Minimumkészletből hiány

A polgári együttélési minimum hiányának következménye a civil közösségek gyengesége, a mindenhol tapasztalható kölcsönös bizalmatlanság egymással szemben és az emberi erkölcsi nívó elkopása a politikai vezetők magatartásával kapcsolatos tapasztalatok következtében. Nincs politikai kontroll, a szakmaiság háttérbe szorul, az emberi kapcsolódások nagy része megélhetési jellegű. A jogállamiságból „kettő létezik”, az egyik a kedvezményezettekre, a másik a „többiekre” vonatkozik. Az egyértelműen erkölcstelen érvényesülési módszerek sikerességének a privát ügyeinkbe való beépülése minden új generációt megfoszt a lehetőségtől, hogy „másképp csinálja”. Az együttélés fizikai és közszolgáltatási jellegűvé vált a valódi társas kapcsolatokhoz képest. Ide tartozik az a nem marxista megállapítás, hogy az ország vezetői hagyják dühöngeni a kíméletlen kapitalizmust a polgárok kárára, mert ezzel a „vezető polgárok” jól járnak, s hálásak is az átláthatatlan, korrupt gazdasági anarchiáért. Az esztelen, rohamtempójú és felkészítés nélküli digitalizáció is ugyanennek a lelketlen világnézetnek a következménye. A kormányzás kiszámíthatatlan és nagyrészt büntető-tiltó jellegű, a demokratikus intézményekbe vetett bizalom leépült, a kritikus gondolkodást kimondva, vagy kimondatlanul üldözik.

A jóléti szolidaritási minimum hiányából fakad, hogy nem emberi jogi, hanem politikai kérdés a szegénység, a munkanélküliség, a funkcionális analfabetizmus, a gettósodás tudomásul vétele. Ugyancsak ilyen a társadalom olyan szétszakadása, ahol lefelé csak esni szokás, felfelé meg nem lehet önerőből eljutni: kell valami személyes politikai végű (hasznú) szolgáltatást juttatni a hatalomnak a befogadás kegyéért. A jövedelemkülönbségek az árszínvonal miatt elviselhetetlenné váltak, az egyik oldalon megélhetési forint csordogál, a másikon pedig vagyon-folyamok hömpölyögnek, amire szorgosan rárepül a KSH és előállítja a képtelennél képtelenebb adatait (legutóbb a szegénységi adatok duplázódtak meg némi kényszerű odafigyelés következtében). A közgondolkodást a „kimaradsz, lemaradsz, elesel, éhen halsz, kinevetnek, beteg leszel, magadra maradsz, lecsúszol, fordulj el, ne hallj, ne szólj, ne láss” és más hasonlóan borzalmasan deprimáló és stresszelő belső mantrák szövik át. A kormányzat pedig a tehetősebbeket támogatja, mert azokból tud kádereket kivadászni magának, hogy folytathassa azt, amit elkezdnie sem lett volna szabad.

A nemzeti identitási minimumkészlet hiánya, azaz ennek egy eltorzult verziójának a kisajátítása és piedesztálra emelése egyszerűen fájdalmas, sértő és megbocsáthatatlan bűne a NER-nek. Elvették a társadalom nagyobb részétől a kokárdát, a zászlót, az Alkotmányt, az tudás pártatlanságát, a hazai kultúrát. Ledarálták, elhasználták és összeköpködték a szent szavainkat, mint például a „nemzeti”, a „magyar” vagy mondjuk a „hazafi”. A közösségi identitás szerves fejlődését eltérítették, visszacsatornázták különböző rossz emlékű (végű) időszakok ideológiájába, a közbeszédet tudatosan leépítették és akadályozták. A történelmünket meghamisították, átírták s mintegy „kampány-kompatibilissé” pofozták át. A társadalom nagy részét leválasztották az identitásuk megélésének lehetőségétől, és egyfajta központi nemzeti gondolkodási mintát és elvárási rendszert erőltettek rá. A legtöbbünk számára „a haza” visszaszorult a családi és baráti közösségre, az otthonunkra, az iskoláinkra, a szeretteink végső nyughelyeként szolgáló temetőkre: oda, ahol (amiről) még (talán) hagyja a hatalom, hogy szabadon gondolkodjunk. A haza sem ellenzékben, sem hatalmon nincs, mert a haza az emberekben van benne, akikből a propagandisták lelketlen módon kiverték az önálló érzésvilágot. Minden alapos ok nélkül, érzelmi ráhatás okán tagadják, hogy „keresztény nemzeti” és az „európai demokratikus” gondolkodásnak létezhet (nem is kicsi) közös metszéspontja. A „mi és ők” méreg az óvodáskorú gyerekek gondolkodásáig lehatolt mára.

Téves a Himnusz fő gondolata, miszerint „Megbünhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”. Ugyan, dehogy! Ez csak egy szép emberi érzés: az árat mindig meg kell fizetni, még akkor is, ha korábban már túl sokat is fizettünk valamiért. Szükség van egy, a politikai pártoktól független, harmadik utas, országépítő együttműködésre, amely elő tudja állítani a szükséges „minimumkészleteket”, amelyek jelentősen megnehezítik a „vörös vonalak” átlépését. Hogy ez miként forrja ki magát, azt előre nem lehet tudni, de most erre is esély van, s engem ez sokkal jobban izgat, mint a pártorientált közvélemény-kutatási adatok.