, itt állok bután – pedig esküszöm, magyar szemmel –, de nem látom a magányom elmúltát – igaz, érkeztét sem –, és azt sem érzem, hogy győzelemre állok, illetve, hogy idáig vesztésre álltam volna.

Ráadásul, igazán eretnek módon, én még meg is nézném a saját temetésem. Valószínűleg nem vagyok eléggé makacs.

Akkor viszont magyar sem?