A keresztények már az óvodákban vannak
„Az óvoda a gyermek nyitottságára épít, és ahhoz segíti a gyermeket, hogy megismerje szűkebb és tágabb környezetét, amely a nemzeti identitástudat, a kulturális értékek, a hazaszeretet, a szülőföldhöz és családhoz való kötődés alapja, hogy rá tudjon csodálkozni a természetben, az emberi környezetben megmutatkozó jóra és szépre, mindazok megbecsülésére.” Néhány nappal ezelőtt még ez a mondat szerepelt az óvodai nevelést szabályozó kormányrendeletben, ám ez már csak múltidőben értendő, mert a minden óvoda számára kötelező kormányzati eligazításban néhány szót megváltoztattak.
Az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló 363/2012. (XII. 17.) Korm. rendelet Az óvodai nevelés feladatai című fejezetében ugyanis Az érzelmi, az erkölcsi és az értékorientált közösségi nevelés 3. pontjában a kulturális értékek szövegrész már nem érvényes, mert már nem a kulturális értékek mentén, hanem a keresztény kultúrán alapuló értékrend figyelembevételével kell nevelni az óvodásokat.
Bármit is jelentsen ez a változtatás, azt kell gondolnunk, hogy a rendelkezés megalkotói és jóváhagyói ezek szerint nem tartották elégségesnek, ha az óvodások – úgy is, mint leendő felnőtt állampolgárok – elsajátítják a kulturális értékeket, hanem azt is fontosnak tartják, hogy személyiségük egészséges fejlődéséhez ennél több kell. Jelesül az, hogy mindezt a keresztény kultúrán alapuló értékrendre tekintettel tegyék.
Ami most egy salátatörvénybe bujtatott rendelkezés kapcsán történt, nem előzmény nélküli: Lázár János, akkor épp kancelláriaminiszterként, 2016 novemberében arról beszélt a mezőtúri református kollégium felújított könyvtárának átadásakor, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, az oktatásnak pedig az a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből.
Hogy a szókimondó Lázár János, aki nem ostoba ember, mert eszébe sem jutna olyat mondani, hogy „aki békét akar, az velünk tart”, mindezt miből vezette le, nem tudni. Az viszont nagyon is valószínűsíthető, hogy annak, amit immár csaknem tíz éve Mezőtúron mondott, nincs értelme. Már csak azért sem, mert minden tisztességes honfitársunk jó magyar, s ugyanez vonatkozik a keresztényekre is. (Még azok is jó magyarok/keresztények, akikről más jó magyaroknak/keresztényeknek nem ez a véleményük.) Utóbbiak attól érzik jól magukat, ha verik a mellüket és amikor csak tehetik, világgá kürtölik, hogy ők mennyire hazaszeretők, egyben szentéletűek, továbbá lehetőleg minden mondatukba beleszövik a „magyar”, a „haza”, vagy ha valamelyik ezek közül épp nem jutna eszükbe, a „keresztény” kifejezéseket. Ettől azonban nem jobban, legföljebb másképpen magyarok és keresztények, mint azok, akik nem dicsekednek ezzel, hanem egyszerűen megélik ezt, mert hivalkodás és melldöngetés nélkül is képesek magyarnak, vagy éppen kereszténynek érezni magukat. Számukra ugyanis természetes élethelyzet, hogy magyarok, vagy/és keresztények, kacagányozás és ájtatoskodás, netán isten gyakori és fölösleges emlegetése nélkül is képesek azok lenni.
Az egyházi iskolák valóban fontos részei az oktatásnak, mint ahogyan a keresztény kulturális értékrenden alapuló óvodai nevelés is lényeges, de nem a legfontosabb. A nem egyházi iskolák, vagy éppen a mostani rendeletmódosítással a keresztény értékrend alá terelt óvodák ugyanis épp olyan fontos szereplői az oktatásnak, mint az egyháziak. Már csak azért is, mert az oktatásnak nem az lehet a legfőbb célja, hogy jó keresztényt és jó magyart neveljen a gyerekekből, hanem az, hogy hozzásegítse őket ahhoz, hogy boldog és sikeres felnőttek legyenek. Vagyis, megtanítsa őket olyan ismeretekre és készségekre, amelyek későbbi életükben fontosak és hasznosak lehetnek a számukra.
Ha pedig egy ily módon felnövő jó magyar ember úgy dönt, hogy ő jó keresztény kíván lenni, akkor úgyis az lesz. Függetlenül attól, hogy a már lassan 16 éve regnáló magyar kormány emberei mit gondolnak arról, hogy ki a jó magyar, és ki a jó keresztény.
